Nem hibátlan film, de az erejét, azt hibátlanul megőrizte. Nemcsak szórakoztató tündérmese, hanem igencsak felforgató is, mind a történet, mind a megvalósítás. Ehhez vegyük hozzá a nagyszerű színészi alakításokat, a meglehetős hiteles középkori hátteret, az ügyes humort – no meg azt a zenét, amelyik szerintem fantasztikus, más kritikusok ezt szokták elsőként felhozni az ellenérzéseik indokául. Tényleg semennyire nem illik a középkori háttérhez, én mégis odavagyok érte, ki tudja, miért. Azt hiszem, más nézők között is meglesznek a maga rajongói, tinédzserek között például időről időre divatba jön. Nyugodtan keressétek elő az ünnepek idejére. A magyar nyelvű változat linkjét itt lelitek. 

(Nekem a francia borító tetszik a legjobban, azért azt választottam.) 

Richard Donner 1985-ös filmjében a cselekmény és a szerepek leosztása egy-két elem kivételével a legkényesebb XXI. századi ízlést is kielégíti, azt az egy-két elemet* meg elnézzük neki a nosztalgia kedvéért. A nyolcvanas évek fantasyjei között valami egészen egyedit képvisel: teljesen hétköznapi XIII. századi világban játszódik, amelybe hasonlóan hétköznapi természetességgel türemkednek be a korra jellemző hiedelmek, mesék és mondák, mint az időről időre farkassá vagy sólyommá változó emberek.** Ami itt emberfölötti vagy ember alatti, az nem is annyira az átváltozás, hanem a szerelmesek egymás iránti hűsége vagy az átkot mondó ellenfél gonoszsága. 

Háttérnek nagyon szép középkori eredetű várost választottak ki, de részemről az erdei kunyhóban, a remetelakban, ruhákban és fegyverekben sem találtam hibát. (Nálam nagyobb szakértők biztos találnak.) Ami viszont ezeknél is „középkoribbá” teszi a számomra a filmet, és ami miatt bármit meg tudok neki bocsátani, az a főszereplő Phillipe (Matthew Broderick) kapcsolata Istennel. Azt, akárki találta ki, Villontól tanulta, és mivel pontosan ezzel kezdődik a film, engem azonnal be is húzott annak idején. Phillipe, akit Egérnek neveznek, mivel kicsi, sovány, fürge, mindenhol átfér, és mindig megmenekül – amúgy meg zsebtolvaj –, folyamatosan Istennel beszélget. Amíg veszélyben van, könyörög és fogadkozik; ahogy egy kicsit biztonságban érzi magát, azonnal újabb bűnökbe esik. Ettől persze még csak képmutató lenne – abból azonban, ahogyan ezeket a beszélgetéseket végigviszi, egyértelművé válik, hogy halálosan komolyan gondolja a hitet is, a fogadalmakat is, önmaga elítélését is; hogy tisztában van saját gyarlóságával, és pusztán az általános emberi gyarlóság megnyilvánulásának tekinti. Ott a helye a groteszk gótikus vízköpők közvetlen szomszédságában, ahogy a nagyon ügyes operatőr kitalálta: még arra is vigyáztak, hogy a száját pontosan úgy tátsa el. 

Hamar kiderül, hogy nem önszántából lett tolvaj, hanem azért, mert soha nem volt senkije, még a szüleit sem ismerte. Mégis (és akkor térjünk rá a nagyszerű színészi alakításokra) minden tekintetéből, mozdulatából látszik valami öntudatlan jóság, amely ráveszi, hogy akár akarata ellenére is a megalázottak és megszomorítottak oldalára álljon – miközben soha nem veszíti el a gyarlóságát sem. „Uram, az az igazság, hogy állandóan beszélek Istennel, és meg ne sértődjön, de magát soha nem említette. Furcsa erők működnek a maga életében, mágikus erők, amelyek körülveszik. Nem értem őket, de megrémítenek.” 

Ilyen váratlan helyeken jelentkezik ebben a filmben a jóság és a hit. Amiből aztán az is következik, hogy ha itt valaki hófehér ruhában, ne adj'Isten világos színű lovon jelenik meg, akkor egészen biztos lehet benne a néző, hogy az illető a nagy ellenfél, a gonosz szolgálatában áll. Míg ha a város alatti csatornarendszer bűzéből és homályából kapaszkodik keskeny járatokon át felfelé, akkor ő a jó. Említettem már, hogy ez egy felforgató történet? 

A középkor hierarchizáltsága csak azért jelenik meg a filmben, hogy minden módon kétségbe vonják. Nem tüntetik el, nem is állítják egészen fejtetőre, annál sokkal okosabb dolgot csinálnak. Meghagyják a jót jónak, a gonoszt gonosznak, a hozzájuk kapcsolt szimbólumokat viszont úgy csúsztatják el, hogy ismét csak egészen váratlan helyeken bukkanjanak fel.

A színek és helyek jelképi erejét például úgy használják, ahogy már írtam. Egyházi személyek vagy az ő vazallusaik fehéret viselnek, köztük a gonosz és őrült püspök (John Wood), akitől mindenki fél, és akit mindenki elítél. Ő az, aki még a szent jelképeket, pl. a keresztet is ördögi fegyverré tudja változtatni, és nem átallja a templomban használni. Külön tetszik, ahogyan a film a püspök szerelmét kezeli: az egyik legrokonszenvesebb szereplő mondja ki, hogy amit ez a férfi érez, az nem szerelem, hiszen bántani akarja azt, akit állítólag szeret. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a film elítélné az egyházat vagy a vallást. 

Először is megemlítik, hogy Róma is elítéli a püspök gonoszságát (csak éppen akkora a püspöknek a helyiek fölött gyakorolt hatalma, hogy nem tudnak vele mit kezdeni), másodszor beléptetnek a történetbe egy másik papot, Imperiust (Leo McKern), aki viszont szomorú belenyugvással veszi tudomásul saját gyarlóságát és bűnösségét, a kezdeti nagyevő-nagyivó remetéből hamar tragikus alakká válik, de később a tragikus helyzetre a megoldást is ő találja meg (csak legyen, aki követi a tanácsait). Nem mellesleg pedig a természettudományokkal is legalább olyan erős barátságban van, mint – ha már a középkornál tartunk – Roger Bacon. Sem őt, sem Phillipe-et nem tudná nélkülözni a film nagy szerelmespárja. Egyikük sem pusztán segítő, de Imperius különösen nem az. Míg Phillipe ösztönös jóságból (no meg csatlós létére lovagi rajongásból is) cselekszik, addig Imperius a saját megváltásán is dolgozik. Hiszen bűnös: része volt az átokban. Ezért akar részt vállalni a megoldásban is. 

Spoiler nélkül annyit elárulhatok a film végéről, hogy véletlenül betörik a székesegyház rózsaablakát. A gótikus templomok ablakai nemcsak azért voltak színesek, mert fehér üveget nehezebb volt előállítani, hanem azért is, hogy a megszentelt térbe lehetőleg csak szűrt fény hatolhasson be. A szűretlen fény Isten közvetlen jelenlétét jelentette, amely az ember számára akár halálos is lehet, a színes üveg által szűrt viszont az áttétellel működő isteni hatalmat, amely az ember számára is felfogható. Azt, hogy az ablak betörése jelképes erejű, mutatja, hogy az utána következő jelenetek nagy része háromszög alakban betörő, teljes fényben, azaz isteni jóváhagyással zajlik le.*** 

Igen, tudom, nekem mindenről a bahtyini karnevál jut eszembe. De ha egyszer ennek a filmnek tényleg ahhoz van köze. Karneváli az Istennel társalgó tolvaj (önmagában az, hogy valaki a XIII. században közvetlen kapcsolatot igényel Istennel, már felforgatásnak, eretnekségnek számít), karneváli a nagyevő-nagyivó remete, karneváli jelenség, hogy éppen ők képviselik a történetben a legnagyobb jót, de mindennél karneválibbak maguk a központi átváltozáson átmenő, az emberi és állati lét határát átlépő szereplők: a lovag és a hölgy. A szomorú sorsú szerelmespár, akik örökre együtt vannak, mégsem találkozhatnak egymással soha, ahogyan a nappal és az éjszaka. 

Ez a film bőven a CGI ideje előtt készült, és egészen más eszközökkel ábrázolja az átváltozásokat, mint ahogyan ma szokás. Ez viszont együtt jár azzal is, hogy a filmbeli állatok igazi állatok, és úgy is viselkednek. Semmi emberi nincs bennük, csak az jelzi az átváltozásukat, ahogy a párjuk jelenlétére reagálnak. Amikor azonban ember alakban jelennek meg, akkor nem is lehetnének emberibbek. 

Annyira pontos elemzést ad róluk a lábjegyzetben linkelt egyik blogbejegyzés, hogy ahhoz nagyon nehéz hozzátenni bármit is. Isabeau (Michelle Pfeiffer) önmagában is követni való, egyedi mintát ad azzal, hogy sem nem megmentésre váró gyenge virágszál, sem nem férfiakkal versengő harcos. Erős és önálló (kénytelen, tekintve, hogy legalább két éve teljesen egyedül él a veszélyekkel teli gótikus éjszakában, ahol sem segítségre, sem társaságra nem számíthat), ugyanakkor kedves és bájos. Elsőrangú választás volt a nagyon fiatal Pfeifferre osztani a szerepet, aki egyszerre tudja a méltóságteljes úrnőt, az önállóságra kényszerülő arisztokratát és a vidám pajtást alakítani. Szándékától függetlenül pillanatok alatt magába bolondítja Phillipe-et (aki a továbbiakban lovagabb a lovagnál, amennyiben önérdekétől teljesen függetlenül a hölgy megszabadulásán dolgozik), később erővel, lélekjelenléttel és ügyességgel többször is részt vesz a szerelmese életének megmentésében, akihez való hűsége mindvégig töretlen. Állati testben legalább olyan aktív, mint a párja, például megtámadja azokat, akik veszélyt jelentenek a férfira. 

Eközben Navarre (Rutger Hauer) igazi egyszemélyes hadsereg. Az egyik forgatókönyvváltozat szerint, amelyet a másik blogbejegyzésben idéznek, úgy kell kinéznie, mintha az apokalipszis egyik lovasa volna. Hát sikerült. Alapszínei a fekete és a vörös, ami megint csak a szimbólumok elcsúszását jelzi, hiszen a történetben nem ő a sátáni. Erősnek viszont nagyon erős, mind a teste, mind a lelke, mind a szelleme. Már magában az, hogy a fölött az óriási fekete ló fölött teljes kontrollt tud gyakorolni, tiszteletre méltóvá teszi. Ehhez járul, hogy három fegyvert (egy rövidkardot, egy számszeríjat és egy legalább húszkilós kétkezes kardot) használ folyamatosan, szükség szerint váltogatva, de adott esetben egy ütéssel is el tud intézni bárkit. Ha nekiindul, ott kő kövön nem marad. Ehhez a szerephez is pont Hauer kellett, a hideg kék szemével, szőke hajával, hol kegyetlenné merevülő, hol meghatottá lágyuló ábrázatával. Ugyanakkor neki is megvan a gyenge oldala, sőt, az dominál csak igazán, a kapitány úr ugyanis (és most megint az első bejegyzést idézem) nagyon súlyos tévedésben van. Amikor a hagyományoknak megfelelően a lovagi küldetésének beteljesítésén igyekszik, akkor konkrétan élete legnagyobb hülyeségét követi el. Vagyis nemcsak megtestesíti a lovagi létet, hanem annak kritikájává is válik. 

Olyan történet ez, amelyikben tényleg nehéz eldönteni, hogy ki a főszereplő (szerintem Phillipe), azt pedig éppenséggel lehetetlen, hogy kinek van szüksége kire. Hogy a szörnyeteg a püspök, az világos. Hogy a többi négyre, Navarre-ra, Isabeau-ra, Imperiusra és Phillipe-re egyaránt szükség van a szörnyeteg legyőzéséhez, az is. Összeszámolni is nehéz, hogy ezek négyen hányszor mentik meg egymást, vagy legalábbis segédkeznek egymás megmentésében, akár tudtukon kívül is. Az erősből gyenge lesz, a gyengéből erős, a gyarlókból kivétel nélkül megváltott, a felforgatás pedig a jóság eszközévé válik. 

Ezért szeretem ezt a történetet. Az a fajta, amit irigylek, amivel versengeni szeretnék, ami beletartozik a világomba, és a legváratlanabb helyeken bukkan fel a történeteimben. Szép kis mozaikdarab, sokszor megnézni való. Ha a fenti link esetleg nem működne, itt mutatok egy másikat, ne hagyjátok ki. Aki pedig már látta, nézze újra, mindig fel fog benne fedezni valamit, amit korábban nem vett észre.

* SPOILER Na jó, azért a végén a nagy kardpárbaj levezetése és végkimenetele nem apró hiba, hanem akkora plot hole, hogy elférne benne a Bazilika, de még azt is elnézzük. Függetlenül attól, hogy (vagy talán éppen azért, mert) nagyon könnyen be lehetett volna tömni azt a lyukat, ha a készítők vették volna a fáradságot, hogy foglalkozzanak vele. A mágikus átváltozások megjelenítése sem öregedett éppen szépen (például még az én ízlésemhez képest is túlságosan lassúak ezek a jelenetek), ugyanakkor ma különösen érdekes figyelni, hogyan oldották meg ezeket a jeleneteket CGI nélkül. 

** Itt ragadom meg az alkalmat, hogy reklámozzak két elemzést a műről (sajnos mindkettő csak angol nyelven olvasható). Előre mondom, hogy mindkettő spoileres. Ez a filmben felhasznált, középkori eredetű meséket, mondákat, legendákat taglalja, ez pedig a film felforgató elemeit. 

*** SPOILER Ez a másik problémám a film végével. Nemcsak a cselekményben van lyuk, hanem a gondolati háttérben is, hiszen mégiscsak megszentelt térben történnek nagyon is szentségtelen dolgok, még akkor is, ha megvan a maguk jogosultsága. Mennyivel jobban illene a gondolati háttérhez, hogy ha már belekeverik az isteni fényt, akkor a gondviselés is látványosabbá váljon. Létezett ilyen változata a forgatókönyvnek, egyáltalán nem lett volna rosszabb a jelenlegi végkifejletnél, sőt.