Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Kísérlet egy ősi nyelv megfejtésére, betűk nélkül (Marija Gimbutas: The Language of the Goddess)

2021. augusztus 25. - Timár_Krisztina

covers_480101.jpgPont ilyenek miatt akartam régész lenni gyerekkoromban. Kár, hogy akkor nem ismerhettem, mert az életmű egyetlen darabját se fordították le magyarra, pedig magyarországi leletek alapján is dolgozott.* 

Szóval itt látható Marija Gimbutas litván származású amerikai régészprofesszor életművének grandiózus összefoglalása. (Pontosabban az összefoglalásként írt kötetek közül az első.) Mindent, de tényleg mindent összeszed benne, amit csak addigi hosszú életében kiásott a föld alól, amit kollégák munkájában vagy múzeumokban látott, amiről csak egyetlen fényképe/adata is volt, szóval az égegyvilágon mindent – és mint a puzzle darabjait, egyenként szépen beleilleszti őket egyetlen rendszerbe. Egy őskori nyelvbe, amelyet úgy kellett megfejtenie, hogy írásbelisége nem volt. Hiszen attól őskori. Na, ezt csinálja utána Champollion. 

Mégis mit lehet így megfejteni? 

Motívumokat. 

Hullám- és cikcakkvonalat, háromszöget, kettős háromszöget (úgy is, mint homokórát és krétai kettős bárdot), hálót, madárcsőrt, kettős és hármas vonalakat, spirált (örvényt, kígyót és kosszarvat), tojást, bikafejet, kampót. Kutyát, keselyűt, kakukkot, békát, sünt, halat, disznót. Nemi szerveket. Rengeteget. Akár egymással kombinálva is. (Szigorúan mellőzve az öncélúságot, mivel az őskorban nem létezett pornográfia. Bárki nyugodt lelkiismerettel nézegetheti, kinek mije van és mekkora. Itt minden kizárólag az új élet előfeltételeként mutatkozik meg. Sokszor. Nagyban.)

Természetesen nem akárhol keresi őket, hanem igazolt korú leleteken: edényen, barlangrajzon, falfestményen, szarkofágon, maszkon, kőszálon, kisebb-nagyobb szobrokon. Egymástól akár több száz kilométerre fekvő lelőhelyeken előkerült emlékeket tesz egymás mellé, hogy minél erőteljesebben ugorjanak az olvasó arcába a hasonlóságok. Ismétlődések, párhuzamok, azonos elrendezési módok, rendszeres megfelelések, rendszerszintű különbségek. Még a hiánynak is jelentése van. Itt a kígyós hölgy a minószi Krétáról, az agancsos-szarvasbőrös úr Les Trois Frères-ből, a spiráldíszes kőfalak Newgrange-ből, disznófejet ábrázoló maszk Észak-Macedóniából, kígyóistennő-szobrocskák Moldvából és a sarlós isten SzegvárTűzkövesről.** Még a Torma Zsófia megmaradt gyűjteményét is felhasználta Gimbutas. Tényleg mindenre odafigyelt. 

Elsősorban az őskor foglalkoztatta, azon belül is a neolitikum. Amikor annál korábbi vagy későbbi időkből való leleteket mutat, az leginkább a párhuzamok, előzmények és fennmaradt motívumok bemutatásának érdekében történik. Erre egyébként néprajzi hagyományokat is felhasznál: jóval későbbi időkből való szokásokat és népi használati tárgyakat, az Imbolc-napi tejöntéstől kezdve a béka alakú fogadalmi ajándékokig. Ha az én korondi tálamat ismerte volna, hát beleveszi, mert azon is pont a megfelelő helyen van a hullámvonal meg a kör. Abban bizonyára igaza van, hogy évezredeken húzódnak át ezek a motívumok, és valóban kínálhatják ismeretlen eredetű, magától értetődőnek tekintett szokások magyarázatát is. Egyébként pedig azok a hétezer éves moldvai kígyóistennők tényleg úgy néznek ki, mint a húgomnak a gyerekkorában vásárban vett madársípja. A múlt héten a falumúzeumban látott vajformákba meg tényleg olyan virágmintákat rajzoltak, mint a bronzkori tálakba. És unokatesóm is olyan mintát karcol az otthon sütött kenyérbe. 

És mit olvas ki Gimbutas a megtalált jelrendszerből, avagy mire gondolt a költő? 

Roppant rokonszenves dolgokra. Minden körülmények között, még a sírban is a fennmaradó, újra meg újra visszatérő, örökkévaló életre. Egy névtelen istennőre, aki számtalan alakban mindig ugyanazt a szerepet játszotta: megtestesítette a születő, pusztuló, pusztulásból feltámadó életet. Lehet anya, lehet királynő, lehet gyilkos, lehet az állatok urának párja, de a szerepe ezektől függetlenül is mindig ugyanaz. Akár spirálokból álló, kosszarvra emlékeztető bagolyszempár, akár kripta falára festett, két összeérő háromszögből álló, stilizált pillangó, akár vízimadaras-faágas-hullámmintás-hálómotívumos ruhában álldogáló terrakotta szobor. A formák változatossága, kombinálhatósága, egymásba átalakíthatósága végtelen. Amit pedig az utószó külön kiemel: a tárgyak túlnyomó többsége vagy kultikus, vagy egyszerű hétköznapi használati tárgy. Megalkotóik a természettel összhangban élnek, vérfürdő kizárva. (Mondjuk, az emberáldozatot, amelyre néha utal, kihagynám.) Több ezer éven át létező, békés, fenntartható kultúráról beszélünk (leszámítva az esetleges emberáldozatokat, de azok nélkül is vígan elműködik), amelynek nyomai még az őt követő harcos civilizációban is fennmaradtak. És ma is hatnak, amikor éppen mindent megteszünk annak érdekében, hogy tönkretegyük a bolygónkat.

Hát ezt tényleg olyan embernek kellett megírnia, aki Litvániában született. Egy olyan nép tagjaiként, amely csak a XIV. században tért keresztény hitre, és azután is évszázadokig tartott az átmenet. Az sem csoda, hogy pont Joseph Campbell írt hozzá rajongó előszót, és Mircea Eliade is szerepel a köszönetnyilvánításban. 

Szkeptikus azért vagyok – és pontot azért vonok le –, mert gonosz vagyok. Vagy, ha úgy tetszik, előjön a látens melankóliám. (Ld. még „fekete epe” címszó alatt.) Amikor minden ennyire szépen klappol, amikor ennyire minden egyetlen irányba mutat, és mindent ugyanazzal lehet megmagyarázni, akkor én automatikusan gyanakodni kezdek, hogy itt valaki csak az ő elméletét bizonyító elemeket használta föl, a különbségeket pedig szándékosan elfelejtette megemlíteni. Sokkal inkább látom ezt itt, mint az általam olvasott másik Gimbutas-könyvben. Ezenkívül az utószavak következtetései közül is jó párat elhamarkodottnak tartok, például azért, mert az ellentétpárok egyszerű megfordításánál igazságosabbnak és hasznosabbnak látom az egyenlővé tételt és az együttműködést. 

Amúgy meg nem hiszek abban, hogy érdemes és szükséges keresni, mire gondolt a költő. Lehet, hogy az a hurkot vető vonal ott tényleg a beavatási rítusok céljait szolgálta, meg az is lehet, hogy azért kunkorodik úgy, mert a nagymama is úgy kunkorította, és az unokának az tetszett. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Gimbutas nem találhatta el az igazi célt. Meg azt se felejtsük el, hogy attól, hogy az unoka nem tudja, mire használták a motívumot nyolc nemzedékkel korábban, attól az a motívum még őrzi a nyolc nemzedékkel korábbi állapot emlékét. Mint ahogyan az irodalmi műfajoknak is emlékezetük van, ha művelt az író, ha nem. 

Amit pedig külön hangsúlyozni kell: Gimbutas nem összeesküvéselmélet-gyártó, hanem tudós, és akármit talál ki, tudós is marad. Ha valamit nem tud igazolni, mindig odaírja, hogy „talán”. Továbbá azt akarja, hogy az olvasó ne neki, hanem a nagy számok törvényének higgyen. Vagyis beletesz a könyvébe nyolcvan vázát, tálat, bögrét, gyertyatartót, válogatott levesestálat, amelyiken a háromszög x db másik motívum társaságában látni valóan az új élet megszületését jelenti, aztán rábízza az olvasóra, hogy a továbbiakban az x db másik motívum nélkül is megtalálja ugyanazt a háromszöget, és jelentse számára ugyanazt. 

Ráadásul annak a célnak, amire nekem kell, a könyv így is maradéktalanul megfelel. Megtanítja a fantasyírónak, hogyan kell úgy megalkotni egy kultúrát, hogy szó szerint az utolsó fazékon látható utolsó ecsetvonás is egy egységes motívumrendszerhez csatlakozzon. Persze ezt már Gravestől megtanulhattam (akinek munkássága egyébként szintén sok ponton kapcsolódik a Gimbutaséhoz), de ilyen mélységig senki se mutatta még meg. Az egy dolog, hogy én nem a vizet fogom a középpontba helyezni, ahogyan az újkőkori emberek. Nem ezeket a vonásokat fogom használni. De így. 

Úgyhogy ajánlom ezt a könyvet régészeknek, régészjelölteknek, művészettörténészeknek és a spekulatív fikció íróinak egyaránt. Ezt vagy bármelyik másik Gimbutast. 

* Közép-kelet-európai is, nő is, abszolút inspiráló lett volna a számomra annak idején. Az egész más kérdés, hogy igaza lett vagy nem. Mér, Schliemann-nak igaza volt, amikor megtalálta Priamosz kincsét egy olyan rétegben, amelyet Priamosz nem is láthatott? Attól még Schliemann nagy ember marad. 

** Afölött már sikerült napirendre térnem, hogy egy külföldi által írt klasszikus régészeti szakmunkában magyarországi lelőhelyek neveit látom, de arra semmilyen módon nem voltam felkészülve, hogy ott lesz benne leírva az, hogy Endrőd–Szujókereszt. Oké, íráshibával, de akkor is. Endrődről származik az egész családom. Van is Szujó nevű rokonom. Az egy dolog, hogy ezek a leletek ott vannak egész Európában. De hogy konkrétan az én családom is fölöttük lakott?!

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Thames & Hudson, London, 1989. 420 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2416670662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása