A vége fölvitte kilenc pontra, de nem sokon múlott, hogy nem maradt nyolcon.

Rájöttem, hogy ezek a Világjárók nemcsak információforrásnak felelnek meg nekem, hanem jó kis kikapcsoló szövegek is. Direkt arra valók, hogy az ember egy stresszes nap után egy-egy rövid fejezetet elolvasson, és könnyebben elaludjon tőle. Mert olyan világot ábrázolnak, ahol a főszereplővel izgalmas dolgok történnek mozgalmas környezetben, de közben végig tudjuk, hogy se neki, se másnak az égvilágon semmi baja nem lehet. 

Akkor örülök igazán egy-egy Világjáró-kötetnek, ha nem egyszerűen útleírást ad (ez elavulhat), hanem szubjektív benyomásokról is mesél (ezek nem avulnak el), néprajzi megfigyeléseket tartalmaz, mítoszokat és meséket idéz, állat- és növényfajokat jellemez, szóval mesél mindarról, amit turista soha nem láthatna, és újat mond olyan helyekről is, ahol már jártam. Ha közben egy kis régészet is becsúszik, mélyebben vackolódok a párnába a könyvvel a kezemben, és egy darabig mégsem alszom el. 

Beryl Miles könyve az ötvenes évek Ausztráliájában játszódik, és a bizonyos Nagy Kalandról, amilyen jó, ha egyszer jut az embernek az életben.

Félórával ezelőtt ez a bozótvilág őrjöngő égő pokol volt még – nem csoda, hogy a szél lehellete (sic!) olyan forró volt. Most, hogy a hirtelen vízözön kioltotta, az egész környék fantasztikus tündérvilággá változott. A fatörzsek, mint arany ablakok világítottak, az ágak magasban himbálózó lampionokként csillogtak, az égő fatönkök és fatörzsek, mint ragyogó, tekergőző kígyók izzottak az éjszakában.
(…)
Egy ilyen út szélére zuhant fánál álltunk meg. A vörösen izzó parázsnál tökéletesebb tábortüzet el sem lehetett képzelni. Túl kedvező volt, semhogy elmulasztottuk volna. Nem haboztunk, rögtön nekiláttunk a vacsorakészítésnek.
Nagyon óvatosan haladtunk a felperzselt és elfeketedett talajon át, amely még mindig árasztotta magából a forróságot. A fatönkből felénk áramló perzselő meleg annyira égetett, hogy alig tudtuk megközelíteni az izzó fatörzset: csak nagynehezen (sic!) tudtunk egy kanna vizet ráhelyezni. Egy-egy heves szélroham újra felkorbácsolta a levegőt; ilyenkor az összes tüzek újult erővel izzottak fel, megvilágítva az éjszakát, mintha valaki hirtelen villanyt gyújtott volna.
(…)
A kolbászkonzerv pillanatok alatt felforrt az izzó fatörzsön. A kezünkből ettünk és hol az egyik, hol a másik lábunkra álltunk, mert az átforrósodott föld égette talpunkat.

Útleírás, azaz pillanatkép a korszak Ausztráliájáról: stimmel. Még csak nem is változott olyan sokat. A diákok például ma is távoktatásban részesülnek, csak közben hála Istennek feltalálták a Skype-ot. Ez a „majd anyád elmagyarázza” szörnyű lehetett, főleg az édesanyáknak. Én se tudnám elmagyarázni a fizikaleckét. Azt nem tudom, hogy ma még indokolt-e előreszólni a következő állomásra, ha az utas elhagyta az előző állomást, végül is már van mobiltelefon… de tudom, hogy húsz éve még élt és virult ez a szokás, nekünk is elmesélte iskolás koromban egy előadó, aki végigbiciklizte Ausztráliát a kilencvenes években. Na, speciel az ilyen bringázás Miles idejében lehetetlen lett volna, ezt hangsúlyozza is.

Néprajzi megfigyelések: stimmelnek. Szokások, ünnepek, varázslás, testfestés, temetkezés – az ilyesmi mindig érdekel. Nehezebben is változik, mint az elektronika. A mítoszok és mesék még tartósabbak (van benne Szivárványkígyó), legfeljebb az a bajom velük, hogy kevesebben vannak, mint szeretném. Állat- és növényfajok kellő létszámban képviseltetik magukat. Nyilvánvalóan az információk nagy részének utólag nézett utána Miles, mert ha róluk ír, gyanúsan lexikoníze van a szövegének, de ez engem nem zavar. Köszönöm, hogy összegyűjtötte helyettem. Még a régészet is stimmel: a barlangrajzok az én fantáziámat is megfogták.

Szubjektív benyomások: szintén stimmel. És majdnem két pontot levonatna velem, ha vége nem volna. Azt a felsőbbrendűen gőgös brit fajtáját neki. 

A romantikus-nosztalgikus életérzés még stimmelne. „Én, a túlcivilizált, a vadonba vágyom, és ott otthon is érzem magam.” Oké. De az, ahogy a könyv kétharmadában egyetlen tömbként kezeli a természeti népeket (avagy „a feketéket"), akik leginkább háziszolgának alkalmasak, ha egyáltalán jók valamire, akiknek se nevük, se arcuk, és a „meghalt két bennszülött” kb. olyan hangsúllyal hangzik el, mint az „elhullott két birka”, attól majdnem rohamot kaptam. Arról részletesen beszámol, hogy hány embert öltek meg a vérszomjas (sic!) bennszülöttek a múltban. Az meg nem fordul a fejében, hogy esetleg a hazájukat védték. A „haza” szót egyébként is kizárólag idézőjelben vonatkoztatja rájuk.

Nem, nem tartom tökéletesnek és minden elemében rokonszenvesnek a könyvben ábrázolt kultúrákat, de nagyon messze vannak a civilizálatlanságtól. A mélypont: amikor Miles végre elkezdi megjegyezni egy-két őslakos segítő nevét, és egyiküket úgy jellemzi, hogy „már-már szép”. Én meg ne röhögjem el magam.*

Aztán a vége mégis megbékített. Amikor már elkezd közösséget érezni nemcsak a tájban élő fehérekkel, hanem az őslakosokkal is, és büszke minden ismeretségre, amelyet kötött. Akkor kapott még fél csillagot. Többet nem. Ezt is köszönje meg.

* Pont előtte való nap írtam ezt. A közepére tessék görgetni, a „szép” kentaurokhoz, és levonni a konzekvenciákat.

Ezt 2018. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9