Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Napóleon közönséges, karizmatikus, nagyszerű és veszélyes (Waterloo, 1970)

2024. február 04. - Timár_Krisztina

bondarcsuk_poszter.jpgÓriási film, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy olyan keveset beszélnek róla manapság. Azzal még kevésbé, hogy olyan kevés díjat nyert. Látom a hibáit, de mind eltörpülnek a koncepció, a színészi játék, a tömegjelenetek mellett. El se hiszem, hogy több mint ötvenéves, alig akad eleme, ami rosszul öregedett volna. 

Természetesen nem egyszerűen egy csatát mutat be. Az a legfontosabb része, a több mint kétórás filmből egy órán át tart, és minden, ami előtte történik, ehhez az egyetlen naphoz, 1815. június 18-ához vezet. Mégsem pusztán a csata bemutatása a cél. Eleve az alcím (Napóleon utolsó száz napja) jóval többet ígér ennél.

Azt látjuk, ahogyan egy ember megpróbál visszajutni a száműzetésből, az elhagyatottságból a lehető legnagyobb hatalomba, szétfeszíteni a számára kijelölt határokat, és a saját zsenialitása, karizmatikussága meg az emberei hűsége és bátorsága meg is adja neki a lehetőséget, mégis elbukik. De bukásában is óriás. Ugyanakkor azt is látjuk, ahogyan a legkevésbé sem zseniális, de azért éppen eléggé okos ellenfél meg akarja védeni a fennálló világrendet, és megakadályozni a tömeggyilkosságot jelentő hódításokat. Szóval látjuk mindkét oldalt. Látunk hősi helytállást, amely értelmetlen pusztulásba torkollik, látjuk azt, hogy mi marad a haditervből a véletlennek köszönhetően, látunk fiatalembereket, akik nem élik túl a felnőtté válásukat, látunk akasztófahumort és megőrülést a csatatér közepén.

bondarcsuk_1.png

Túl sok vért, azt viszont nem látunk. Akkor még nem volt követelmény, hála Istennek. Leginkább a szereplők arcát látjuk, ahogyan reagálnak a vér látványára, no meg a kevéssé festői pózokban heverő holttestek arcát. Sokkal megrázóbb, és meg merem kockáztatni, hogy realisztikusabb is.

A sok vér látványa ugyanis nem a realisztikusságával, hanem az izgalmasságával hat: gyakran leginkább arra való, hogy a közönség szenzációéhségét kielégítse. Ha viszont a közelképnek köszönhetően azonosulni kénytelen a néző azzal, aki a borzalmat átéli, akkor billentik csak ki igazán a komfortzónájából. Különösen úgy, hogy ebben a filmben azt is megnézhetjük, mi történik a holttestekkel a csata után. Például kifosztják őket a környékbeliek. Mennyi elpazarolt fiatal élet, belegondolni is szörnyű. 

bondarcsuk_8.png

Közelképből tehát nincs hiány. A két főszereplő (Napóleon és Wellington) mellett föl-fölvillan sok más arc, és akár megszólalnak az illetők, akár csak a tekintetük látszik, néhány vonással egész jellemek rajzolódnak ki. Mindegy, hogy parancsnok, miniszter, altiszt vagy közkatona, megkapja mind a maga jeleneteit, és a film végére szinte személyes ismerőssé válik.

(Előre mondom, hogy aki a végére ér, ingert fog érezni, hogy azonnal újranézze, de mennyivel más úgy elölről kezdeni, hogy már mindenkiről előre tudja az ember, melyik ponton és hogyan fog meghalni vagy megnyomorodni. Sajátos melankóliát ad ez minden újranézésnek.)

Orson Welles valószínűleg legnagyobb kicsi szerepét külön is ki kell emelni – nála jobb XVIII. Lajos nehezen képzelhető el, pedig húsz mondata sincs az egész filmben.

bondarcsuk_4.png

Ami pedig az operatőri munkát illeti, abban nincs hiba, dolgoztak itt levegőből (Ney marsall rohamát hol közvetlen közelből, hol nyaktörő magasságból, hol újra közvetlen közelből látjuk), a statiszták sorai mellett rohanva, és egyenesen a színészek szeméhez hajolva is, úgy, hogy minél őrültebb egy monológ, annál inkább az arcába kapja a néző. Egyvalamit nem tudtak megoldani: azt, hogy a lóháton ülő szereplőkről közeli felvételt készítsenek. Nyilván nem volt meg hozzá a megfelelő technika. A színészek arckifejezése persze így is hatásos, csak nagyon látszik közben a kameramozgás. 

De természetesen a két főszereplőből látjuk a legtöbbet. Christopher Plummer (Wellington) és Rod Steiger (Napóleon) egyaránt kihozzák a szerepükből a maximumot. Más kérdés, hogy hogyan írták meg azokat a szerepeket. 

Plummert mint színészt nehéz lenne nem kedvelni, nagyszerűen játssza a szerepét; mégis merem mondani, hogy a film egyik leggyengébb pontja éppen az ő személye. Igaz, a forgatókönyvíró sem volt hozzá kegyes. Vagy az is lehet, hogy szándékosan akarták sztereotípiává alakítani. Hűvös, kimért, megfontolt és lovagias angol úriemberré, akit nemcsak eszéért és bátorságáért, hanem humoráért is tisztelnek a katonái, ő viszont az ellenfelet tiszteli a végsőkig. Annyira meggyőzően alakítja ezt a szerepet (mert Plummer profi, ehhez kétség nem fér), hogy már attól elveszíti a hitelességét – ez a Wellington ugyanis nem hús-vér ember, ez egy mesebeli lovag. Arról nyilván nem tehet, hogy mennyire szép, arról a rendező tehet, hogy miért pont egy olyan színészt kért föl, akihez ha Wellington egy cseppet is hasonlított volna, ő lett volna a csatatér virága. Ez is csak a figura mesebeli lovagságához tesz hozzá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó nézni, de ettől még nem illik a filmbe. Érdekes, hogy Ronan Vibert Wellingtonja mennyivel hitelesebb nála, pedig az egy fantasysorozat, amiben ő szerepel.

bondarcsuk_6.png

Steiger, az egészen más. (Mondjuk, a szerep is hálásabb.) Láttam Scott Napóleon-filmjét, eszemben sincs vitatni az érdemeit (a hibáit pláne), de Rod Steiger öt percében több van, mint Joaquin Phoenix két órájában. Úgy Napóleon ő, mármint Steiger, ahogyan Ben Kingsley Gandhi. 

Félelmetes diktátor, karizmatikus és jó humorú vezető, lángeszű stratéga, veszélyes elme, aki le akarja küzdeni a saját testét meg az időjárást, és az a csodálni való benne, hogy majdnem sikerül is neki. Mindeközben semmi előkelőség nincs benne, nyers és indulatos korzikai paraszt marad (szerintem nincs színész, aki Steigernél meggyőzőbben be tudná mutatni, miért gúnyolták annyit Napóleont a származásával), és ezzel együtt tisztelni való. Pedig gyakran fél, ó, de mennyire, de a félelem legyőzésében is naggyá válik. 

bondarcsuk_3.png

Nagyszerű ötlet volt ezt a bátorságot úgy megmutatni, ahogyan ebben a filmben látjuk: Napóleon ezer ember élén érkezik Franciaországba, ahol a saját hajdani katonáit küldik ellene, ő pedig néhány perc alatt a saját pártjára állítja őket pusztán a személyes kiállásával. Ezt a jelenetet úgy vették fel, hogy látjuk Steiger komor tekintettel párosuló nyugodt, joviális mosolyát, a fegyvereket leintő kézmozdulatát, egyenletes lépteit, erőt sugárzó megtorpanását – de ráközelít a kamera arra is, amit a katonák nem látnak: hogy hogyan fogja össze a háta mögött a két kezét. A hátratett kéz látványa ugyanis szemből magabiztosságot áraszt, közelről nézve azonban azt mutatja, hogy ez az ember belül reszket, a ruhája alatt izzad, és görcsösen kapaszkodik saját magába. Így sokkal nagyobbat üt, nagyobb bátorságot mutat a méltóságteljes megjelenése.

Míg Plummert a szépsége akadályozza abban, hogy megfeleljen Wellingtonnak, addig Steigernek még a köpcös teste, a kerek feje, a vastag végtagjai is mind a játék részévé válnak. Vétek lett volna nem osztani rá Napóleon szerepét az élete bármely pontján. 

bondarcsuk_2.png

Ugyanakkor nemcsak az látszik Steiger Napóleonján, hogy mi teszi egyszerre közönségessé és naggyá, hanem az is, hogy mitől veszélyes. Ezt a filmet így kellett megcsinálni, hogy lássuk az ő nézőpontját is, aki komolyan gondolja, hogy nemcsak saját magának szerez dicsőséget a hadjárataival, meg az ellenfeleiét is, akiknek elegük van a vérontásból (miközben amúgy más nagyhatalmak érdekeit védik).

Azt mondani magáról, hogy ő mint vezető azonos Franciaországgal, ügyes fogás, de a korban már rég idejét múlta. Sőt, az a gondolkodásmód, amely annak idején konzervativizmus egyik alapját adta, itt már populizmusba fordul át, és a XX. századi diktatúrák felé mutat. (Nyilván nem véletlenül emelte ki pont ezt a vonását a szovjet rendező, Szergej Bondarcsuk. Van ebben a filmben a 70-es éveknek szóló kritika éppen elég.) Különösen veszélyes, ha úgy hangzik el, hogy aki őt megtámadja, az Franciaországot támadja meg. Legyen XVIII. Lajos akármilyen ellenszenves, ezt a gondolkodásmódot tényleg nem érdemes szabadon garázdálkodni hagyni. Akkor se, ha a rendező gondoskodik arról, hogy a néző végigszurkolja a waterlooi csatát, hogy hátha most az egyszer Napóleon nyer. Egyébként látványosan meg is van rá az esély. 

Bondarcsuk igazi klasszikust forgatott, amelyet akárhányszor újranéz az ember, mindig talál benne újat. Feszes ritmusú film, még a lassú jelenetek is feszültséggel teliek, üresjáratok pedig nincsenek. Annak ellenére (vagy talán éppen azért) izgalmasnak hat, mert ismerjük a végkifejletet. Hányszor és hányféleképpen feldolgozták már (itt és itt írtam két olyan könyvről, amelyik két nagyon különböző célra használja fel, teljes joggal), de nem és nem öregszik. Évszázadok múltával is lehet belőle nagyot alkotni. 

bondarcsuk_7.png

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8918318261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása