Újraolvasás vége. 

Rojtos Gallai ugyan nem pont ugyanazt a módszert alkalmazza meditációra, mint Forrest, és valamivel okosabb is nála; arról nem beszélve, hogy a tízes évek Vajdasága megközelítőleg sem azonos a XX. század második felének USA-jával. Amiről mégis azonnal az amerikai klasszikus jutott eszembe, az az, ahogyan kívülálló marad még akkor is, amikor mélyen benne jár a világ sűrűjében – a mindvégig, még a világháborúban is megőrzött jóság és ártatlan rácsodálkozás – a pofátlan szerencse – no meg az a csöndes szomorúság, hogy azoknak viszont nem tud juttatni ebből a szerencséből, akiknek a legjobban szeretne. 

Kamaszkorom nagy élménye volt ez a regény, pedig nem is hallottam volna róla (elég szégyen), ha nem kérik olvasóversenyre. Most, hogy ideje célzottan hozzáfognom a határon túli magyar irodalom (újra)olvasásához és a róla való blogoláshoz, nem volt kérdés, hogy elsők között fog szerepelni a listán. Azért estem bele fülig annak idején, mert egészen másképpen viszonyul képzelet és valóság ellentétéhez/kapcsolatához, mint ahogy legtöbb korábbi olvasmányomban megszoktam.

Rojtos Gallait, az egyik cselekményszál főszereplő-elbeszélőjét nem nehéz kamaszfejjel csodálni, hiszen meg sem próbál beállni a sorba, hanem veszi a fáradságot, hogy önállóan találja ki élete célját és önmagát. Nem a megélhetés érdekli, hanem a megfigyelés és a meditáció. Nem, nem lusta, sem pedig született élhetetlen – zenészi tehetségével vagyonhoz, sőt, társadalmi helyzetétől függetlenül akár karrierhez is juthatna –, egyszerűen csak mást akar. Kedvenc helye jelképes: határhelyzetben van, hiszen egyszerre része és nem része a falunak (a házakon kívül eső, de még beépített terület), ugyanakkor a mindennapi emberek fölé is emelkedik, ahonnan lefelé nézve a szegénységből való kitörésért folytatott küzdelem apróságok nyüzsgése csak. El lehet rajta gondolkodni persze, mennyire erkölcsös ez a hozzáállás – az biztos, hogy a Rojtos soha nem él vele vissza, de az is, hogy nem tudja belőle kizárni a bűnt, még ha nem is ő maga követi el, hanem az az ember, akivel többé-kevésbé barátságba keveredik. Török Ádám figurája talán éppen azt mutatja meg, mennyire könnyen válik erkölcstelenné az, aki kívülről-felülről nézi az életet. Az pedig, hogy milyen ellentmondásos az a barátság (talán inkább véd- és dacszövetség), amelyet éreznek egymás iránt, azt mutathatja, mennyire lazán kapcsolódik a világhoz, ugyanakkor mennyire vonzó is lehet egy ilyen „szent bolond”, mint a Rojtos.

Gilike a másik tükörkép neki, az az ember, akinek az életében legalább akkora szerepe van a képzeletnek, mint Rojtoséban, de nem saját döntése, hanem a kényszerűség és az elhagyatottságból eredő frusztráció miatt. Arra is az ő példája figyelmezteti Rojtost, hogy mi vár arra, aki nem képes – visszajönni Fantáziából. 

Na, csak kiszaladt a billentyűzetemből ez is. :) A Végtelen Történet zseniális-csodálatos önnevelési folyamatának itt bizony nem leszünk tanúi, Rojtos kézzel-lábbal kapálózik az ellen, hogy akár a képzeltet, akár a megfoghatót egyértelmű előnyben részesítse, ő köszöni szépen, a határon akar maradni mindörökké, akár azon az áron is, hogy soha nem nő föl. De ezt úgy értsétek, hogy soha, még a lövészárokban sem, pedig nagyon jól látja, mi van körülötte, sőt érdekli is, sőt hajlandó részt is venni benne, sőt nem is csinálja rosszul. Sem mint beosztott, sem mint bajtárs. Egyszerűen csak ott akar maradni, félig a világon kívül, félig benne, ahol a helyét és identitását megtalálta. 

A másik cselekményszálról még semmit nem szóltam, pedig azt éppen annyira szerettem gyerekként is, most is, mint a Rojtosét. Az a történet harmadik személyben mesélődik, és eleinte úgy tűnik, a sváb Stefan Krebs lesz a főszereplője, de aztán nagyon hamar átadja a helyét az idősebb lányának, Rézinek. 

Kiskamasz énem egyik eszményképe volt (Titty Walker és Joy Adamson mellett) ez a Krebs Rézi, aki vagány, aki szívós, aki tapasztalt, aki jólelkű, aki gyerekként úgy verekszik, mint a fiúk, felnőttként bármilyen munkát el tud és akar végezni, aki kívülről-belülről ismeri a világot, és mindenkit elfogad olyannak, amilyen – de azért tetszeni neki is csak a határhelyzet tetszik igazán. A szabályokat és utasításokat egy határig ugyanúgy tudomásul veszi, mint ahogy Rojtos is elfogadja a háborús behívót (bár Rézinek sokkal több esze van annál, hogy rá ne jöjjön, hogy itt sokkal több időről lesz szó néhány hónapnál), de arról szó sem lehet, hogy a teste-lelke fölötti uralmat másnak engedje át, inkább félig kívülálló marad.

Most ezt becsülöm benne leginkább; gyerekként, azt hiszem, azért csodáltam, hogy milyen magától értetődő módon képes bárhol, bármikor újrakezdeni az életet, és képes mosolyogva végezni egy olyan őrjítően monoton munkát, amibe én tuti belebolondulnék. A hely, ahol lakik (a malom), bár nem ő maga választja, ugyanolyan jelképes, mint Rojtos Kálváriája: az idő elkerülhetetlen múlását, de örök újrakezdődését is ugyanúgy jelezheti. Kezdettől fogva sokkal felnőttebb Rojtosnál, mégis ugyanúgy szüksége van a fiúra, ahogy a fiúnak is őrá. 

Ami pedig a többi alakot és helyszínt illeti, van ezen a szenttamási világon mit megfigyelni férfinak is, nőnek is, az biztos. A nagy összefüggéseket (a nemzetiségek, vallások, társadalmi rétegek egymás mellett élését és konfliktusait a Monarchia végnapjaiban) ugyanúgy, ahogyan a kisembereket: a képmutatóan udvarias, mérhetetlenül gőgös és legalább olyan mérhetetlenül magányos magyar nemest, a vallást szó szerint a bűn álcájának használó, saját gyerekeit embertelen körülmények között tartó tolvajt vagy a Rojtosnál is kívülállóbb, már-már mágikus tehetségű kártyajóst. 

Ha választani kell közülük kedvencet, természetesen a legutóbbi lenne az. De a többiek rajzában is annyi a megértés, a derű, ugyanakkor szigorúság és távolságtartás, hogy mindvégig megmarad a regény ebből a szempontból is a határon giccs és keserűség között, nem billenve egyik oldalra sem. A mondatok pedig úgy gördülnek egyre tova: észre se veszi az ember, hogy a végére ért. 

Szóval a magyar Forrest Gump nem szalad sehova, ül egy helyben, de legalább olyan messzire elér. 

Pontszám: 10/10