Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Énrám gondolt a költő!!! (Vladimir Nabokov: Pale Fire)

2020. november 28. - Timár_Krisztina

nabokov_pale.pngA magyar fordítás címe: Gyér világ.* Alcíme az lehetne, hogy „Mire gondolt a költő?”

Sokak iskolai éveinek utált kérdése ez. Az én tanulmányaim során ebben a durva formájában már nem jelentkezett, akkor már sokkal finomabb megfogalmazásban került bele a tananyagba: a költeményt az érzelem megéltsége teszi hitelessé. Na, engem itt veszítettek el. Nem az ilyen mondatokért lettem magyar szakos, hanem ezek ellenére. És megesküdtem, hogy tőlem aztán ilyeneket nem fognak hallani a diákjaim.

...akik jelenleg adott esetben ugyanúgy lázadnak, és juszt se hiszik el, amit mondok, mint én annak idején. Mert most már azt kapom vissza (persze egyáltalán nem mindenkitől), hogy: „De szerintem tényleg arra gondolt!” „Fölösleges ilyeneket belelátni, erre a költő biztos nem gondolt.” „Azért írta le, mert azt is gondolta.” „Az életrajz, az fontos, nélküle nem lehet tanítani.” (Érettségizni viszont nélküle kell, ez ilyenkor valahogy elsikkad. Na, mindegy.) Én meg visszakérdezek, hogy: „Ha te azt mondod, hogy szerinted Petőfi ezt gondolta, akkor azt ki gondolja, te vagy Petőfi? Na, ha te, akkor vállald.”

Nincs ezzel a hozzáállással a kerek világon semmi baj, amíg kamaszoktól hallja az ember. Nekik az a dolguk, hogy ne higgyenek el mindent bemondásra, mondjanak véleményt, vitatkozzanak, legyenek akár atombiztosan meggyőződve a saját igazukról. Meg az is biztos, hogy az alkotói életrajzokban sok izgalmas dolgot lehet találni, közülük példaképet választani (aztán esetleg sajnos koppanni, ha kiderül, hogy ami miatt példakép lett az illető, az nem vagy nem egészen igaz), elszórakozni azzal, hogy maga elé képzeli az ember a művek megszületését, ez mind rendben van. Azért olyankor már kicsapják a biztosítékot, ha odáig eljutnak, hogy „ezen nincs mit vitatkozni, ez így van” (és még oda is üt az asztalra a nyomaték kedvéért), de annál, aki tizennégy éves, még ezzel is lehet mit kezdeni. Ha időben hozzáfognak.

Annál, aki negyven vagy hatvan, már késő hozzáfogni. Na, ott kezdődnek a bajok. Pontosan ezért áldom az Úristent, hogy elkezdett kimenni a divatból a „mire gondolt a költő?” Mert ettől a kérdéstől pillanatok alatt el lehet jutni odáig, hogy „egy műnek egyetlen értelmezése van: az, ahogyan a szerző elgondolta”, és aki ezt mondja, az arról is meg szokott győződve lenni, hogy ő valamilyen kizárólagos igazság birtokában van. Nem mondom, hogy a műértelmezésen kívül feltétlenül más igazságok kizárólagos birtokosának is tekinti magát – de, mit mondjak, láttam már olyat is. Nem egyet. És az veszélyes. A műértelmezés tudományának megtanulása nem luxus, hanem azt tanulja meg általa az ember, hogy nemcsak az ő igazsága létezik a világon. (Igen, tudom, erre más módszerek is léteznek, és azokat is művelik, és ez nagyon helyes, de ahogy a világ kinéz, az emberiségnek minden módszer tudatos alkalmazására szüksége van, egyet se hagyhat figyelmen kívül. Én szóltam.)

Na, kedveseim, hát pontosan erről szól ez a regény. 

Van egy kilencszázkilencvenkilenc soros elbeszélő költemény, egy halott költő, aki talán akart még a művéhez írni, talán nem, meg egy (negyvenhét éves) szerkesztő-életrajzíró, aki sorról sorra beleugat a szövegbe. Elnézést kérek a szóhasználatomért, az elejétől kezdve ez volt az érzésem, és piszokul idegesített. Aztán persze rájöttem, hogy az ő jegyzeteiből fog összeállni a történet. Az egyik. Mert az a fixa ideája, hogy mivel mindvégig a költő mellett volt a vers írásának idejében, neki kutya kötelessége felsorolni az összes életrajzi adatot, amely a vers megírását eredményezhette, négyszer olyan hosszan, mint maga a vers. És az első pár oldal után világossá válik, hogy a francokat érdekli őt a költő. Nem az állítólagos barátját akarja ő megtalálni abban a szövegben, hanem önmagát. 

nabokov_butterfly.jpgEnnek érdekében pedig olyan iszonyatos elme-bakugrásokra képes, hogy a falnak lehet tőle menni. Mert ha az van a szövegben, hogy „pillangó” (ami Nabokovnál azért esélyes), akkor tuti, hogy ír hozzá egy nyolcvan soros jegyzetet, amely szerint ez holtbiztos az a pillangó, amelyet akkor látott a költő, amikor ekkor meg ekkor, itt meg itt ővele sétált, és azt mondta, hogy, és azt a költő bele akarta írni a versbe, és azért van benne az a szó, hogy pillangó. Ha meg az, hogy „kristályföld”, akkor az egyszerűen nem lehet metafora, az csakis az az észak-európai ország lehet, amelyikről ő, ő, csak ő mesélhetett a költőnek, és a költő ezzel igazából azt akarta mondani, hogy. És nem spoilerezem el a regény végét, csak annyit árulok el, hogy az én igazságérzetemet ugyan nem háborgatta fel, ettől a nárcisztikus majomtól pont valami ilyesmire számítottam. Ennél hatékonyabban nem is lehetne elmondani azt, hogy milyen veszélyes az igazság kizárólagos birtokosának tekinteni magunkat.

Ami a nyelvezetet illeti: hát meg kell vele harcolni, az biztos. Nabokovnak szókincse van, és nem fél használni. Az idézetek és stílusimitációk időnként átjöttek, időnként – pirulok – nem. Arra az egy szem Shakespeare-utalásra, amire rájöttem, viszont tényleg szükségem volt, és biztos, hogy egy újraolvasás sokkal többet is feltár majd. Amikor a szerkesztő-életrajzíró úgy utal saját magára, hogy „the only begetter” (egyetlen nemző), akkor azzal egy egész gondolatrendszer mozdul meg. Ez ugyanis Shakespeare szonettjeinek ajánlásában szerepel, annak a kötetnek az ajánlásában, amely még a költő életében megjelent, mégpedig az ő tudtával és beleegyezésével.** Azoknak a szonetteknek nagy része egy férfihoz szól, és értelmezhetők szerelmi vallomásokként is, egy nagyon mély barátság vallomásaiként is. (A szóhasználatba Shakespeare korában bármelyik belefért. Szabó Lőrinc fordításai egyértelműen szerelmes versek, de az egy másik kérdés.) A „the only begetter” az a bizonyos titokzatos férfi, a versek ihletője.*** Amikor a szerkesztő-életrajzíró valahol a jegyzetek legelején elpottyantja ezt az idézetet, akkor az olvasó már hegyezheti is a fülét – igen, emberünk nemcsak arra utal, hogy őróla szól a vers, hanem arra is, hogy (viszonzatlanul, vagy inkább barátság által viszonzottan) szerelmes volt a halott költőbe. Legalábbis ő ezt mondja. És majd részletesen ki is bontja, nem köll félni, hogy majd az olvasó nem jön rá, mire gondolt a... szerkesztő-életrajzíró. Csak hát rájön szépen az olvasó később arra is, amire a szerkesztő-életrajzíró nem szeret gondolni: hogy ezt nem szerelemnek híják, de nem is barátságnak, mivel aki ennyire öntelt, az igaz érzésre nem képes, csak a szája jár – de ez már megint spoiler lenne. Legyen elég annyi, hogy az Úristen megőrizzen minden alkotót az ilyen rajongótól. Ja, és mindenkit megnyugtatok: az olvasó rájön erre akkor is, ha sose olvasott Shakespeare-szonettet. Maximum kicsit később.

Azért ez mekkora stílusbravúr már, megalkotni egy klasszicista stílusban írt jó verset, aztán egy rettentő idegesítő elbeszélő által elmesélt, mégis lebilincselő regényt, és az egészből egy posztmodern klasszikust? 

És hogy ezek után hogy volt pofám tíz pontból csak kilencet adni rá? 

Hát abszolút és bevallottan szubjektív alapon. Mert én ezt a művet tisztelem, sőt csodálom, a benne foglaltakat átérzem, újraolvasásra hajlandó vagyok – de nem jött közel. Nem az én könyvem. Sajnos.

Utóirat: Nagyjából egy éve olvastam Austertől Az illúziók könyvét. (Itt írtam róla.) Most időnként olyan érzésem volt, hogy megvan, kivel-mivel akart versengeni Auster. Ő veszített. Bocs. Annak a regénynek semmi tétje. Ennek van.

* Nagyon eltalálta a fordító, ennél jobban nehezen lehetett volna, esetleg ugyanilyen jól. Mármint a Shakespeare-dráma fordítója, mivel a cím idézet, ha minden igaz, az Athéni Timonból. Olvastam. Angolul. De ha négybe vágással fenyegetnek, akkor se tudtam volna megmondani, hogy abból van. Én az egész műben összesen 1 db Shakespeare-idézetet ismertem föl tuti biztosra, arra az egyre is olyan büszke vagyok, mint az állat.

** Vagyis igazi aranybánya azoknak, akik azt szeretnék tudni, mire gondolt a költő, csak az a fránya áttételes fogalmazásmódja ne lenne hozzá. És még van pofája pont attól szépnek lenni.**** 

nabokov_photo.jpg*** Az, hogy az ajánlásban a versek nemzőjeként jelenik meg, egyáltalán nem feltétlenül jelent szerelmi viszonyt – mint ahogy azt sem kell jelentenie, hogy Shakespeare igazából nő lett volna –, bár persze jelenthet azt is. A költői ihletre pár ezer év alatt sok-sok metaforát kitaláltak, a nemi aktus ezek közül csak az egyik, de igen elterjedt, sokszor és szívesen használt metafora. Akár testi, akár szellemi kapcsolatra utal a versek beszélője és megszólítottja között, egyik esetben sem Shakespeare lenne az első, de nem is az utolsó, aki bármelyik értelemben az ihlet metaforájaként használja. Az, mondjuk, nem túl gyakori, hogy egy férfi – ha szellemi értelemben is – anyaként utaljon saját magára. De nem is példa nélkül való. Előfordul még a Bibliában is.

**** Arról már ne is szóljunk, hogy mire gondolhatott Nabokov, amikor beleírta. Egy mondat erejéig még saját magát is. Ha az ottan ő akar lenni. Mit tudom én. Az is lehet, hogy a szomszéd nagypapája. Aki szamárfület mutat a művelt olvasónak. :) 

A szerző képét itt találtam. A pillangó rajzát itt.

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Penguin, London, 2012. 364 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9416305746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása