Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A konzervativizmus víziója (John Milton: Paradise Lost)

2021. április 24. - Timár_Krisztina

milton_lost.jpgTeljesen megértem, hogy miért vannak olyan nagyon oda érte az angolok, ezúttal még sincs bennem olyan irigység, mint pl. Shakespeare olvasásakor, hogy ezt miért nem magyar költő írta. Nagyszerű mű, megérdemel minden figyelmet, méltán lett klasszikus, de maradjon minél távolabb. A teológiájával meg a politikaelméletével együtt. Egész jól elvagyok én a magam hitével a továbbiakban is. Néha vannak vele konfliktusaim, de azok kibírhatók. 

Ez a tizenkét énekes eposz ugyanis nem egyszerűen a bibliai történet(ek) dramatizált változata. Ez a mindenféle értelemben vett konzervativizmus víziója. Függetlenül attól, hogy holtbiztos akárhány olyan konzervatívot lehetne találni, aki nem értene egyet vele minden elemében. 

A központi gondolat az, hogy a világ kezdete óta nemcsak hogy kizárólag egyetlen igazság létezik, hanem annak kizárólag egyetlen helyes értelmezése is, és egyetlen hozzá vezető út. Erre csak egyetlen, nagyon szigorúan meghatározott típushoz tartozó ember léphet rá; csak belőle lehet szabad ember. Jónak és gonosznak definíciója öröktől való, megváltoztathatatlan. Az ősök egy-egy tulajdonsága vagy cselekedete minden hozzájuk hasonló utóduk számára irányt szab, lehetőségeiket örökre meghatározza. A szabadság ebben a gondolatrendszerben azt jelenti, hogy az ember annak engedelmeskedik (!), akit az Isten ruházott fel hatalommal, nem pedig másnak. Azaz elfogadja helyzetét a hierarchiában. 

Mármint az a bizonyos szigorúan meghatározott típusú ember, mert mások számára még ez a szabadság sem létezik, nem létezhet, ne is ugráljanak érte, az természetellenes. Boldogság esetleg létezhet, nagy fokú engedelmesség esetén, (protestáns) monarchiában. Azt hiszem, ez az a pont, amely már a mai konzervatívok számára is kerülendő véglet. (Most azokról beszélek, akik nemcsak a szájukkal vallják magukat konzervatívnak, hanem a cselekedeteikkel is.) Még akkor is, ha történetesen protestánsok, és még monarchiában is élnek. Viszont itt kezdődik a másik, hosszú távon talán még erősebb ok, amelytől Miltonból ekkora hatású klasszikus lett. Mert ahhoz, hogy megírja, mi szükséges az egyetlen igazságból levezethető tökéletes élethez, meg kellett írnia azt is, miért nem éljük mégsem azt a tökéletes életet. Meg kellett írnia a tökéletesség ellentétét is. És ha akarta, ha nem, sikerült neki úgy megírni a rendet felforgató Sátánt, hogy a későbbi írónemzedékek kapaszkodhatnak, míg csak feleennyire rokonszenves figurát hoznak össze. (Az egyiket, akinek sikerült, Lord Byronnak hívták.) 

milton_satan.jpgA történet – in medias res – ővele kezdődik, közvetlenül lázadása és bukása után, számos követőjének körében, a frissen megalapított pokol fenekén heverve. Amikor is hamar kiderül, hogy követői ugyan gonoszok, és akár nagyon veszélyesek is lehetnek, de elég kisstílűek ahhoz, hogy egyenként, önállóan semmire ne menjenek. (Egymással viszont persze nem tudnak megegyezni, bajos is volna pokolbeli lények között egységre számítani.) Ezzel szemben a Sátán úgy gonosz, hogy közben tisztelni való. Először is vannak érzései a haragon kívül is: felelősséget érez a hívei iránt, sajnálja, hogy őket is magával rántotta a bukásba, hamar megkedveli újonnan felfedezett családját (ők külön elemzést érdemelnek lentebb), a tetejébe pedig egymaga bátrabb és elszántabb, mint az összes követője együttvéve. Történetének mélypontjain is őrzi méltóságát: ha ő jelen van, akkor arkangyal legyen a talpán, aki jó benyomást tud kelteni az olvasóban. Nem pedig azt a benyomást (legmélyebb olvasói röstelkedése mellett), hogy „ennek is csak azért nagy a hangja, mert maga mögött tudja a hatalom támogatását”.

(Az illusztrációk mind William Blake-től valók, azért, mert Blake-nek először is marha jó képei vannak, másodszor hajlamos arra, hogy ne illusztráljon, hanem újraértelmezzen. Ahogy a feliratból is látszik, a képeket a kizárólag neki szentelt weboldalon találtam.)

Természetesen az olvasó tudatában van annak, hogy a mű logikája szerint ez a normális. Mivel mindennemű mennyei lény voltaképpen Isten elméjének kiáradása, illetve a kiáradás különböző fokozatait képviselik, hát még jó, hogy egyetértenek azzal, aki kiárasztja őket, és a támogatását is megkapják. Ebből a szemszögből nézve valóban az a természetellenes, ha valaki az őt kiárasztó elme, tehát tulajdonképpen önmaga ellen fordul. Ennek az olvasó a tudatában van, de attól még a Sátán ezt a benyomást kelti, bocs. Túl jól van megírva, a Milton tehet róla. 

milton_sin.jpgAhogyan arról is, hogy hogyan jelennek meg a műben a Sátán közvetlen segítőtársai és családtagjai, a Bűn és a Halál. A Halál, az hagyján, az tényleg ijesztő, benne nincs semmi rokonszenves. A Bűnt ellenben sikerült oly módon összehozni, hogy konkrétan ártatlan legyen, és még sajnálni is lehessen. Ártatlan, mivelhogy semmi gonoszat nem cselekszik (igazából jót se, sőt egyáltalán semmit), tehát egyszerűen csak azért kell őt gonosznak látnunk, mert ő a Bűn. Meg mert undorítóan néz ki. Amiről amúgy nem ő tehet. A Sátán fejéből pattan ki (itt használja Milton a legügyesebben az antik mitológiából származó ötleteket), vagyis a lánya, majd oly szépnek bizonyul, hogy apja beleszeret, még angyal korában teherbe ejti (ez ellen a Bűnnek sincs kifogása), az apa bukásakor aztán bukik utána a lány is, aki már a Pokolban szüli meg a fiát – és innentől szó szerint horrorrá válik a történet. A Halál ugyanis már születésével teljesen tönkreteszi a Bűn alsótestét, hibrid (félig állati) lénnyé változtatja át (Ovidius Scyllájának megidézésével), majd sorozatosan megerőszakolja anyját, és az újabb szülések által további, folyamatos és elviselhetetlen fájdalmat okoz neki. Na? Már az a hely is, ahol laknak, kiváló horrorfilmdíszlet lenne, megőrizte hatásosságát a mai napig; nem véletlenül Lovecraft olvasása közben jutott eszembe Miltont újra elővenni. (Aki nem mellesleg hatott is az amerikai íróra.)

milton_michael_angel.jpgAmikor aztán a Sátán elhatározza, hogy saját bukásáért bosszúból megbuktatja Isten kedves teremtményét az embert is, onnantól senkinek esélye nincs. Isten persze előre látja, mi fog történni, előre el is szomorítja, de másfél oldalon keresztül megmagyarázza, hogy a döntés így is az emberé, akinek akarata szabad (a szabadság definícióját lásd fentebb), az emberen kívül más nem hibáztatható érte. Érezhetően komolyan végigvitt gondolatsor ez, több hasonló követi, folyamatos ellenpontként a Sátán szövegéhez. Erre való Rafael arkangyal „meséje” is, amely az eposz közepébe illesztve hangzik el a világ teremtéséről, a Sátán lázadásáról, a (teljes egészében Milton által megalkotott) mennybeli csatáról és a bukásról. Innentől kezdve az ő nézőpontjuk dominál, a Sátán puszta kísértővé redukálódik, és alantas helyzetbe kerüléssel bűnhődik érte. Kár, hogy mindezt az emberek közül csak Ádám érzékeli, Éva nem. Olyan nagyon nem is töri magát senki, hogy meggyőzze róla, de nem is arra való ez az Éva, hogy meggyőzzék. Addig jó, amíg meg sem próbál gondolkodni, csak engedelmeskedik. 

Elgondolható, hogy az én számomra ez volt az olvasás legkényesebb pontja, de hát erre fel voltam készülve. Ez a mű eleve nem női olvasóknak készült, hiszen ők egytől egyig olyanok, ugye, mint Éva: nem is érdeklik őket az elvont, szellemi értékek, tehát úgysem fognak hozzányúlni. Az elbeszélő megteheti, hogy ott szúrja-üti őket, ahol éri, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy el ne mondja, mit jelent alsóbbrendűnek lenni. Meg hogy az a boldog és elégedett, aki ezt a helyzetet elfogadja, és abból lesz a bűn meg a baj, ha egyenlőséget szeretne. (Azért érdekelne, hogy a maga korában minden férfi olvasó egyetértett-e ezzel a szöveggel. Van egy olyan érzésem, hogy már ők sem mind fogadták el.) 

milton_eve.jpgFura, de tulajdonképpen ennek a logikának köszönhető a mű gyenge pontja: az egyetlen számottevő eltérés a bibliai történettől. Ahhoz, hogy ez az Éva elkövethesse az eredendő bűnt, Ádámnak nem szabad jelen lennie. Márpedig a Bibliában ő is ott van, alig valami időbeli különbséggel eszik a gyümölcsből, így érthető is, hogy miért nyílik fel egyszerre a szemük. Miltonnál Éva szándékosan távolabb megy, majd távolból tér vissza, és már jó ideje birtokosa kellene, hogy legyen a tudásnak, mire Ádám – nem tudásvágyból, hanem mert Évát annyira szereti, hogy a halálban sem akarja elhagyni – megeszi a saját részét. Mégis csak akkor kapja meg Éva is a teljes tudást, amikor már Ádám is evett. Addig nincs is tisztázva, hogy pontosan mi történik Éva fejében. A Bibliában ez az öntudatra ébredés pillanata is – Miltonnál ilyesmiről nincs szó, csak az Istentől való elfordulásról. Amelynek előzménye az égi meghasonlás, a Sátán lázadása. 

Szóval van itt bőven önellentmondás is, a Bibliának való ellentmondás is, éppen elég ahhoz, hogy az ember – pont ne egyetlen megfellebbezhetetlen igazságot tudjon kihallani belőle. Még hogy öröktől fogva való és megváltoztathatatlan... hiszen maga Milton változtat rajta. Amikor egy ekkora műben önellentmondásokat fedez fel az olvasó, az nem a színvonalon ront, dehogyis: az gondolkodásra késztet. Hát van ilyen is: amikor a mű a saját igazságának ellentétére is lehetőséget ad. Azért nem irigylek senkit, aki ezt olvassa az iskolában kamaszkorban, és ebből kell megtanulnia például azt, hogy milyen nőnek lenni. Mint, mondjuk, a Brontë testvéreknek. Akiket most még jobban csodálok, hogy erről az alapról létre tudták hozni az életművüket. Azoknak viszont nagyon ajánlom ezt a művet, akik szeretnék tudni, milyen érzés úgy olvasni szöveget, hogy az ember saját magát minden ponton kirekesztve látja belőle, mégis látnia kell benne a saját kultúrája egyik alapját is: folyamatos meghasonlás és termékeny vita. Jó esetben. Egyetértést ne várjon el senki, főleg úgy, hogy a puszta olvasói létem már ellentmondás a szövegnek. És nem, köszönöm, erre nem fogok még csak úgy sem reagálni, mint Lord Byron, aki az ellentmondásokat úgy oldotta föl, hogy Milton Sátánjával azonosította magát. 

Húszéves tartozást tudtam le most egyébként. Azért vettem meg annak idején a Milton-összest, mert tudtam, hogy ha Milton Sátánja nincs, akkor nincs a byroni hős sem, akkor pedig nincs Rochester, nincs Heathcliff, nincs Anyegin, nincs Szentirmay Rudolf, és – byroni hősöktől függetlenül – valószínűleg kimarad a világirodalomból a fele gótika, benne Emily Brontë verseivel. Csakhogy huszonévesen kifordult a kezemből a Paradise Lost. Megesik az az olyannal, aki harmadszor kezdi újra ugyanazt az oldalt, és ámul Milton ötös jambusainak méltóságteljes zengésén, de vissza ne kérdezzék, mit olvasott. Azért most már visszakérdezhetik, amint a mellékelt ábra mutatja.

Pontot pedig nem adok rá, ahogyan a másik alapműre, az Ezeregyéjszakára sem adtam. Ugyanazért.

Kiadási adatok: Penguin, London, 1996. 314 oldal 

(Ezt csak a miheztartás végett írom ide, mivel gyűjteményes kiadásban olvastam.)

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3716511694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása