Háborúról szól: döntéshelyzetekről, engedelmességről, veszélyről és szabadságról. Novelláskötet, amely akár regényként is értelmezhető. Az egyes szövegeket összefogja az elbeszélő katona személye (akár első, akár harmadik személyben beszéljen), a II. világháborús háttér, a felnőtté válás, de még ezeknél is erősebben összefogja őket az örökös központi kérdés: mit jelent a rendszer részének és mit lázadónak lenni? Egyszerű és kényelmes válaszokat itt nem kap senki, még a nyilvánvalóan példázatos történetekben sem. 

Székelynél sohasem a külső esemény az igazán fontos, bár van abból is bőven, nincs két egyforma novella. Ami igazán fontos, az mindig az esemény megélése. Az, amit az események tanúja vagy éppen elszenvedője közben végiggondol, megtanul. Az utolsó novella (inkább esszé) alapján az elbeszélő* mindentől függetlenül kiváltságosnak tekinti saját magát, mert soha nem kerül feldolgozhatatlan helyzetbe, és mindent fel tud használni a saját épülésére. A stílus és a hangnem a hetvenes években is a realizmust idézi: mintha minden racionális ésszel felfogható, nyelvileg megragadható, elmagyarázható, megérthető volna. 

Azaz dehogyis. Lehet Székely akármilyen nyelvzseni (valóban az), aki ilyeneket le tud írni: 

Mivel a sor végén állott, őt [a főszereplő lovát] érte el legelőször a fűrészporon naponta végigvándorló, aranyos májusi napfény. A többiek árnyékba merültek, Pálinkás egymaga viszont szinte kigyúlt az ablakon behulló sugárnyalábban. Sárgásfehéren izzott a szőre, rőtveres legyei [pettyei] élesen kirajzolódtak, csaknem életre keltek, már-már zúgásukat is hallani vélte az ember. Úgy állott éppen, mintha lehajtott fővel, megadóan tűrné, hogy tulajdon pettyei kiszívják a vérét, sőt bele is petézzenek. Vagy mintha a fűrészpor bűzös, vörhenyes szutyka fröccsent volna reá, úgy állott Pálinkás, tetőtől talpig beborítva fénybe és nyomorúságba.

...azért azzal az irracionalitással, ami a XX. században (meg a XXI.-ben is) normalitásnak tételezi magát, ő sem tehet mást, mint amit Ottlik Géza: próbálja lefordítani emberi nyelvre az emberen túlit.

Igazából nem Ottlik jutott azonban elsősorban eszembe, hanem Musil Törlesse; érdekes módon azért, mert szerintem Székely elbeszélőjével éppen a fordítottja történik annak, ami Törlessékkel. Összeköti a történeteket a katonaiskolában felnőtté váló szerencsétlen gyerekek sorsa, és összeköti az, hogy a nézőpont egy olyan fiatalé, aki az átlagnál sokkal érzékenyebb, ezért egyfelől észreveszi a környezet durva ellentmondások és látványos igazságtalanságok formájában megnyilvánuló ellentmondásait, másfelől megtanulja megőrizni belső autonómiáját, bármit is jelentsen ez.** Ahogy Musilnál, úgy Székelynél is megjelenik a tiszta, zárt, gőgös, előkelő hivatalos (ha akarom, nappali) világ, amely egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy saját magán kívül más is létezik. Ha tud róla, akkor sem vesz róla tudomást, mert megtanulja következetesen figyelmen kívül hagyni mindazt, ami nem tiszta, zárt, gőgös és előkelő. Például az embertelen bántalmazást vagy az igazságtalan kiközösítést, amiről a művelői is pontosan tudják, hogy embertelen és igazságtalan, de nekik is kényelmesebb erről nem tudomást venni. Ettől azonban még a tudattalanjuk működik, számukra is létezik az irracionális (ha akarom, éjszakai) világ, és mivel a hivatalos annyira tiszta, zárt, gőgös és előkelő, az ellentéte automatikusan véressé és gonosszá válik. Kivéve az elbeszélő (mármint ismét csak Székely elbeszélője) számára. 

Mivel ő az, aki felfogja, hogy a hivatalos világ egyáltalán nem olyan ártatlan, amilyennek saját magát szeretné tekinteni, és mivel őt, a legérzékenyebbet, a félig-meddig kívülállót éri ettől a hivatalos világtól a legtöbb sérelem, ő az, akinek számára a hivatalos világ ellentéte, a tudattalan, az irracionalitás felbukkanásai sem válnak feltétlenül bántó, gonosz eseményekké. Ő az, aki a legnehezebben megragadható érzéseket megtanulja szétszálazni, feldolgozni, értékükön kezelni. Ő az, aki például azt is észreveszi, hogy a katonaiskola legnagyobb lúzere lehet a legnagyobb igazságok kimondója is. 

– Mondd csak, Székely, teszerinted kicsodák a katonák; nem azok az okosak-e, akik abból élnek meg, hogy meg fognak halni?

 Az eminens viszont a felsőbbség kiszolgálójává válhat, azé a felsőbbségé, amely képmutató módon szándékosan megfeledkezik arról, hogy ebben az iskolában senkit nem az életre, hanem a halálra készítenek fel. Mindazok, akik a legnagyobb jóindulatot tanúsítják irántuk, akik a tiszta, zárt, gőgös és előkelő világot testesítik meg, végső soron a jól kiszámított vesztükbe hajtják majd ezeket a fiatalokat. Addig pedig következetesen törekszenek arra, hogy senkit ne a saját természete, belső törvényszerűségei alapján kezeljenek, mert csak így törhetik őket bele a saját rendszerükbe. (Hogy közben istenadta tehetségek pazarlódnak el, az pontosan meglátszik a rendszer darabokra hullásán, a háború elvesztésén is.)

Minden ennek az ellentmondásnak van itt alárendelve, és minden történet variáció arra, ami csendesebben vagy hangosabban, hatástalanul vagy nagyon is hatékonyan eltér a hatalom által megszabottól. A legjobbakban még az a paradox is megjelenik, hogy adott esetben az lehet a hatalom kiszolgálója, aki lázadónak tekinti magát, de fordítva is megtörténhet. Az „Emberbarátok” háborús bűnöse azért hajtja végre az embertelen parancsot, mert csak így védheti meg a századát, tehát mindenki helyett cselekszik, és vállalja a földi és túlvilági büntetést. Egy helyütt pedig az is elhangzik, hogy az lenne az igazán katonás, aki szembe merne szállni a felsőbbséggel. De ahhoz nemcsak kivételes bátorság, hanem higgadtság és lelkierő is kellene – ezek hiányában pedig marad a gyáva öngyűlölet. Szerencsére tudatosítva. 

Szerencsére, mondom. Mert ezeknek a novelláknak az elbeszélője (aki remélhetőleg ebben is hasonlít a szerzőhöz) önismerethez vezető útján kibékül a tudattalanjával, és mindazt, amit tudatossá tud tenni belőle, építőkőnek használja. Felemelő, szép lezárás a végső esszé, amely sok valóban csodálatos adománnyal együtt a veszteségeket is az egyéniség nyereségei, az identitás megerősítői közé sorolja. Mindezt pedig közösségi jelentőségűvé emeli az esszét követő vers, amely szerint ami az elbeszélővel megtörtént, az az egész közösséggel megtörténhet. 

No, ahhoz még jó sokat kell dolgozni. 

Például az ilyen művek segítségével. Újra meg újra ki kell emelni a határon túli magyar irodalom klasszikusai közül, a Caligula helytartójával együtt. 

* Többé-kevésbé a szerző alteregója, bár természetesen ez nem jelenti minden egyes esemény megéltségét, és olykor nem is feltétlenül hiteles az előadásmód. („A kutyás német” című novellában például nagyon sajnálhatja az olvasó a rabok kimerültségét és halálát, de nem létezik, hogy ugyanezt a nagyjából azonos körülmények között létező rabtartók is bírnák velük együtt.) Aminek igazán jelentősége van, hogy az elbeszélő olyan helyzetekbe kerül, hogy azzal az olvasó is könnyen azonosulhat, főleg, ha épp szintén felnőtté válik, és érezte már magát lúzernek.

** Én annyira szépnek nem látom, mint ahogyan ő az utolsó esszében megfogalmazza. Ha valaki követi a szabályokat úgy, hogy közben belül nem ért egyet velük, azt nem tudom egyértelműen a szabadság megnyilvánulásának tekinteni. Értem, hogy különbözik az ellentettjeként definiált hasadt állapottól, meg azt is, hogy vannak helyzetek, amelyekben még ez a legkisebb rossz, de szabadságnak nem nevezném. Ellentétben az esszében megjelölt másik két fogalommal. 

Pontszám: 10/10