A magyar fordítás címe: Az üvegkulcs. Díjat is neveztek el róla, krimiírók kapják.

Amúgy gyakorlatilag minden fontosabb benne a krimiszálnál, és ha ezt előre tudja az olvasó, lehet, hogy még tetszeni is fog neki. Én magam is meglepődtem rajta, hogy bejött nekem. Könyvklubra olvastam, egyébként valószínűleg még végtelen ideig tologattam volna magam előtt. 

A kemény krimi összes sablonját hozza – nyilván, hiszen azokat a (későbbi) sablonokat többek között Hammett találta ki. Nincs egyetlen bűnös, akit ki kellene emelni az ártatlanok közül, és helyreállna a világ rendje. Itt az egész világ bűnös, sötét, és folyton éjszaka van benne, ha meg mégis nappal, akkor szaglik vagy esik. Ha egyetlen erkölcsös embert találnak, hát még a gengszterek is csodájára járnak. Mielőtt agyonütik. Ha hagyja. A nyomozáshoz egész csapat kell, de előfordulhat, hogy a kulcstag félúton betojik, és inkább visszaadja a megbízási díjat, de ő ebből kimarad. A megfejtéshez pedig kell az információ, de még inkább az elvont ember- és világismeretből következő apró megérzések, ötletszerű fordulatok; és egyáltalán nem biztos, hogy a megfejtés megoldáshoz is vezet. Színpadra vagy filmre illő, egyenként ügyesen megcsinált jelenetek peregnek egymás után, de nem vezetnek sehonnan sehova, és mindvégig csak egy dologban lehet biztos az olvasó: hogy Ned Beaumont minden jelenet végére többet tud a többi szereplőnél. 

Ő az ügyeletes kóbor lovag. Mert a kemény krimik amatőr vagy profi detektívje definíció szerint kóbor lovag, egyedüli erényes ember a sok mocsokban. (Ez nem tartja vissza a stikliktől, de nem is veszít tőlük az erényéből.) Nem sok módja van annak, hogy erényes embert érdekes történet aktív szereplőjének lássunk; a kóbor lovagokról szóló történetek kategóriája az egyik példa erre. Különösen, ha álarcot viselnek, de ez nem az a történet. Ned a semmiből jön, és a semmibe tart, a kettő között meg tricksterkedik egyet a bűnösök között, mert olyan kedve van. Naponta leissza magát (a szesztilalom idején), aztán magától értetődően cselekszi a jót. Azért, mert csak. Ezt hívják kategorikus imperatívusznak. Bátor és őrült; hát persze, hogy őhozzá vonzódik igazán a (szintén kötelező sablon) femme fatale. Neki legalább egyénisége van (mármint Nednek). 

A többiekre nem sokat vesztegettek. Akár a férfiakat, akár a nőket nézem, alig lehet őket megkülönböztetni. Filmen, ahol nem hangzik el folyton a nevük, talán nem is tudnám. Egy szürke öltöny, egy csillogó ruha, egy kalap, egy hullámos, rövid frizura, egy zord tekintet. Kész. Lehetne rajtuk tollbokréta vagy fűszoknya is, nem lehetnének egyformábbak. Mind ugyanazt akarja, szenátortól sofőrig: kihasítani magának a világból egy kis sikeres darabot, ahol ő lehet a legnagyobb. Klásszik amerikai álom, csak sajnos a küzdelemben egy dolgot felejtenek el: hogy minek fogtak hozzá egyáltalán. Így fordulhat elő, hogy adott esetben saját kezűleg pusztítják el azt, amit igazából szerettek volna elérni.

Nem a bűntény a fontos, az csak tünet. A világot nézd a bűntény körül. A gyilkos leleplezése sem drámai csúcspont, hanem melankolikus beismerése annak, hogy hogyan működik a világ. Csupa fekete-fehér, csupa árnyékba hasító fényszóró. És ez az Amerika volt a korszak vágyainak netovábbja. Nem éltem volna benne. Nőként különösen nem.* Nem csoda, hogy Ned nem akar csatlakozni ehhez a sok egyformához, és valószínűleg a vonzereje egy részét is ez adja. Szerintem azért erkölcsös, mert a bűnt unja. Van is rajta mit unni. Talán ez tetszik a legjobban ebben a Hammett-féle világban: hogy olyannak ábrázolja a bűnt és a gonoszt, amilyennek én ismerem. Mindenki azt hiszi róla, hogy izgalmas, felforgató adrenalinfröccs; miközben megszokott, mindennapian aljas és lapos.

Ned a maga részéről magasról tesz az egészre, és csak két okból marad benne. Először is a maga melankolikus-hűvös módján egész jól szórakozik közben, trickster létére pedig biztos lehet benne, hogy a rengeteg esze minden bajból kihúzza, akkor is, ha félig agyonverik közben. Másodszor benn tartja egy mindenki által elismert érték: a barátság. Azt viszont nagyon szépen ábrázolja Hammett. Beaumont és Madvig sokáig gyakorlatilag testvérekként viselkednek, de minimum olyan barátokként, akik úgy kezdték, hogy egymás mellé helyezett bilikre ültették le őket. (Van ilyen barátnőm, tudom, hogy működik.) Ehhez képest meglepő, hogy alig másfél éve ismerik egymást.** Ennek az érzésnek minden kis rezdülését látjuk, ott van minden tekintetben, hangsúlyban, kézmozdulatban; abban is, ahogy egyik a másiknak pénzt nyom a kezébe, meg abban is, ahogy a másik az egyiket orrba vágja. Az a pont, amikor ebben a barátságban az egyikük kételkedni kezd, a vég kezdete. Ez nem arra való, hogy bárki kételkedjen benne, és a kétely azt minősíti, akiben megszületik, nem a másikat. 

Életemben másodszor tetszett nekem egy kemény krimi. Mind a kettő Hammett volt, szóval lehet, nem Chandlerrel kellett volna kezdenem. Mindenesetre meghozta a kedvemet ahhoz, hogy még kutakodjak a műfajban. Majd egyszer.

Megjegyzés: Aki jót akar magának, angolul olvassa. Látványosan különbözni szokott Hammettnél a fordítás és az eredeti; az előbbinek az értékelései a közösségi oldalakon rendszerint tíz-húsz százalékkal maradnak el az utóbbitól. Hammett nagyon szépen ír, nála még a szleng is a művészi hatás választékos eszköze, és a sajátos humor is egyedivé teszi. Azzal különösen mostohán bánnak a fordítók.

* A kemény krimi női szereplői buták és/vagy veszélyesek, és elég unalmasak. Igaz, Hammett-től még egy regényt olvastam, az kellemes csalódás ebből a szempontból: az egyik főszereplője olyan nő, aki történetesen okos és vagány. Ez a regény idáig nem megy el sajnos, bár meg kell adni, hogy van 1 db nő benne, akinek 80 fölött van az IQ-ja, nem rosszindulatú, és tud önálló döntéseket hozni. Önállóan boldogulni, na, azt nem, ne legyünk telhetetlenek. 

** A rövid idő annyira nem passzolt a barátság erejéhez, hogy nekem még az is megfordult a fejemben, hogy tudtukon kívül szerelmesek egymásba. Még a végkifejlet ismeretében sem vagyok biztos benne, hogy téves az ítéletem. 

Pontszám: 10/10