Súlyos terhet vállal magára, aki akkora kultuszregény megfilmesítésébe fog, mint a Dűne. Villeneuve feldolgozásán, különösen a második részen azonban még a vártnál is nagyobb teher nyugszik.

Nemcsak a történet bonyolultságáról van szó, vagy arról, hogy fontos szerep jut benne olyan hosszadalmas párbeszédeknek és belső monológoknak, amelyek már Herbert korában is nehezen érvényesültek volna filmvásznon. Az is problémát jelent, hogy az 1965-ös Dűne társadalmi-politikai vetülete nemhogy veszített volna az aktualitásából, hanem még nagyobb jelentőséget kapott, és ez különösen a regény második felében érvényesül. A hatalom, a felelősség, a fanatizmus, a különböző kultúrák közötti átjárhatóság megléte vagy hiánya csupa rendkívül érzékeny és megosztó téma. Ha pedig ez nem volna elég, közben a filmnek természetesen működnie kell kalandként és látványként is.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nehéz erről a könyvről írni, személyes érintettség okán. Az én családom is erről a területről származik, része az identitásomnak. Másfelől önkéntelenül összehasonlítja az ember az akkori viszonyokat a maiakkal, és ez (is) elég fájdalmas élmény, szintén személyessé teszi az olvasást. 

Tudományos módszerekkel készült, szenvedélyes hangú vádirat, arra való, hogy fölrázza az országot a harmincas évek végén. (Sikerült is, csak nem egészen úgy, ahogyan a szerző szerette volna.) 

Kijött magyarul, Nagy Krisztián fordításában, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki nem tud franciául. A Les Enchantements d'Ambremer második része. Számomra alatta marad az elsőnek, de ez NEM a regény hibája. Igazából nem is hiba. 

A regényvilág ugyanaz, mint a Les Enchantements d'Ambremerben: alternatív történelmi közeg, a XX. század első évtizedének Párizsa, annak összes pezsgésével, találmányával, szecessziójával és kalandregény-figurájával. Izgalmas, játékos háttér ez, amelybe szépen illik a mágia jelenléte. Még a stílus is a korszak regénynyelvét imitálja. A cselekmény most is kellően fordulatos, a szereplők még mindig szerethetők, a két főszereplő kapcsolatáról lentebb külön is írok. A szerkesztésmódba már bele tudok kötni, bár értem és elfogadom a megváltozott koncepció okát.  

Egyetlen nagyon nyomós okom van arra, hogy ne akarjam folytatni a sorozatot: hogy itt már nem az a Verne-Leroux-Leblanc-du Terrail egyveleg határozza meg az eseményeket, mint az első regényben, hanem sokkal inkább Dumas világát idézi föl a szerző, azon belül is A három testőr cselszövéseit, politikai játszmáit, szerelmi viszonyait.

Zalka Csenge Virág számos meséskönyvet tudhat már maga mögött, és aktív mesemondóként még több történetet a repertoárjában. A Ribizli-sorozat darabjait egy-egy határozott koncepcióra fűzte fel annak idején, a Széltestvér és Napkelte vagy a Törpeszarvas és a déli álom című köteteket egy-egy motívum köré rendezte el, a Nagyvárosi népmeséket pedig interaktív játék részévé tette. Adott ki már mesekönyvet speciálisan kamaszok számára, és olyan szövegeket is publikált, amelyeket saját meséinek tekinthet.

Arra viszont magyar nyelven még nem láthatott példát az olvasóközönsége, hogy szigorúan egyetlen terület, sőt egyetlen település meséiből válogasson. Angol nyelvű kötetet már jelentetett meg korábban, egy kárpátaljai magyar mesemondó történeteiből készült válogatásból. A Hétlábú paripák és jó boszorkányok összeállításakor hasonló módszert követett. Bár most több mesélő nevét is megismerhetjük a jegyzetekből, akik ráadásul különböző korokban is éltek, a település mindvégig azonos marad: Csíkszentdomokos.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Szakmai érdeklődésből olvastam, (számomra) új műfajjal ismerkedni, no meg annak szókincsével. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kötött le. Bár nem feltétlenül ugyanazért, mint a célcsoportot, de hát ez normális, tekintve, hogy húsz évvel vagyok idősebb a célcsoportnál. Megértem azt is, hogy ekkora bestseller lett, és nagyjából 90%-ban még örülök is, hogy pont ezt olvassa az ifjúság. 

Ahhoz, hogy a cselekményével szórakoztasson, sajnos meglehetős kiszámítható: a harmadánál történt először olyan esemény, amire nem gondoltam volna – és nagyjából utoljára is. Felteszem egyébként, hogy ezzel a célcsoport is így van, hiszen tapasztalt olvasókról beszélünk, akik akkor szórakoznak jól, ha a már kialakult elvárásaikat beteljesíti egy regény. Ezzel nincs is semmi gond, a szöveg arról nem tehet, hogy én máshogy szoktam szórakozni. Szóval az, hogy a regény kiszámítható, nem von le az értékéből. (Mint ahogyan azt sem vonom kétségbe, hogy a műfaj más képviselői jóval kevésbé kiszámíthatók legyenek.)

Óriási film, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy olyan keveset beszélnek róla manapság. Azzal még kevésbé, hogy olyan kevés díjat nyert. Látom a hibáit, de mind eltörpülnek a koncepció, a színészi játék, a tömegjelenetek mellett. El se hiszem, hogy több mint ötvenéves, alig akad eleme, ami rosszul öregedett volna. 

Természetesen nem egyszerűen egy csatát mutat be. Az a legfontosabb része, a több mint kétórás filmből egy órán át tart, és minden, ami előtte történik, ehhez az egyetlen naphoz, 1815. június 18-ához vezet. Mégsem pusztán a csata bemutatása a cél. Eleve az alcím (Napóleon utolsó száz napja) jóval többet ígér ennél.

Az mit mond el a világról, hogy szerintem ez a regény szép? Hogy különösen a végkifejletben, bármilyen szörnyűségek történnek, találtam valami felemelőt? 

Ügyesen illeszti össze a lovecrafti természetfölötti horrort a magyar kulturális hagyománnyal. Nekem különösen tetszett az az alternatív kép a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek világáról, amelyet a regény első felének mottóitól megkapunk. Jó kis stílusgyakorlatok; mindenféle emberek bőrébe bele tud bújni a szerző, és a maguk humora is megvan. (Maximum nem mindig van kedve az embernek nevetni rajtuk, ha éppenséggel túl hitelesre sikerülnének.) Ráadásul, bár egyértelmű utalást nem találtam a szövegben (vagy csak én nem voltam elég ügyes?), a háttérvilág erősen Délkelet-Magyarországot asszociálta, amelyhez engem sok-sok szál köt. Ez volt 2023 második olvasmánya,* amelyikről ezt el lehetett mondani, holott nem gyakori téma. 

Sem a szerelemnek, sem az összetartozásnak, sem az árulásnak nincsen neme. 

Ez az a híres-nevezetes történet, amelyik úgy van megírva, hogy mindvégig ne lehessen kitalálni, milyen nemű a főszereplő-elbeszélő. Mindent megtudunk róla, csak azt nem, hogy hogy néz ki. Egy olyan regényben, amelynek a címe az, hogy „a testre írva”, esetleg „a testről írva”, nem lehet tudni, milyen a teste (vagy az arca) annak, akinek a szavait az írás közvetíti.

Ősszel jön magyarul (frissítés: ősz van, és megjelent magyarul, Nagy Krisztián fordításában), úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki franciául nem tud. 

Aranyos, mókás fantasy, ügyesen összerakott háttérvilággal, nagyon kalandos és nagyon francia. Akinek bejönnek a klasszikus és/vagy régimódi kalandregények, mindenképp tegyen vele egy próbát, mert Pevel kb. úgy viszonyul a kulturális hagyományhoz, mint Dan Simmons. Csak egész mást hoz ki belőle.

Azért az elég sokat elmond valakinek a kvalitásairól, hogy huszonnégy év után még tudom, miről beszélt nekem, és ma is értem, hogy mi volt a tétje annak az előadásnak. 

Chrétien de Troyes regényeiről Halász Katalintól hallottam először, aki mintegy véletlenül, egy másik tanszékről „beugróként” tanított nekünk világirodalmat – illetve mesélt órákon keresztül lebilincselően a középkori francia regényről –, amíg a tanszék „rendes” tanára külföldön járt. Jegyzetelni művészet volt, nem is mindenkinek sikerült, de hallgatni élmény.* Lám, mikre emlékszem még belőle. Kár, hogy neki már rég nem köszönhetem meg.