Van könnyen elérhető magyar fordítása: A sárga szoba titka.

Nagyon érdekes klasszikus krimi, a francia irodalom leghíresebb krimije, amely Agatha Christie-nek is mintául szolgált. Egyébként rettentően túl van írva (illetve akkor még finoman fogalmaztam), és egyes elemei bizony rosszul öregedtek. De annak, aki a műfaj eredetét – vagy akár hozzám hasonlóan Rejtő Jenő életművének forrásvidékét – nyomozza, sok-sok izgalmas dolgot tartogat. Általában véve a krimi kedvelői is szerethetik, legalábbis feszültséget kelteni kiválóan tud, és a végén kellő számú ügyes csavar teszi izgalmassá a megfejtést. 

Az az egy nem igaz, amivel reklámozzák, hogy ez lett volna a legkorábbi (1907-es) „bezárt szoba”-rejtély. Léteznek ennél korábbiak is, itt van például mindjárt ez, 1864-ből, aminek egyébként más érdekessége gyakorlatilag nincs, ellenben irtó idegesítő. Az viszont igaz, hogy a XX. századi krimiírók Leroux megoldásait vették példának, nem Le Fanu módszerét. Nincs titkos ajtó, nincs átjárás a falon, minden tényleg hermetikusan le van zárva, na, erre találj ki valami magyarázatot. Kizárólag evilágit, semmi természetfölötti. A detektív itt is amatőr, nem a rendőrség kötelékében működik, ugyanúgy, ahogy Conan Doyle-nál (aki viszont korábbi, és őt Leroux vette példának). Jelen van a kötelezően átlagos képességekkel rendelkező barát is, aki folyamatosan csodálja a detektívet, és egyes szám első személyben meséli a történetet. Szürke agysejtek helyett a kor divatja szerint a főszereplő homlokának csontdudorairól van szó, de a funkció ugyanaz, valamint az is kiváló modellül szolgálhatott a későbbi krimikhez, hogy a detektív a végén összefoglalja a történet során felbukkanó nyomokat, és egységes narratívába illeszti őket. Bizonyítéka viszonylag kevés, az elvont gondolkodás azonban ugyanúgy helyes eredményre vezet; a narratíva működik.

Amivel Leroux-nak sikerült eredetit és maradandót alkotnia, az a gamin mint detektív. Rouletabille nem egyszerűen amatőr (egyébként újságíró, és megírni való szenzációt keres), hanem utcagyerek, A nyomorultakban halhatatlanná tett Gavroche-ék kicsit idősebb, kamasz kollégája. Ez komolyan megmelengette a lelkemet, hogy egy (nincs rajta mit szépíteni) lenézett zsáner képviselője ekkora ambícióval tud versengeni egy ekkora klasszikussal, méghozzá úgy, hogy közben a legnagyobb tisztelettel viseltetik iránta. Rouletabille ugyanúgy komikus alak, mint Gavroche, ugyanúgy mitikussá válik örök és kreatív fiatalságában, és ugyanúgy vonzza az emberek szeretetét. Ezt ki is mondja az elbeszélő: hogy az emberek azért szeretik Rouletabille-t, és azért hallgatnak rá a tetőpontot jelentő tárgyaláson, mert nevetést kelt. Hát itt tanulta Rejtő azt a fogást, amelyikkel azután Prücsök alakját nekifogott megalkotni. (Nyilván Prücsök ugyanúgy különbözik is a modelljétől, mint ahogyan Rouletabille is Gavroche-tól.)

Azt nem tudom, hogy olyan krimi létezett-e korábban, amelyikben a detektív nem pusztán elmagyarázza, mi történt, hanem gyakorlatilag (mai szóval élve) standuposként előadja. Azt tudom, hogy Rejtő ezt is eltanulta Leroux-tól, mert A Néma Revolverek Városának végén pontosan ez történik, és konkrét oka van annak, hogy miért ez történik.* Rouletabille számára a tárgyalóterem karneváli térré, egy színház nézőterévé alakul át, ahol a jelenlevők a közönség, illetve a bíró még kritikus is egyúttal, akinek az előadás minőségéről döntenie kell. Igen, az előadás minőségétől is függ, hogy hisznek-e a főszereplőnek, nemcsak a bizonyítékoktól. Biztos, hogy ennek archaikus gyökerei is vannak. Nem is lenne csoda, hiszen Leroux korában még nagyon sok antik műveltséganyagot tartalmazott a kötelező iskolai oktatás. Mellesleg pedig az is nagyon sokat számít, hogy pontosan itt kelti Rouletabille a legtöbb nevetést, de soha nem gúnyosat: a közönség mindig mellette, vele együtt nevet. Rá is fér, mert a bűnpártolást különben valószínűleg még ekkor sem úszná meg.** 

Egyébként is gyakran fordul elő a főszereplő karneváli terekben; maga a bűntény helyszíne is az. Határai (legalábbis a gyilkos számára) pillanatok alatt átjárhatók, és a detektív feladata, hogy ezeket az átjárókat megtalálja. Azokon át juthat el a gyilkoshoz. 

Akit egyébként elég furcsa gyilkosnak nevezni, tekintve, hogy (nem túl nagy spoiler, hamar kiderül) az áldozat túléli a támadást. Mégis egyértelműen áldozatnak tekinti mindenki, és igen dicséretes módon azért igyekeznek megtalálni az elkövetőt, hogy meg ne ismételhesse tettét. Ezt a vonását nem szokták hangsúlyozni a regénynek, pedig ugyancsak ritka a krimiirodalomban, főleg ebben a korai korszakában: hogy ebben nem elsősorban a cselekedet megtorlása a cél, hanem a megakadályozása. Egyébként maga az áldozat sem mindennapos: középkorú tudós nő, aki a fontosabb szereplők számára valóságos szépségideál. Nagyon figyeltem, hogy hogyan kezelik a regényben ezt a figurát: aki ennyire nem felel meg a korabeli sztereotípiáknak, azzal tapasztalatom szerint az író nagyon-nagyon könnyen sztereotipikus megoldásokba csúszhat bele. Például született áldozatot csinálhat belőle, mert nehogy már egy ilyen kaliberű nő életben és esze birtokában maradjon. Nem egészen ez történik; bár valóban éppen őhozzá kötődik a legtöbb rosszul öregedő cselekményelem.** 

Ami a legrosszabbul öregedett, az a regény túlírtsága. Pedig csak abból következik, hogy a szereplők mindenre meg akarják adni a pontos és természetes magyarázatot. De oly mértékig túlmagyaráznak minden légypiszkot a falon, hogy az a kétharmadánál már unalomba fullad. Igaz, nyelvtanulóknak ebben a minőségében segíthet igazán, hiszen sokszor elismétlik ugyanazt. Az is igaz, hogy ehhez a hatáshoz hozzájárult a hangfelvétel minősége is. Természetesen ezt is hallgattam ugyanis olvasás közben hangoskönyvként, mint mostanában mindent. A szöveg hangjáték formájában megtalálható a Spotifyon, úgyhogy itt most nem a hangoskönyv-előfizetésem segített, de ezt valószínűleg nem is venném meg. Nem is rossz, nem is jó. A főszereplőt például kizárólag a pimaszságával és könnyedségével jellemzi, ami egy darabig szórakoztató, de egy idő után kevés az érdeklődés fenntartásához. Az pedig nagyon zavaró, hogy a „mondta” jellegű közbevetések legtöbbször egyszerűen kimaradnak, rá van bízva a hallgatóra, hogy rájöjjön, ki mondott mit. Elég gyakran kerültek bele duplán szövegek, egyszer-kétszer fel is cserélődtek a bekezdések. Kiejtés gyakorlására persze ez is hasznos, de nem olyan könnyű követni, mint az egy ember által felolvasott szövegeket. 

Utóirat: Igen, ez az a Gaston Leroux, aki Az operaház fantomját is írta. 

* A Néma Revolverek Városában a főszereplő Pencroft a vádlottak padjáról, okos párbeszédek segítségével deríti ki az igazságot egy olyan regény végén, amelyiknek egyébként is minden tere színházra emlékeztet.

** Mindkét szakaszhoz egyetlen lábjegyzet tartozik, amely erősen SPOILERes, a végkifejletre való utalásokat is tartalmaz. Én szóltam.

Azoknak, akik a regény utolsó oldalain megjelenő csavart túlzásnak tartják, jelzem, hogy nagyon alaposan elő van az a csavar készítve. Frédéric Larsan klasszikus apafigura az árva és kamasz Rouletabille-nek. Intellektusáért csodálja, ugyanakkor buzgón versengeni is igyekszik vele, és elalél a boldogságtól, ha rájön valamire, amire szerinte Larsan nem. Még amikor kineveti, akkor is tiszteli, „Úristen, jobb vagyok, mint a bálványom” módra, amihez mindenekelőtt az kell, hogy az illető változatlanul bálvány maradjon. Így válik érthetővé az is, hogy Rouletabille miért segít neki végül megszökni. Az indoklást (ő nem a törvény embere, ő csak újságíró, nem kötelező neki hóhérkézre adni senkit) a bíróság elfogadja, de nyilván nem pusztán ez az elvont gondolat motiválja a fiút, hanem hogy a saját apját ne hagyja veszni. Neki bőven elég, hogy le tudta győzni. Mathilde Stangerson pedig szintén az első találkozástól fogva egyszerre anyafigura és vonzó nő Rouletabille számára, akinek jól fejlett Oidipusz-komplexusán senki nem akad fönn. Egyébként szintén mélységes tisztelettel jár együtt. Megnéznék egy összehasonlítást az Oidipusz-mítosszal, szerintem volna itt hozzá bőven anyag. 

Ami a gyilkosságot (gyilkossági kísérletet) és annak az eltitkolását motiválja, az öregedett a legrosszabbul. Hogy egy ilyen ifjúkori, balul sikerült házasság egy egész életre rányomja a bélyegét, mert jaj, nehogy szegény apám megtudja, az hál'Istennek már rég nem értelmezhető. Ez a fajta képmutatás már akkor is mérgezőnek számított, lásd a regényben történteket. Ami pedig azt illeti, hogy a gyilkos szerelmes az áldozatába, hát azt inkább hagyjuk. Aki kést ragad a másik ellen, az nem szerelmes, annak birtoklási vágynál egyebe nincsen. Főleg, hogy közben azt akarja kivégeztetni, aki vele ellentétben méltó párja lehetne Mathilde-nak. 

Pontszám: 10/8