Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A látványtól a drámán át az igazságig (Frank Herbert: Dune)

2021. október 07. - Timár_Krisztina

herbert_dune.jpgÚjraolvasás vége, a filmre készülve. 

Nem véletlenül lett ez klasszikus: legalább annyira képes általános érvénnyel hatni, mint amennyire a saját korát képviselni.

Egyáltalán nem pusztán azért aktuális 2021-ben is, mert szó szerint égető problémává vált a vízhiány, az elsivatagosodás, amelyet Herbert olyan érzékletesen tud megjeleníteni, hogy az embernek ingere támad kimenni a Tiszához, megnézni, megvan-e még.

Ez az ábrázolásmód önmagában is olyan felkészültséget és kreativitást igényelt, hogy azt csak csodálni tudom. Mégsem kizárólag ezáltal hat. 

Most, második olvasásra tűnt fel igazán a temérdek belefektetett munka. Látszik, mennyi mindennek nézett utána a szerző, és hogyan alkotta meg belőle ezt a nagyon összetett, rendszerként működő világot. A kiadásom végében, a függelék szövegeiből kiderül sok-sok apró részlet, amelyeket mind ki kellett dolgozni, a hőmérséklet-ingadozásoktól kezdve a faunán keresztül a vallási irányzatokig, ahhoz, hogy a világ működjön.

Arról nem beszélve, hogy hány és hányféle szereplőt kellett kitalálni hozzá. A regénynek legalább a negyede egyébből sem áll, csak abból, hogy újabb és újabb szereplők bukkannak fel, beszélgetnek, töprengenek, figyelik egymást, miközben pusztán azáltal marad fenn a feszültség, hogy tudjuk: legalább az egyikükre hamarosan a biztos halál vár. És ez bőven elég, hogy érdekessé váljon ez az előttünk lejátszódó dráma. 

herbert_dune_3.jpg

Igen, Herbert az a fajta író, aki még azt is tudja, melyik mellékszereplőjének mi volt a jele az óvodában. Lehet, hogy annak a könyvben nincs konkrét jelentősége, és nincs is beleírva, csak a háttéranyagba, de ez kell, mondjuk, a teaivási szokásainak a megértéséhez, a teaivási szokásaiból meg az következik, hogy meg lehet-e mérgezni vagy se. Jó, ez persze csak kitalált példa, a regényből vett példákat spoiler nélkül nem tudnék mutatni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy a sivatag itt nemcsak helyszín, hanem egy sajátos élet- és gondolkodásmód eredete is, amely keményen benne van a cselekményfordulatokban. Herbert az olyan apróságokra is odafigyel, hogy aki ebben a közegben él, az pl. nehezen fogja fel, hogy létezik olyan halálnem, hogy vízbe fulladás, vagy a legmélyebb tisztelet jelének tekinti a köpést.

Így tud a drámai események közepette „mellesleg” megalkotódni egy csodálatos-szürreális-nyomasztó látványvilág. Olyan plasztikus, hogy az ember szinte a kezében érzi a légzáró ajtó nyitószerkezetét. Az ilyen íróknak a műhelyébe a legjobb belátni. 

Nekem. Aki ennyi részletre nem kíváncsi, az is izgalmas történetet fog kapni, bár előre figyelmeztetem, hogy a személyes drámák sokkal, mondom: sokkal nagyobb súlyt kapnak itt, mint a látvány. Pedig ez az univerzum tele van intrikákkal, bonyolult sakkjátszmákkal, cselek mögé rejtett cselekkel, alattomossággal és árulással, mindenekelőtt pedig alaposan kiképzett és fanatizált harcosokkal, akiknek az életét a hatalmasok úgy használják, mint a zsetont.* Vannak is nagy-nagy fordulatok, még nagyobb összecsapások – de azok jobbára csak a robbanáspontok ám. A valóban meghatározó események a nagy-nagy fordulat/csata előtt és után zajlanak le (legfeljebb csata után kevesebb szereplővel). 

herbert_dune_5.jpg

Éppen ezért fogalmam sincs, mennyire fogja a film akár csak meg is közelíteni azt az élményt, amelyet a könyv ad. Megjegyzem, én azt a kiadást olvastam, amelyikhez John Schoenherr festményeit használták fel. Na, azok úgy képesek előtérbe tolni a látványvilágot, hogy közben semennyire nem csorbul a hangulat. Ha például ezt a látványt kapnám a filmtől, teljesen elégedett volnék. Onnan vettem a bejegyzés illusztrációit is, képek forrása: NeoText. Az előzetes nem egészen ezt ígéri ugyan, de azért reménykedem.

Szóval a látvány még csak-csak... de ezt a szereplőgárdát megjeleníteni... hát kösse föl a gatyát az összes színész. 

