Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Maszkok mögül is őszintén, vagy mi (Faludy György összes verse)

2021. április 07. - Timár_Krisztina

faludy0001.jpgA szerelmes versek egytől egyig gyönyörűek és/vagy vagányak. A börtönversek önmagukban megvetetik velem ezt a két kötetet az első pillanatban, mihelyt kitalálom, hogy hova férnek még el.* Az összes többinek (időrendben) az első felével gondolkodás nélkül tudok azonosulni, a második felére (nagyjából a hetvenes évektől kezdve írottakra) azt mondom, „haggyá má”. De csak arra, amiről szólnak. Ahogyan meg vannak írva, attól az irigység megöl. Hogy a francba tudja valaki két ekkora köteten keresztül sorról sorra mindig megtalálni pont azt a szót, amelyik mond is valamit, meg rímel is? 

De nem ez volt a legfőbb problémám. 

A legfőbb problémám az volt, hogy hogyan oldjak föl egy végletes ellentmondást.

Kamaszkorom óta változatos szövegek ismerete által győződöm meg, illetve győznek meg mások arról, hogy nem attól lesz jó egy szöveg, hogy (és ahogyan) az alkotója átélte az elmondottakat (ha egyáltalán átélte őket), hanem attól, ahogyan elmondja azokat. Hogy az élményt pontosan megjeleníteni nem lehetséges – és még ha az is volna, a szöveg jelentése az olvasója fejében alakul ki, tehát soha nem fogja pontosan azt érteni belőle, mint az alkotója –, ezért aztán igyekezzek elválasztani a művet alkotójától, ha jót akarok magamnak, nem pedig csalódások sorozatát. Ehhez vannak stratégiáim, hasznosak és rendjén valók, vagy éppen felforgató jellegűek, egyikkel sincs gond, még taníthatók is.

És akkor jön egy ember, és teleír két kötetet egyetlen rossz vers nélkül arról, amit életében tapasztalt vagy olvasott. Hogy megfordult az ország sorsa. Hogy a tulajdonában levő pintypár kiköltött egy tojást. Hogy halálosan szerelmes. Hogy alkalmilag elcsábították.** Hogy félig agyonverték. Hogy két percre megállította a rendőr. Hogy ezelőtt ezerötszáz évvel összeomlott a Nyugatrómai Birodalom. Hogy tegnap egy ismeretlennel találkozott, aki az ő versét olvasta. Mindet nagyjából ugyanazon a színvonalon, ugyanolyan megrázóan vagy komikusan, ugyanolyan komolyan véve. Eszem el ne hagyjon.

Mindegyik szöveg azzal az igénnyel lép az olvasó elé, hogy lássa benne a megjelenített esemény minden apró elemét. Legfeljebb az a galád jegyzetíró néha elárulja, hogy nem egészen úgy vót az. (Érdemes az Elfeledett versek című kötet jegyzeteibe is belenézni néha.) Akkor az olvasó ismét elmagyarázza magának, hogy a művet el kell választani az alkotótól, ne érezzen csalódást, az a fontos, hogy a mű jól legyen megírva stb. Különben is lehet itt szerepverset is találni bőven, bizánci utazók, reneszánsz művészek, francia vagy kínai költők maszkját, vagyis az alkotó adott esetben maga is törekedett arra, hogy az élményt eltávolítsa magától, akkor nekem miért legyen ellene kifogásom? Ez megy is szépen, egészen a következő, kettő és fél sorban oly pontossággal megjelenített pálmafáig, hogy majd megszólal. A pálmafa. Azon pedig nincs mit tagadni, hogy ez az ember kimaxolta az életrajzát, Máltától Szamoáig, mindkét nemű társaságban. 

Hát ezzel az ellentmondással nagyon nehéz mit kezdeni. Szerencsére vagy szerencsétlenségre egyelőre nem kötelező kezdenem vele bármit is, mert (sajnos) (még egyelőre) nem tananyag. Úgyhogy csak hagyom, hogy hasson. Legfeljebb a nagyon szerelmes verseknél elgondolkodok, hogy elpiruljak vagy ne, mert itt azt' minden ki van mondva, nevén van nevezve, magától értetődően esztétikailag hibátlanul. Valamint leszögezem, hogy a Recsken született, fejben írt (!) verseket megalkotni önmagában hőstett volt, és tökmindegy, hogy minden, amiről szólnak, pontosan úgy volt-e, vagy csak a 95%-a, mert igazából nem jobbra volt a barakktól a fa, hanem balra, csak úgy nem jött volna ki a jambus. Aztán esetleg amikor az életmű második felében, a hetvenes évektől kezdve egyre gyakrabban felbukkan a „szörnyű ez a mai világ, pusztul a kultúra, szegény fiatalok, senki se olvas Epikuroszt”, akkor azt válaszolom, hogy „haggyá má”, és hirtelen haragomban van pofám levonni egy pontot a tízből. Persze, hogy nem fenékig tejfel ez az élet, főleg egy világjárvánnyal a fejünk fölött, de kérem szépen, én '80-ban születtem, szabad nekem még latinos olvasottsággal bírni egyáltalán? Meg Bahtyin segítségével is megtalálni az életem értelmét? Meg interneten olvasni Faludy-verseket, mikor bezárják a könyvtárat, és kirakni a róluk írt értékelést a Facebookra? Fertő. Arról az önellentmondásról nem beszélve, hogy az a költői hang hirdeti a szellemi értékek egyedüli érvényességét, amelyik újraalkotja magyar nyelven Villont és Rabelais-t. Vagy az is szellem, csak nem úgy? Ebből már nem jössz ki jól...*** 

Morgás befejezve. Sajnálom, hogy korábban alig volt részem ebben a költészetben. Jólesett novembertől februárig mindennap úgy menni haza, hogy tudtam: mára is jutni fog két-három darab. Fura érzés volt, hogy a végére még a diákkoromban minden sarkon felbukkanó polgárpukkasztó képeket is tudtam hova tenni. (A telefonreklámot, azt nem. Az már akkor is elszomorított, mikor még egy sort se olvastam ettől az embertől.) Hamarosan sort fogok keríteni a Pokolbéli víg napjaimra, és megvettem a Jegyzetek az esőerdőből-t is. És tudom, hogy azoknak a börtönverseknek minden sora egyenként hozzájárult ahhoz, hogy jól-rosszul, de fennmaradjon az emberiség. Epikurosz viszont egyelőre nem köll, bocs. Milton, az köll jelenleg. Meg szeretem Balzacot és a fantasyt, na, ezt kapd ki. 

* Van könyvem, amit szeptemberben vettem, és még nincs helye. Ideiglenesen az asztal sarkán állomásozik. Amiket azóta kaptam, azokról szólni se merek. 

** Egyébként igen szimpatikus, ahogyan a különböző szerelmeket/szeretőket kezelik a versek. Szólhatnak éteri vagy evilági vonzalomról, életszövetségről vagy félórás kapcsolatról, keveredhet bele még pornográfia is, de a versek beszélője mindig egyenrangú félnek tekinti a másikat, soha-soha nem tárgynak (sem tiszteletre méltó, sem alantas tárgynak). Ezt nem lehet eléggé értékelni. És akkor a barátság megjelenítéséről még egy szót se szóltam.

faludy0002.jpg*** SPOILER Az a pont azért még így is próbára teszi az esztétikai képzettségem és empátiám közötti egyensúlyt, amikor véget érnek az élettárshoz írt versek, és minden átmenet nélkül kezdődnek az utolsó feleséghez írtak. Én meg falhoz tudnám vágni az életrajzot, mert egészen odáig egy rokonszenves, egészséges humorú, roppant műveltségű, nagyon emberi figurát ismertem meg a versekből, ami meg itt történik, az kimeríti az árulás fogalmát. És akkor komoly önfegyelem kell, hogy megmagyarázzam magamnak, hogy nincs jogom ismeretlenek fölött ítélkezni, mert nem tudom, és valószínűleg soha nem is fogom megtudni, mi történt ott és akkor valójában. Hogy ami kívülről egy haldokló cserben hagyásának tűnik, az ott és akkor valami egészen más is lehetett. A versek meg még mindig jók. 

Pontszám: 10/9 

Kiadási adatok: Alexandra, Pécs, 2016. 1064 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3816493490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása