„Én tiszteletben tartom a papság fennkölt eszméjét, s nem szándékozom a megszentségtelenítőinek számát növelni. Az ember vagy példamutató pap legyen, vagy semmilyen.” Ez nyugodtan lehetne a könyv mottója.

Gondoltam még a 720. oldal tájékán.

Aztán a regény végére értem, és kissé kiborultam. Soha többet az életben én fülszövegnek nem hiszek. Mert valóban megtörténik a regényben mindaz, amit a fülszöveg ígér – de ez a könyv annyival több a fülszövegben összefoglalt történetnél… És ha nincs a fülszöveg, akkor erre talán már a 720. oldal előtt is rájöhettem volna a magam kis eszétől.

Liudas Vasarist, ezt a jóravaló, de igen-igen befolyásolható fiatalembert papnak adják a szülei, de kezdettől fogva érzi, hogy alkalmatlan a pályára. Ettől függetlenül végighatározatlankodik 784 oldalt, aztán az utolsó kettőn jön a meglepő fordulat (amelyet az ember sejteni kezdett már úgy a 20. oldal tájékán): végre kilép a rendből! Mi a fenének ehhez 784 oldalnyi szenvedés, kérdezheti az olvasó, és joggal.

Azért, mert ebben a regényben nem(csak) Liudas történetéről van szó. Még csak nem is az övé a legérdekesebb történet. Sokkal izgalmasabb, fordulatosabb eseményeket él át Lucia, aki végig annyira a háttérben marad, hogy még az olvasó is meg-megfeledkezik róla. A fülszöveg pedig teljesen. Pedig ez a történet legalább annyira az övé is, mint Liudasé. Úgyhogy most direkt nem is írok róla, nehogy még a maradék poént is lelőjem az olvasóknak. Elég annyi, hogy tessék csak végig odafigyelni Luciára, és elgondolkodni rajta. Legalább ő nincs agyonelemezve lelkileg. Jut valami az olvasónak is.

Nem beszélve a még „hátterebb” háttérben nyüzsgő Litvániáról, amelyről, bár elég zárt világot ábrázol a regény, elég sok mindent meg lehet tudni. 1905-ben indul a történet: kicsi falu, szegény szülők, a tehetséges parasztfiúnak csak egyetlen lehetősége van kitörni, az pedig az egyház… hm, de ismerős valahonnan. A szemináriumot lengyelek uralják, akik mindent megtennének annak érdekében, hogy a litvánokat vagy kiutálják, vagy ellengyelesítsék – én nem is tudtam, hogy ennyire rosszban voltak egymással ezek a szomszédok! –, vagyis megint csak ismerős a helyzet a magyar olvasónak. Évek telnek, szaporodnak a kiválóan megrajzolt figurák: főleg egyházi személyek, és nincs köztük a) két egyforma, b) egyetlen árva igazán rokonszenves személyiség se. Még azok sem, akik komolyan veszik a hivatásukat, és akarnak és tudnak tisztességes emberek maradni. Sőt. Valószínűleg azért ilyen ellenszenvesek, mert mindenkit a főszereplő szemével néz az olvasó, márpedig a főszereplőnek csak nyűg a hivatása. Hiszen mindenkiről, aki csak egy percre is megpróbálja eltántorítani az egyháztól, sokkal melegebb hangon szól az elbeszélő, sokkal készebb megbocsátani nekik a bűneiket is. Aztán következne a világháború, de éppen csak pár pillanatra látjuk, és csak a hátországot – ez nem háborús regény, legfeljebb annyiban van a háborúnak szerepe, hogy felforgatja a világot Litvániában, és lehetővé teszi Liudasnak a szabadulást. És jön a húszas évek nagyvárosi élete, Kaunas, az ideiglenes főváros, amelyet pillanatok alatt el tudtam képzelni, elég volt csak az egy-két évtizeddel későbbi magyar filmekre gondolnom. A középpontban álló tragikus múltú nagyvilági dáma szerepét talán még én is ki tudnám osztani valamelyik korabeli magyar színésznőre. (Tőkés Anna vagy Mezey Mária? A húgom a szakértő, majd megkérdezem.)

Szóval nagyon is ismerős világ ez, mégis sok információt tartalmaz a maga módján.

Ha irodalmi párhuzamokat akarok keresni: a szemináriumi évek rajzában elég gyakran felrémlett a Vörös és fekete, a két különböző sorsú szereplő történetét párhuzamosan vezető elbeszélésben az Anna Karenina. És természetesen végig eszemben járt az Isten igájában, Liudashoz hasonló, ám sokkal rokonszenvesebb főszereplőjével, aki szintén papnak megy, szintén komolyan veszi a hivatását, és éppen ezért szintén szenved tőle, szintén végigcsinálja a világháborút, és szintén szerelmes lesz. Csak ő nem csapja be magát annyira és annyiszor, mint Liudas. És a valláshoz való viszonya is egészen másként alakul. Ráadásul Liudast nemcsak az bántja, hogy rossz papnak tartja magát, hanem az is, hogy közben tehetséges költő is, és ezt képtelen összeegyeztetni a papsággal.

A pontlevonásról:

Először is a lélekelemzős-társadalomrajzolós realista nagyregényeket annyira nem szeretem. Illetve azokat még csak-csak, hanem a majdénmegmondom-típusú mindentudó elbeszélőik, azok idegesítenek nagyon, az optimizmusukkal együtt, mely szerint a világon minden megismerhető, racionálisan megmagyarázható, érett fejjel megítélhető, és mindenről a világon létezik 1 db helyes ítélet, amelyre ha egyszer rájöttél, már mindent tudsz. Ebben sajnos nem hiszek. Igaz, ettől még tudnám élvezni, vagy legalábbis értékelni az így megírt művet is, csak ne tolja oldalanként kétszer az elbeszélő a képembe a saját bölcsességét. Márpedig a regény első negyedében pontosan ez történik. Az elbeszélő állandóan okoskodik, és mindenbe beleszól. Úgy kezeli az olvasót, mint egy taknyost, akinek mindig mindent meg kell magyarázni. A regény legeleje meg konkrétan olyan, mintha egy általános iskolás írta volna. Semmi bajom az általános iskolások fogalmazásaival, csak azért aki harmincéves elmúlt, attól többet várok. Ezért vontam le két pontot.

Többet nem, pedig ami a főszereplő költészetfelfogását illeti, néha visítani tudtam volna tőle. De hát Istenem, aki romantikus, az romantikus. Időnként felmondta Wordsworth költészetfelfogását – bár levont az értékéből, hogy ezt száz évvel Wordsworth után cselekedte. A szimbolista korszaka jobban tetszett, de sajnos elég rövidnek bizonyult.

Ezt 2014. november 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8