Ez a recenzió 2019. április 3-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.
Kele Fodor Ákos hiánypótló kötete számára a szerző néprajzi kutatásai olyan mitológiát, mese- és hiedelemvilágot tártak fel, amelyről a közönségnek eddig legfeljebb töredékes ismeretei lehettek. Ezeknek a cigány újmeséknek a legtöbb eleme a XIX-XX. század fordulóján még eleven volt: mítosz, amelyben hittek, monda, amelyet igaznak tartottak. Ennek mára ugyanúgy vége, mint ahogyan annak az életmódnak is, amelyben a történetek szereplőinek részük van, de a szövegek hatása nem csökkent. Azt nem tudom, mennyire sikerült a szerzőnek újraalkotnia valamiféle „elfeledett hagyománykincset” – az utószóban elmondja, milyen hosszú és elmélyült kutatásokat végzett, de azt sem tagadja, mekkora szerepet játszott a megírásban a saját kreativitása –, azt viszont tudom, hogy minden szavából süt az ábrázolt világ iránti tisztelet.
Véletlenül sem azt jelenti ez, hogy az ábrázolt világ minden elemében tökéletes volna. Az nem is férne bele a tisztelet fogalmába. Inkább a hazugság fogalmába férne bele. Egy tökéletes világ éppen annyira az előítélet terméke volna, mint az ellenkezője. Az a nézőpont pedig, amelyből ezek az újmesék íródtak, olyan emberé, aki nem ítél, sem előzőleg, sem utólag, hanem közelít. Belehelyezkedik a száz évvel ezelőtti cigány mesemondók nézőpontjába, az ő szemükkel próbál körülnézni, az ő fejükkel gondolkodni. Veszélyes pálya ez, bátraknak való.