Ezt a nagyon összetett, nagyon alaposan megalkotott világot ugyanis olyan szereplők mozgatják, akiknek egyfelől saját jellemük, stílusuk, történetük van, és kiválóan meg lehet őket különböztetni egymástól – másfelől meg olyan sablonok, hogy a fal adja a másikat.** Itt gyakorlatilag mindenkiről egyértelműen eldönthető, hogy jó vagy gonosz, és elejétől végéig az is marad.

A kritériumok a következők: 

Jó az, aki számára fontos más emberek élete; aki képes a mások érdekeit a sajátjai elé helyezni; aki önfeláldozó, aki hűségével köti magához a barátait. Még egy abszolút alá-fölérendeltségen alapuló társadalomban is az egyenlőséget preferálja, alárendeltjeivel családiasan bizalmas viszonyban áll (vagy szó szerint családtagot csinál belőlük), és a gyakorlatban nem egyszer nagyon magas rangú ismerősei fölé helyezi azokat, akiknek elméletileg szolgálniuk kellene őt. Egyébként bátor és hősies, ha pedig erre önhibáján kívül nincs lehetősége, akkor gyötri a lelkiismeret. Komoly veszteségeket él át, de akár halála árán is győztes marad. Ja, és mindig ellenérzései vannak, ha a kicsinyeket tárgyként kezelik. Meg is kapja érte a szeretetüket.

Ennek ellenében gonosz az, aki számára csak a saját (akár pillanatnyi, akár távlati) érdeke és haszna fontos, aki fenyegetéssel, zsarolással, pénzzel köti magához a híveit, aki másokat áldoz fel a céljai érdekében. Az ebbe a kategóriába tartozó szereplők tartják fenn az alá-fölérendeltséget (mivel rendszerint gyávák, ebben a ravaszság segít nekik leginkább), aktívan képesek ártani másoknak, és saját hozzátartozóik árulják el őket elsőként.

Nem mondom, rokonszenves logika. Egyébként pedig ez a sablonosság is Herbert dicséretére válhat, hiszen ki más tudna rajta kívül egy ennyire egyszerű képletből ennyiféle szereplőt kihozni, meg még drámát is teremteni nekik? 

herbert_dune_2.jpg

Ami pedig a legfurcsább (és nekem a legjobban tetszett): hogy ez a világ tulajdonképpen mennyire biztonságos. Igen, kérem. Ez az univerzum, ahol én csak azért nem véreznék el kb. félóra alatt, mert a testem folyadéktartalmát sokkal hamarabb kivonnák belőlem – ez igenis biztonságos. Biztonságos, mert megérthető és átlátszóvá tehető. Ebben minden megnyilatkozásnak megvan a maga egyetlen végső és jól körvonalazható jelentése, legfeljebb az olvasó előtt egy darabig titokban marad, de tuti, hogy lesz, aki értse és elmagyarázza, akkor pedig nemcsak az emberekről, hanem a cselekedetekről is mindig egyértelműen el lehet majd dönteni, hogy jók vagy rosszak. Egyetlen szó, egyetlen mozdulat sem fölösleges, mert mindennek oka és célja van, minden beilleszkedik a nagy egészbe, és értelmet kap. Elég különleges képességek kellenek hozzá, hogy az ember lássa azt az értelmet; na de ez a regény pont ilyen különleges képességű szereplőket állít a középpontba. Éveken keresztül edzik őket arra, hogy eljussanak a létező és megismerhető igazsághoz. Rengeteget foglalkoznak vele, és meg is találják azt. Ebben pedig minden segítséget megkapnak a regénynyelvtől, amelyben úgyszintén állandó a pontosságra törekvés (életemben nem láttam ennyiszer leírva, hogy precise meg exact), és igen sokszor az a tét, hogy megtalálják a megfelelő szót. Azt is megtalálják. Annyira megnyugtató. Komolyan. 

Akár ennek a tükre lehet az is, hogy a különleges képességek közé tartozik a Hang használata: az így kimondott szó azonnal cselekedetté válik. De elgondolkodtató az is, hogy mennyi lenézéssel beszélnek Irulan hercegnőről (mondjuk, aki beszél, annak van oka a keserűségre a hercegnőtől függetlenül is), miközben tulajdonképpen az ő szavai uralják a történetet. Az ő írásaiból fogja az utókor ismerni mindazt, ami a regényben történik. Márpedig először is nem elfogulatlan, másodszor a legendák/mítoszok nyelvére próbálja lefordítani az eseményeket, amelyek bizony egyáltalán nem mindig felelnek meg a legendák/mítoszok kategóriáinak. Yueh doktor esetében tér el a leglátványosabban egymástól a mítosz és a történet: őt Irulan és a mítosz pusztán árulóként kezeli, a történet olvasója viszont meggyötört léleknek látja, akit zsarolással kényszerítenek bele egy olyan helyzetbe, amelybe részint beleőrül, részint sikerül kellemetlen meglepetéseket is okoznia a helyzet előidézőinek. 

Ezt már egészen biztosan nem tudja visszaadni semmiféle film, de nem is volna értelme számon kérni rajta. Kíváncsian várom ellenben, hogy mit állít a helyébe. Hogy mi újat fogok találni benne, ha nem adaptációként nézem, hanem önálló, önelvű alkotásként. 

herbert_dune_1.jpg

Végezetül hadd elmélkedjek még egy kicsit a tervszerűről meg a véletlenről meg a férfiról meg a nőről. Meg egy-két érdekes ellentmondásról (ami minden világnak kijár, a mienk is tele van vele).

Az irányítás a regény elejétől végéig magától értetődő módon a férfiak kezében van. Senkinek eszébe se jut ebbe belekötni a szereplők közül. Nyilvánvaló ez nemcsak abból, hogy a hatalmi pozíciókat ők töltik be – míg még a legmagasabb rangú nőknek is a szolgálat szerepel a jelmondatukban –, hanem például olyan apróságokból is, hogy szégyennek számít, ha nő öl meg valakit (függetlenül attól, hogy amúgy elismert harcos az illető), vagy hogy nőnek nem kell/lehet homokférget irányítani, és női járműben férfinak utazni szintén szégyen, esetleg betegség jele. Az is ugyanilyen nyilvánvaló azonban, hogy a kizárólag nőkből álló Bene Gesserit szervezet sok-sok száz év alatt legalább ennyire hatékony hatalmi szervezetet képes kiépíteni, és éppen elég szálat tud a háttérből mozgatni ahhoz, hogy a hivatalos irányítók kénytelenek legyenek figyelembe venni. Nem mintha ők férfi létükre nem volnának képesek ugyanúgy a háttérbe vonulva mozgatni más szálakat. Ez a viselkedés még magának az uralkodónak sem derogál. Az aztán megint más kérdés, hogy a várva várt kiválasztott, akinek származását és születését a Bene Gesserit igyekszik a legapróbb részletekig kiszámítani, csakis férfi lehet – az egyetlen, aki képes elsajátítani a Bene Gesserit által képviselt tudást, és rögtön túl is tenni rajtuk. Az is magától értetődő, hogy ő mindent jobban fog csinálni, mint a nők.*** Ami viszont nemhogy magától, de sehogy nem érthető, hogy gyakorlatilag véletlenül, egy hirtelen ötletnek (hibának) köszönhetően lép be a rendszerbe. Vagyis legalább annyira képviseli az irracionálist, mint a racionálist. Közben pedig az egész univerzumot, férfiakkal-nőkkel együtt mi mozgatja? Egy függőség. Semmi észszerű.

Szóval ennyi mindentől lett klasszikus a Dűne. Meg még hatvan más dologtól, amik számára itt most se tér, se idő nincs... és simán lehet, hogy észre se vettem. Sebaj, majd megteszik helyettem mások. Akár itt a bejegyzés alatt kommentben is megtehetik. 

FRISSÍTÉS: A filmről készült kritikám a KULTeren jelent meg. A regény első, második, harmadik és negyedik folytatásáról pedig itt, itt, itt és itt írtam. 

herbert_dune_4.jpg

* Ne gondolja senki azért, hogy a hatalmasok olyan nagy biztonságban érezhetik magukat, sőt: igazából ők a legkevésbé, mert rendszeresen az fordul ellenük, aki látszólag a pártjukat fogja. Vagy akinek ők fogják a pártját. Mondjuk, az utóbbira legalább számítanak. Különösen tetszettek azok a jelenetek, amelyekben egy zsetonként kezelt kisember hirtelen arcot és szándékot kap, meg még mintha egy kicsit saját történetet is kapna. Oké, ez általában kb. tíz perccel előzi meg a halálát, de így is felhívja a figyelmet arra, hogy nem egy darab a masszából, hanem egyéniség. 

** SPOILER Még maga a főszereplő is, pedig neki aztán van tere kibontakoztatni az egyéniségét. Mégis egyértelmű a besorolása, hiszen onnantól kezdve, hogy önállóan cselekvő felnőtt válik belőle, egyetlen célja van: megakadályozni a mészárlást, azaz megőrizni az életet. Még amikor úgy tűnik, hogy a bosszú vagy a hatalomvágy mozgatja, akkor is mindvégig ez marad a háttérben. Azért akar egyre magasabbra jutni, hogy legyen módja és eszköze megakadályozni a vérontást. Más kérdés, hogy mennyire jön össze neki. (Megj.: Itt fent tisztára Arábiai Lawrence. Szerintem direkt. Látom is a párhuzamokat a figurával.)

*** SPOILER Mint ahogy az is sokatmondó, hogy melyik férfi nem lehet kiválasztott. Aki impotens. Tökmindegy, hogy képes volna-e a jövőbe látni vagy közösséget irányítani, az mind le van tojva; ha nem tud gyereket csinálni, nem játszhat. Dumálnak itten szellemi hatalomról, azt' mi van az egész mögött: a szex. Vagy a hiánya. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Gollancz, London, 1999. 448 oldal, John Schoenherr illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr4016707582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása