Első olvasás (2015. június 5.)

Születésnapi könyvesbolti partizánakció eredménye, avagy „én nem is akartam könyvet venni, de hát ha már egy diós kalács megevése után szedtem le a polcról, és összemaszatoltam a borítóját, csak nem hagyhattam ott…”*

Olvasás közben kb. oldalanként váltakozott bennem a feneketlen irigység (1. „én miért nem vagyok ennyire művelt?” 2. „hogy tudhat valaki ilyen jól írni?”) és a dühös tiltakozás („egy ilyen okos ember miért nem figyel oda alapdolgokra?”). Végül az utóbbit feloldotta az előbbi („legalább nekem is hagyott még megírni valót”), és csak a legelső fejezetnél éreztem úgy, hogy ezt mégiscsak ott kellett volna hagyni a maszattal együtt. A kerettörténetet részemről ki is hajíthatta volna Szepes Mária a könyvből, bár abban a történelmi helyzetben (1946) valószínűleg ez a messiásváró biztatás eshetett a legjobban a közönségnek, és alaposan rájuk is fért.

Amit szerettem:

A szereplőket. Nagyon. Mint ahogy a mutatványos csillagos-napos-holdas oldalú faládájából előkerülnek a bábok, egyik a másik után: csinosak, üdék, finomak – torzak, csúfak, fintorgó pofájúak – az utóbbiak persze sokkal érdekesebbek. Még ennyi és ennyiféle figurát, ahogy sorra felvonulnak az összes külső-belső tökéletlenségükkel… És aztán egy idő után a szájtáti néző olvasó persze észreveszi, hogy újra meg újra előkerül a ládából ugyanaz a báb, csak mindig más ruhában, ahogy telnek az évszázadok.** Igazi vásári forgatag, csak nem térben, hanem időben.

A stílust. Nagyon. Ahol kell, fenséges, ahol kell, alpári, de egyiket se viszi túlzásba, pontosan annyit adagol mind a kettőből, amennyi kell. És tud valamit, amit sokkal több írónak kellene tudnia: a költői képeket nem öncélúan használja. Nem azért, mert az hú, de szép. Hanem mert eszköz.***

A kalandokat. Nagyon. A végkifejletet persze lehetett sejteni, ha azt nem is, hogy hogyan fog bekövetkezni (de hát ha egyszer visszafelé van elmesélve a történet, akkor nem is lehetett meglepetésnek szánva ez a vég), a közbeeső állomásokat annál kevésbé. Kitűnő képzelőerővel megírt, fordulatokkal teli mese ez, amely magabiztosan kezeli és keveri a kalandregények sablonjait – és ez utóbbit egyáltalán nem csúnya szónak szántam. Ennek a könyvnek pont ilyen kalandregény-sablonok kellettek ahhoz, hogy a nagyon is komolyan vett szellemi beavatódás megkapja a néhány ezer éve szükséges kiegészítőjét. Elvégre a világirodalom első beavatási regénye, Az aranyszamár még kalandregényebb, mint A Vörös Oroszlán.

Az alkímiát. Nagyon. Az ezotériához nem igazán vonzódom, ehhez a könyvhöz az alkímia vonzott. Ne tessék félreérteni: sose akartam aranyat csinálni, sőt elixírt se. 

Engem a Delfin-könyveken neveltek, és A pergamen titka volt az első találkozásom a témával. Na, az pont úgy van megírva, mintha ő akart volna lenni az ellen-VörösOroszlán. Szegény alkímia, piszkosul elintézik a regényben, ellenben éljenek a racionális természettudományok meg a szovjet rendszer. Elnézést minden racionális természettudóstól, de ez a regény tényleg elválaszthatatlanul összekapcsolja a kettőt. Viszont ugyancsak kiváló kalandregény, ugyancsak több évszázadot ível át („mese a mesében”-technikával kombinált családtörténet), és ugyancsak vásári forgatag legalább a fele. Én pedig innentől kezdve beszélő kutyát akartam meg megfejteni való titkosírást – le van tojva az aranycsinálás. Az ideológiát fel se fogtam, de őszintén és komolyan. Egyszerűen kiejtettem az agyam rostáján.

A második találkozásom a témával természetesen A Pendragon legenda volt – azaz a paródia. Illetve A paródia! A tökéletes, a groteszk, a megismételhetetlen!!! Ami időnként röhög az alkímián, időnként megőrül bele. „A fele csoda és a fele móka.”

A következő meghatározó találkozás pedig A Foucault-inga. Na, itt jön a „DE”.

Amit nem szerettem:

Azt a bizonyos tervszerűség-megsejtést.

Ahogy elhangzott a regény legelején, hogy a világtörténelem eseményei mögött „terv” van, nekem azonnal eszembe jutott A Foucault-inga, és a készülékem rögtön bejelzett. Ahhoz, hogy ilyeneket elhiggyek, engem sajna túlságosan beoltottak posztmodernnel.

Illetve nem is a „terv” zavart önmagában. Azzal még kibékültem volna. Végső soron miért is kellene, hogy Umberto Ecónak inkább igaza legyen, mint Szepes Máriának? Erről vidáman el lehetne vitatkozni, és kész.

Hanem ahogyan ez a regény az anyagi világgal bánik.

Az zavart. Nagyon.

Az az „örökkévaló” alapokon nyugvó, betonból öntött és kétségbe nem vonható dichotómiarendszer, az. Ahogy automatikusan kapcsolódott az anyaghoz és a nevetéshez a szenny, a zavar, az őrület, a bűn, a gonosz. Ez viszont a könyv minőségét nem rontja (ezért nem vonok le érte pontot), mert ez abszolúte beleillik abba a gyönyörű ívbe, amit a szellemi beavatódás jegyében leír a főszereplő sorsa. Maximum én nem értek egyet vele, és tök jó, hogy valami megírni való nekem is maradt. Mert hát engem nemcsak Delfin-könyveken neveltek, hanem Rejtő Jenőn meg Emily Brontën is.

És sajnos sokkal jobban érdekel a vásári forgatag, mint a misztikus transzmutáció. Evvan. Majd legfeljebb csacsiként születek újjá, aztán húzhatom az igát. Megint.

A nyáron muszáj lesz újraolvasnom a Gargantuát... (Frissítés: megtörtént.)

* A maszat lejött.
** Kifejezetten értékeltem, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, maximum két élettel később. 
*** Az alkímia és az ezotéria szakkifejezéseit korábbi olvasmányaimból már elég jól ismerem ahhoz, hogy ne zavarjanak, akkor se, ha speciel az adott szót nem értem. Legfeljebb olyankor gyorsolvasásra kapcsolok.

-------------

Második olvasás: 2025. október 4.

Ez az értelmezés végül olyan hosszúra nyúlt, hogy külön blogbejegyzésbe tettem.

Pontszám: 10/10