Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Kísérlet az archaikus óceániai műveltség rekonstrukciójára (Louis Cruchet: Les ​dons du ciel des anciens Polynésiens)

2020. március 21. - Timár_Krisztina

cruchet_1.jpgAz a fajta könyv, amelyik már azért megér tíz pontot, mert egyáltalán megírták. Hát még azért, mert jó is. Meg kell érte dolgozni, de érdemes.

Régóta keresem és szeretem a mítoszokkal, mitologikus gondolkodással kapcsolatos könyveket, akár „kultúrtörténet”, akár „művelődéstörténet”, akár „eszmetörténet”, akár „vallástörténet” címszó alatt találhatók. Szeretem nézni, ahogyan régészeti, néprajzi, művészettörténeti adatokból, népmesék és mítoszok elemzéséből kibontakozik egy másik kor gondolkodásmódja. Szeretem nézni még akkor is, ha nem minden momentumát hiszem el.

Régóta zavar (az utóbbi időben nagyon zavar) az, hogy az összes általam hozzáférhető szöveg, amelyik a fenti témákban keletkezett, kizárólag az északi félgömbre koncentrál. Nem egyszerűen arról van szó, hogy engem a déli is érdekelne, és arról csak morzsákat találok. Hanem arról, hogy gyakran az északi félgömbről szóló elemzések is csonkának (adott esetben akár érvénytelennek is) tűnhetnek attól, hogy konkrétan figyelmen kívül hagyják a világ felét. És az a fél, az először is nem kizárólag vízből áll, másodszor pedig még ahol nagyon nagy felületet borít a víz (azaz Óceániában), ott is számtalan kultúra megfér benne. Még jobban is boldogulnak így, hogy a történelmük nagy részét hajókon töltötték. Ők mit szólnának vajon például ahhoz, hogy a Kos csillagkép jelenti mindennek a kezdetét, mivel az a tavaszhoz, az újjáéledéshez kötődik? Hiszen náluk az ősz kezdődik a Kos jegyében. Milyen alapon tartják úgy az északi félgömb gondolkodói, hogy egyetemes érvényű állításokat fogalmazhatnak meg, amikor európai, közép-amerikai, kelet-ázsiai kultúrákat fognak egybe, Tahitira meg tesznek magasról?

Természetesen ez a hiányosság nemcsak az ő hibájuk. Ez a könyv világosan megmagyarázza, hogy borzasztó nehéz az óceániai műveltséget rekonstruálni, mert nagy része egyszerűen elveszett. Mivel nem arra használták az írásbeliségüket, amire mi (évszázadokig kizárólag előkelő kiváltságosok kommunikációjára szolgált), mivel a gyarmatosítás idején pont az értelmiségi rétegük tűnt el, valamint mivel az európai mítoszkutatók többségének egyszerűen túl messze voltak, aránytalanul kevesebb mítosz és monda maradt fenn erről a területről, mint, teszem azt, Indiából. Azokat is úgy kell összekaparni hittérítők tudósításaiból meg egyéb ilyen helyekről.

Nem semmi figura lehetett ez a Louis Cruchet, kár, hogy már nem él. (Meg az is, hogy alig lehet valamit kideríteni róla a neten. Meg tudja például mondani valaki, hogy hol született? Mert én csak azt találtam meg, hol járt iskolába.) Úgy írta a könyveit, mint aki Polinézia Robert Gravese, Mircea Eliadéja, Marija Gimbutasa és Várkonyi Nándora szeretne lenni egy személyben, de azért közben a XXI. század szkepticizmusát is képviselje. Iszonyú műveltséganyagot szedett össze ennek a könyvnek a megírásához. Biztos, hogy elsőre be se fogadtam az egészet, főleg nyelvi nehézségek miatt. (Azért franciából messze nem vagyok olyan jó, mint angolból.) Régészeti, csillagászati, nyelvészeti adatokból indul ki, hozzáteszi a mindenhonnan összekapart, rekonstruált mítoszokat Új-Zélandtól a Húsvét-szigetig, beszél egy kicsit a navigációról (az a csillagiránytű, az tuti), egy kicsit a kőbe vésett figurákról, egy kicsit a területen őshonos állatokról és növényekről, szögmérővel végigjárja napfordulókor az összes polinéziai kőemléket, egyenként megnézi, melyik csillag kelte-nyugta milyen szögben látszik – és a végén az egészből kisüti, hogy tessék csak komolyan venni ezt a Polinéziát, mert akik ezeket a kőemlékeket állították, tudtak annyit, mint, mondjuk, a Stonehenge építői. Maximum építőanyaguk volt kevesebb.

Nagyon komolyan veszi a feladatát: minden adata visszanyomozható, mindenhez ad forráslistát. Ha egy adat nem fér bele a koncepciójába, attól még megemlíti, attól még számol vele. Hogy igaza van-e, fogalmam sincs, de őszintén szólva olyan nagyon nem is foglalkoztat a kérdés. Nekem tetszik, amit csinál, egy csomó érdekes dolgot meg lehet tudni belőle, rengeteg mindent használni is tudok belőle (regényíráshoz), és nem szólít fel senkit a Fiastyúk nevében népirtásra, hát nem elfér a többi művelődéstörténész mellett? Miért nem fordítják le hát angolra, hogy többekhez eljuthasson? (Oké, így is eljuthat, rengetegen olvasnak a világon franciául, de angolul mégis többen.) Miért kellett eget-földet megmozgatnom, hogy egyáltalán megtudjam, hogy a világon van?

Meg fogom venni a másik – még kapható – könyvét is. Kicsit sokba kerül (annak nincs elektronikus kiadása, mint ennek, amelyhez bárki könnyen hozzájuthat egy webboltban), főleg szállítással együtt, úgyhogy nem mostanában fogom megvenni, de megveszem. Sajnos az régebbi; úgy tűnik, ez volt az utolsó befejezett műve. De ha más nincs, ezzel kell beérnem. Remélem, lesznek/vannak követői, akik hasonló érdekes dolgokat írhatnak Óceániáról.

Azoknak, akik nem olvasnak franciául, négy bejegyzést is írtam a könyv alapján, mítoszokról és kultúrtörténetről. A fentebb linkelt csillagiránytűs bejegyzésen kívül még itt, itt és itt olvashatók. 

Ezt 2020. január 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7715540714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása