Értékelés előtt mesélek egyet.

Egész kicsi voltam, amikor apukám elkezdett angolul tanulni. A nyelvkönyvekbe akkoriban még kevesebb színes fotó került, az övében is leginkább vonalrajzok szerepeltek. Az egyik vonalrajz arisztokratikus fiatal párt ábrázolt. A nőnek rövid haja volt, magassarkú cipője, térden felül érő, testhez simuló szoknyája, lapos, vékony teste enyhe S alakban görbült, tekintete a távolba révedt. Fölemelt kezében cigarettaszipkát tartott, leeresztett kezét a férfi tartotta kezében. A férfi hozzá hasonlóan sovány, a haja a fejére tapadt, a testén fekete szmoking, a nő lába előtt térdepelt, kétségbeesetten elnyílt szájjal. Néztem, hogy miket tanul az apám. Meg is kérdeztem, mi mit jelent, le is fordította a párbeszédet, egy-két mondatra még most is emlékszem: a férfi meg akarja kérni a nő kezét, szenvedélyes szerelmi vallomást intéz hozzá, de a nő mást szeret, olyasvalakit, akit a férfi nagyon utál.* Kicsit sajnáltam a férfit, de úgy általában nem tudtam mit kezdeni a képpel meg a szöveggel. Mérhetetlenül távol voltak tőlem ezek a figurák, ez a kultúra.

Ha hasonló tankönyvből kellett volna tanulnom, soha a büdös életben nem kezdett volna el érdekelni az egész.

Sok évvel később, egyetemista koromban kötelező olvasmány lett A nagy Gatsby. Én pedig akkor pont ugyanazt éreztem, mint apukám tankönyvének vonalrajzai láttán. Ugyanaz a korszak, még ha más földrész is, ugyanazok a szenvedélyek, ugyanaz a távoli szánakozás. Bennem pedig ugyanaz a mélységes meggyőződés, hogy a délnyugat-szibériai Tomszki járás** is közelebb áll hozzám, és jobban érdekel, mint ezek a figurák.

Na, ezért kap csak nyolc pontot ez az Atwood-regény.

Jó könyv, okos könyv, fontos könyv, meg kellett írni, el kellett mondani, így kellett elmondani, hurrá, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, ott a helye, olvassák csak minél többen. Ahogy Csabi molytárs értékelése mondja, igen bonyolult könyv, de elég érdekes ahhoz, hogy bármely olvasó élvezetet leljen benne.

Csak éntőlem van olyan messze, hogy tengerészlátcsövet kell elővennem hozzá. Többek szerint letehetetlen. Én meg olvasás közben órákat töltöttem azzal, hogy magyarra alig fordított írók nemzetiségét nyomozzam orosz nyelvű honlapokon, mikor annyit tudok oroszul, hogy píszatyel. Mondjuk, a Google-nak ez is elég, főleg, hogy le tudom írni cirill betűkkel is, lágyságjellel a végén.

Hazudnék, ha azt mondanám, semennyire nem izgultam a szereplőkért, nem szurkoltam nekik, nem találtam közöttük szerethetőt vagy utálhatót, vagy hogy nem érdekelt a végső nagy csavar, amelyet minden második értékelés ígért. Pedig éppen mert figyelmeztettek a csavarra, száz oldallal a vége előtt rá is jöttem, merre hány méter, de ez semmit nem vont le a könyv értékéből, és szerintem más olvasó számára se vonna le. Egyszerűen csak úgy reagálna, mint én: folyamatosan szeretné rázni ezt az idióta Irist, hogy fogja már fel, mi történik körülötte, álljon már a sarkára. Azt, ahogyan a regény a testvéri viszonyt kezeli, egy adott pontig még közel is éreztem magamhoz; kb. ez volt az egyetlen kapcsolódási pontom Iris történetével. Nekem is van testvérem. A testvéri viszony egész ellentmondásossága tökéletesen benne van ebben a regényben, időnként mintha magunkat láttam volna.

Akkor is hazudnék, ha azt állítanám, nem lehet azonosulni a regényszereplők problémáival. Hogyne lehetne, azért olyan fontos ez a könyv. Az Édes Anna értékelésében ezt írtam: „Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.” Ezt most is aláírom. A regény főszereplőinek mindenük megvan, de ettől csak még inkább az ember arcába ugrik: ha az ő életük ennyire elviselhetetlen (és joggal az, nincs itt semmi üres nyafogás), akkor milyen lehet azoké, akik még nélkülözni is kénytelenek? Kaphat az ember luxusautót, selyemruhát, hattyúprémes papucsot meg fényes bálokat, ha közben folyamatosan és következetesen szellemi fogyatékos kisgyereknek tekintik, méghozzá úgy, hogy a társadalom ehhez készségesen asszisztál. Mit asszisztál, pont ezt várja el. De annak se sokkal jobb, aki föltolja magát a piedesztálra. Hiába győznek egyesek a családi hatalmi harcokban mások fölött, ha közben önmagukban hordják a poklot. Talán még inkább, mint azok, akiket legyőztek. Richard, akármekkora gazember, akármennyire is a rendszer legfőbb haszonélvezője, tetőtől talpig tele van kisebbrendűségi érzéssel, a saját aranyos kis feleségecskéjével szemben is. Ezt az érzést pedig ugyanaz a társadalom ülteti bele, amely a rendszer haszonélvezőjévé teszi, és hallgatólagosan még azt is elvárja tőle, hogy életeket tegyen tönkre. Még ezt a saját gőgjébe fulladó Winifredet is tudnám sajnálni, ha nem húzna le magával bosszúból két ártatlan fiatal életet is a lefolyóba.

Azt is tudom értékelni, ahogyan a történet saját magával bánik. Ahogyan újságcikkekből, hajdani levelekből, betétregény-szövegből,*** én-elbeszélésből lassan-lassan összeáll a kép. Vagy még inkább azt, ahogyan módosul az a bizonyos kép, ahogy újabb és újabb darabok illeszkednek bele, vagy éppen átszíneződnek a darabok, hiszen a „társszerző” számára a színezés a legfontosabb tevékenység. Nem a felszín megváltoztatására való, hanem arra, hogy az általa felismert igazságot kifejezze. Azt, ahogyan a szavak új jelentést kapnak, vagy éppen elveszítik a jelentésüket. Laura életének legnagyobb problémája valamennyiünk problémája, nyelvi probléma. Szerintem nem autista a lány, sőt. Többször eszembe jutott, hogy ez a szerencsétlen az egyetlen normális ember. Laura tiszta lelkű: azt akarja, hogy ha valaki azt mondja, „Isten,” „bizalom", „áldozat”, „igazságosság”, „testvér”, akkor azt gondolja is komolyan. Nagyon okos is: tudja, hogy nem mindenki gondolja komolyan, tudja, hogy van a világon gonoszság, de ezt csak egy bizonyos határig hajlandó elviselni. Van az a pont, ahol egyszerűen nem érdekli tovább a bolondokháza.

Ezt mind tudom értékelni, és hálás vagyok azért, hogy ilyen szépen, ilyen intelligensen, mégis ilyen könyörtelen logikával íródott meg ez a regény. Biztos, hogy keresni fogom még Atwood könyveit.

De az is biztos, hogy ha még egyszer meglátom, hogy a harmincas években játszódik, előkelő ívben fogom csúnyát nem mondok, nem érdemli meg körbekerülni. Mert ennek a regénynek a betéttörténete érdekelt a legjobban, amelyik egy idegen bolygóra visz el. Az is jobban lekötött, mint a harmincas évek Kanadája. Igazi felüdülés, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a betéttörténet(ek) is allegorikus(ak). Különösen a legallegorikusabb esett jól, amelyikből kiderül, hogy az a bizonyos nyugati álom, az az ötvenes évekbeli, derűs-boldog családi élet, amely több asszonynak keserítette meg az életét, mint amennyinek valóban örömet okozott – az bizony a férfiak számára sem volt fáklyásmenet. Inkább csapda. Atwood lesz szíves fantasztikus regényeket publikálni a későbbiekben, akkor hűséges olvasója leszek. Igen, azt a bizonyos disztópiát is keresni fogom, amelyik szintén rákerült az 1001 könyv listájára. És ha fantasztikus novellákat is írt, akkor azokat is.

Ami viszont ezt a mérhetetlenül előkelő és fájdalmas harmincas éveket illeti, hát… hamarabb fogok mandzsu ráolvasásokat a kezembe venni. 

* Senkinek se jutott még eszébe, hogy nyelvtanulás közben is lehet nyitottságra nevelni, és hogy a sztereotípiákat messzire ki kéne hajigálni a nyelvkönyvekből. Erről a vonalrajzról is ordított a sztereotipikusság, de oly mértékben, hogy el se tudom képzelni, Oxfordban hogy ment át a rostán. Elvégre ott aztán láttak már eleven angolt, és tudták, hogy maximum hatvan évvel korábban néztek ki így, és akkor se mindenki.
** Igenis tudtam, hol van a Tomszki járás (nagybetűvel kell írni). A nagymamám unokatestvére ott lakott. Egyszer hozott nekünk babát meg apró almákat meg nyírfakéreg dobozt, cukorkával tele.
*** Csabi, igazad van, önmagában a regényben „írt” regény nem volna alkalmas kultuszteremtésre. Szerintem azért válik alkalmassá erre (a regényvilágon belül), mert hozzáteszik a „szerző” életrajzát és halálát. Írja valahol az elbeszélő, hogy Laura olyanná válik az olvasói számára, mint egy toronyba zárt hercegnő, őt magát tekintik a történet hősének, azért csinálnak köré mítoszt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8