Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Tonga. Hősi küldetés és identitásteremtés a történelmi Polinéziában (Joshua Taumoefolau: A Providence of War)

2020. március 14. - Timár_Krisztina

taumoefolau.jpgKedves elvetemült világolvasó molyok! (Akik pontosan tudjátok, mekkora élmény lesothói, Costa Rica-i, vanuatui vagy dzsibuti* szerzőtől származó irodalmi alkotásra lelni.)

Drága egzotikumra éhes molytársaim! (Akik rávetitek magatokat mindenre, amiben van hajózás, mitológia, néprajz, kultúrtörténet, hadtörténet és/vagy gasztronómia.)

Végül pedig kedves mindazok, akik szeretik a kalandos cselekményt és a sokféle egyéniségből összeálló szereplőcsapatokat! (Izomember, íjász, gyógyító, bölcs öreg, navigátor stb.)

Vigyázó szemetek Tongára vessétek! 

Ki hallott közületek a középkorban létezett Tongai Birodalomról? Hát én is csak pár hónapja.** Írtam is róla aztán önálló bejegyzést. Idáig nem hallatszott el a híre, pedig egy európányi területen uralkodott Tonga királya annak idején, míg létezett ez az állam. (Annak nagy része persze víz, de ettől nem vált egyszerűbbé az irányítása, sőt.) A kiadvány elejében részletes térkép mutatja a birodalom egészét,*** hogy mely szigetcsoportok tartoztak bele, és merre voltak a határai. Azokról a területekről, amelyek a határokon kívül estek, csak utazók meséi hangzanak el a regényben (így esik szó érintőlegesen Nan Madolról Mikronéziában, amelyről itt olvastam először, vagy Új-Zélandról, amelyet nem sokkal korábban fedeztek fel a polinéziaiak), de mivel ezek a mesék, mondák is létező polinéziai meséken, mondákon alapulnak, tökéletesen illeszkednek a történetbe, nem is kell ide ennél több.****

Feljegyzések nem maradtak Polinézia ekkori történelméről. Nem mintha nem létezett volna írásuk. A regényből ez is kiderül: az írás ismerete és használata kizárólag az uralkodói család kiváltsága volt, mindenki más számára tilos. A történet szerves része ez a probléma. Ilyen körülmények között érthető, ha kevés volt a feljegyzés, az a kevés nem sok eséllyel maradt fenn több száz éven át, az elolvasásuk tudománya pedig könnyen kopott. Arra a kevésre, ami megmaradt, kellett alapoznia a szerzőnek a regény történelmi hátterét, és igen ügyesen csinálta. Amit csak tudott, azt beleillesztette. (Nem is ajánlom, hogy olvasás közben utánanézzetek a történelmi személyeknek, mert tele van spoilerrel a net!) Azt kell mondanom, Taumoefolau tényleg a maximumot hozta ki abból a kevésből. Még akkor is, ha ő tagadhatatlanul akkor ír jobban, ha éppen semmi igazolható esemény nincs az előtérben, hanem ő találja ki a cselekményt.

De mégis milyen alapon? Ha nincs feljegyzés, akkor mi az, ami működik?

Elsősorban a szóbeli hagyomány. Helyzeti előny, hogy a szerző a középkorban uralkodó királyi család kései leszármazottja. A családi szóbeliséget pedig soha ne tessék alábecsülni: én nem vagyok arisztokrata, de még én is százötven évre visszamenőleg tudok anekdotákat a családi krónikából. Hatványozott pedig a hagyomány ereje ott, ahol feljegyzések nélkül kellett fenntartani a történelmi események emlékét. Aztán léteznek még egyéb mondák és verses regék is, amelyek mind szépen megtalálják a helyüket a cselekményben – például Új-Zéland felfedezése és benépesítésének kezdetei***** vagy a Sangone teknőc maradványaiért folytatott küzdelem. És ott az egész polinéz mitológia, amelynek istenségei a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. Illetve nem ők személyesen, hanem a róluk szóló történetek. 

Aztán ott vannak a régészeti ásatások eredményei, és ott van mindaz, amit a mai néprajzi ismeretek alapján ki lehet következtetni a régebbi idők szokásrendszeréről (hajózás – ennek utána is néztem, írtam is róla –, fegyverkészítés, építkezés, szövés, főzés stb.). Taumoefolau határozottan ebben a legjobb. Ennél tökéletesebben nem csinálhatja meg író a házi feladatát. Szerintem órákat töltött a múzeumban, és vagy harminc vastag füzetet jegyzetelt tele, hogy a megfelelő helyeken bármit életre tudjon kelteni. Minden tiszteletem az övé, ez iszonyú munka volt. Nemcsak azért, mert sok mindennek utána kellett néznie, hanem – és elsősorban – valami egészen másért.

Ez az ember pontosan tudta, mit akar a könyvével, és milyen közönségnek szánja.

Először is azt akarta, amire a történelmi regényt (avagy fikciót) mint műfajt kitalálták: nemzettudatot építeni a saját hazájában. Egy olyan államban, amely évszázadokig gyarmatként létezett, amelynek őslakóit következetesen alsóbbrendűként kezelték, és amelynek semmi olyasmije nem volt, amit a gyarmatosítók egy kultúrához elengedhetetlennek tekintettek (írásbeliség, kerék, fémek stb.). És akkor jön egy kalandregény a XII. századról, hatalmas termetű és/vagy rendkívül ügyes és/vagy igen bölcs hőseivel, akiknek az életéből látványosan nem hiányzik sem a kerék, sem a fémművesség, ellenben mindaz, amijük van, tökéletesen elég egy teljes értékű kultúra működtetéséhez. Nekem konkrétan az utószóig le se esett, hogy nincsen kerekük, annyira nem hiányzott. Tényleg, mi a francnak az óceán közepén kerék? Oda hajó kell, az meg van. A fémek hiánya is csak valahol a felénél kezdett feltűnni. Így kell, kérem, öntudatot építeni egy közösségnek. Túl jól is csinálja Taumoefolau, azt azért meg kell jegyeznem. Tán nem kéne ennyire idealizálni azt a Tongai Birodalmat. Minden alattvalója számára békét teremt, és aki ellene fordul, az csak gazember lehet… au. Volt brit alattvalóként lehetne több eszed is. Mindegy, ez a regénynek nem árt. Majd ír mellé másik tongai író másikat, amelyik kritikusabb.

Másodszor pedig azt akarta, amihez (sajnos) elengedhetetlen, hogy a volt gyarmatosító nyelvén írjon: nemzetközi elismerést szerezni a polinéz kultúrának. Na, ez maradéktalanul sikerül. Még turistacsalogatónak is tökéletes a regény. Ha nem volna ennyire piszok messze, és nem volna annyira macerás odajutni, már keresgélném is az akciós repülőjáratokat a neten. (Kizárólag szezonon kívülre, mert nem turistákat akarok nézegetni, hanem piramist meg menhireket meg barlangot meg földkemencét meg csontokat a múzeumban.) Ahogy fentebb írtam: attól, hogy ez a XII. századi csiszolt kőkorszak, semmi nincs benne, amire az ún. „felsőbbrendű” európai olvasó azt mondhatná, hogy „primitív”. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy lehet látványos csatajeleneteket produkálni fém felhasználása nélkül, ide tessék jönni. Még brutálisabb is, mint fémmel, de tényleg. Nekem sok is volt időnként. Hogy milyen kreatív az ember, ha gyilkolóeszközöket kell összerakni… És ott a látványos párhuzam az európai lovagkorral: egy-egy több nemzedéket túlélő fegyvernek neve és önálló legendája van. 

Nemcsak csatajelenetből volt egyébként túl sok nekem, hanem az európai (vagy éppen amerikai) olvasó eligazításából is. Szerintem hiba volt a távolságokat kilométerben megadni, az évszámokat meg a keresztény időszámításhoz igazítani. Ez engem időnként kizökkentett a regény hangulatából. Ugyanígy: felfogom én, miért volt fontos hangsúlyozni a szereplők óriási termetét (főleg az utószó indokai alapján), de nem feltétlenül voltam kíváncsi mindenkinek a patikamérlegen lemért súlyára, főleg nem kilogrammban. Elég lett volna néha odaírni lábjegyzetbe, mi mennyi.

A cselekményről még egy szót se szóltam. Sokat nem is fogok, spoiler nélkül nehéz volna, legyen elég annyi, hogy ha a polinéz regéken alapul is, minden további nélkül feldolgozható a világ más tájain élő kalandregény-olvasóknak. Itt megint azt kell mondanom: túl jól. Az rendben van, hogy ha sok feljegyzés nem maradt, akkor a szerző fantáziájának kell kitölteni a hézagokat. Erre a szerző fantáziája alkalmas is. Sőt, olyankor a legügyesebb, ha el kell engednie a történelmet, és neki kell kitalálni valamit. Csak hát az van, hogy a szerzőnek túl kevés hazai irodalmi hagyomány állt rendelkezésére, viszont túl sok európai/amerikai kalandregény és kalandfilm. Mert hát Polinéziában is vígan elvannak az Argonauták, nem lógnak ki a szuperhős-szereplők a környezetükből, hiszen sok-sok kultúra meséiben szerepelnek hasonló kis közösségek. De azért amikor feltűnik a regényvilágban egy-két áthallás a Csillagok háborújából vagy – érzésem szerint – a Harry Potter-univerzumból, hát… akkor azt mondtam, ne má'. 

A mitológiai alakok megítélésén is sajnos a kelleténél jobban éreztem a külső hatást, főleg amikor a három főistenről esett szó. Azt pedig, sajnos, nem tudja Taumoefolau, hogy mi az a trickster. Erre igen érzékenyen reagáltam. Amelyik szereplőt tricksternek nevezi, az nem az, amelyik az lenne, annak pont a tricksteres vonásait nem bontja ki igazán. Egyik-másik szereplőnek a sorsával se voltam kibékülve, nem szubjektív alapon, hanem objektíve, de ez igazából csak pár kihagyható sort jelent. A szexjeleneteket… azokat egészen ki lehetett volna hagyni. A nevetségestől a giccsesig terjed a skála. Ráadásul a cselekményben sok szerepük nincs is, két mondattal el lehetett volna intézni őket, jobban jártunk volna.

A stílusról: A szerzőnek nem anyanyelve az angol, és ez időnként még nekem is feltűnt, de aránylag kevés hibát ejt. A választékosságára nem lehet panasz, a nyelvtani hibák gyérek és ritkán zavaróak. Közepesen ügyes szerkesztő is elég lett volna a kiküszöbölésükhöz.

Szóval akkor én már csak azt szeretném tudni, hogy miért nem kapott ez a könyv még közepesen ügyes szerkesztőt sem, vagyis miért volt kénytelen ezt Taumoefolau magánkiadásban megjelentetni Luluéknál…

…ahol egyébként elektronikusan érdemes megvenni a könyvet, bármilyen nehezen kezelhető az olvasón a PDF, mert a nyomtatott verzió egy ökör ára.

* Olyat speciel még nem találtam.****** A másik hármat igen. 
** És nem tudok rájönni, ki volt az a kedves molytárs, akinek az értékeléséből megtudtam. Pedig nélküle nem találtam volna rá erre a regényre. Nagyon szépen köszönöm! – Frissítve: gesztenye11 volt az! :)
*** Meg a cselekmény fontosabb helyszíneit is, úgyhogy oda érdemes néha visszalapozni, amennyiben az illető moly nem azzal szokta rendszeresen pusztítani az agysejtjeit, hogy földrajzos kvízeket old meg a neten, és nem tanulta még meg kívülről, hogy hol található Viti Levu, Vanua Levu, Savaii, Upolu, Niue és Pohnpei (avagy Ponape). Na jó, Rarotonga nekem is új volt.
**** Illetve kell, hogyne kéne! Csak azt már ne tongai író írja meg, hanem mikronéziai vagy Marshall-szigeteki. De lehetőleg mostanában már, jó? Kérem szépen… 
***** A monda, amelyre az utószó hivatkozik, magyarul is olvasható itt. Én az angol nyelvű változatáról írtam, itt
****** Már ajánlottak is egyet közben, köszi. :D 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Magánkiadás, 2013. 584 oldal 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6715521178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása