Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Nathaniel Hawthorne: The Scarlet Letter

2020. február 17. - Timár_Krisztina

hawthorne.jpg

2014. október 21. 

5/5

Ez a könyv van 70% alatt?! Ez a csoda-regény, ez a romantikus lélektani dráma?
Mit is mondhatnék, hogy népszerűsítsem?!
Először is elmesélem a körülményeket, amelyek tökéletesen összejátszottak annak érdekében, hogy utáljam.
Kötelező olvasmány volt, és utolsók között értem a könyvtárba, amikor ki kellett venni, tehát nekem már nem jutott a kicsi, könnyű kiadásokból, csak a Norton-antológiákból. Rémlik még valakinek rajtam kívül a Norton-antológia? Az a nehéz papírra nyomott, több ezer oldalas szörnyeteg kötet, amelyiknek tartalmazni kellett az amerikai irodalom esszenciáját a XVIII. századtól napjainkig? Amit, ha az ember a lábára ejt, eltöri, viszont a betűit nagyítóval kell olvasni?
Na, ebből a dögnehéz antológiából olvastam én a regényt a vonaton állva, Szolnoktól Karcagig a peronon, ahol táskák hevertek a földön, és állomásonként átmászott rajtunk a kalauz. És így le tudott kötni, de annyira ám, hogy másnap – mert éjjelre fenn maradni képtelen voltam – meglógtam előadásról, hogy végigolvashassam, és megtudjam, kivel mi történt. (Egyébként sose voltam lógós, ezen az előadáson kívül talán csak betegség miatt mulasztottam, azt is ritkán.)
Hogy a stílusa mennyire nehéz, mennyire nem… hát nekem akkoriban Thoreau-ba meg Sterne-be beletört a bicskám, de Hawthorne-t egyszerűen gyönyörűnek találtam, még az se zavart, hogy nem mindenütt értem. A bevezetést nyugodtan át lehet ugrani (az író kommentárja a regényéhez), de aztán már ne tessék ugrálni, csak engedni át magatokon a szavakat. Valami száraz, lázas forróság van ebben a regényben, valami belülről égő tűz hevíti és szárítja és égeti ki a szereplőket, mint a cserépedényeket, és aztán, ha hozzákoccan valami a frissen égetett cseréphez, hát zengő hangot ad. Bocs, hogy ilyen lírai vagyok, erről a könyvről nem tudok másképp nyilatkozni. Még a nevek is beszélnek. Lehetséges-e kegyetlenebbül hideg nevet kitalálni annál, hogy „Chillingworth”? Le se lehet fordítani, a „chill”-nek mind a húsz jelentése belejátszik. Vagy lehet-e másképp nevezni az okos kis gonosz tündérmanó-szerű leánykát, mint úgy, hogy Pearl (Gyöngy)? Őt szerettem a legjobban a könyvben.
Való igaz, hogy sok minden nem történik benne, de az nagyon. :) Rejtélyekben se gazdag a könyv: hogy ki a férj és ki a csábító, az kb. a harmadik oldaltól kezdve az összes olvasónak teljesen egyértelmű. De nem is ez a fontos. A fontos az, ahogyan a szereplők utat választanak, és azt végigjárják, keményen, szigorúan, következetesen. A férj szándéka, amely a puritán hitnek teljesen megfelel, mégis sátáni: hogy a felesége szeretőjét a kárhozatba kergesse. Hogy a tiszteletes hogy bírja a kiképzést, azt nem árulom el, de az biztos, hogy Hester mindkettejüknek fölébe nő.
Újra kéne már ezt is olvasni… hjaj…
Olvassátok, és vigyétek feljebb azt a szegényke százalékot…

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5015478942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása