Fura könyv, hol tetszett, hol nem. Nem mondanám, hogy az én könyvem, pedig sok minden van benne, amit egyébként szeretek.

Bele se néztem a fülszövegbe, és milyen jól tettem: az egész cselekményt összefoglalja, beleértve a végkifejletet.* Így viszont éppen csak sejtettem, mire számíthatok, és valahol a fele környékén a sejtelmemre is rácáfolt a regény.** Nem utolsósorban azért, mert a cím félrefordítás: a főszereplő nem mágus, hanem bűvész. Igen, tudom, a „mágus” szónak egész más a hangulata, és az a korszak, amelyben a fordítás készült, szerette a két fogalmat egybemosni, de bocs, a kettő mégsem ugyanaz! Annál is inkább, mert a regény többek között arról szól, hogy a bűvész mennyire nem mágus. Szóval ez mellément. Nagyon.

Hogy az eljövendő olvasókon segítsek, megkísérlem spoiler nélkül előadni, miért érdemes kézbe venni ezt a könyvet. Például mert 1001-listás, rövid és – részemről volt most fontos – lengyelországi a szerző; igaz, a regényt már Amerikában írta. De ez persze még mind nem elég, ez mind külső szempont.

Mert egyszerre realisztikus és fantasztikus. Mert az első fele tömény mesemondás, a második fele tömény látomás. Mert szigorúan felépített íve van, egyetlen emberre fókuszál, és azt az egyetlen embert kíséri végig egyetlen gyors lefolyású testi-lelki válságon. Aki az ilyen fegyelmezett könyveket szereti, az örülni fog. Vagy nem.

Mert a regényvilág viszont a legkevésbé sem fegyelmezett. A regény első fele apró anekdotákból épül fel, némelyik pár oldalas, némelyik csak két mondat, és ezekben valami elképesztő gazdagságban elevenednek meg a XIX. század második felének kelet-európai városai, utcái, házai, sok-sok jellegzetes figurája. Egy-két vonással felskiccelt, Chagallnak való alakok. A második felében ugyanaz a világ, ugyanaz a Chagall-kép össze- és szétfolyik, groteszk kavalkádba megy át, amelyben a reális rendszeresen áttűnik az irreálisba és vissza.

Ugyanakkor mégis fegyelmezett, mert közben ez az egész rettentő csodavilág egyetlen láthatatlan akaratnak és rendnek látszik engedelmeskedni. Ezen lepődtem meg a legjobban, Singer más művei nem ehhez szoktattak hozzá. Jasa Mazur személyében az első (és, gyanítom, az utolsó) olyan Singer-hőssel találkoztam, aki nem magányos. Na jó, egy kicsit. Na jó, éppen eléggé. De azért az ő magányát és az ő sorsát egy lapon nem lehet említeni A hét kicsi suszter vagy a Rövid péntek üres világba kivettetett, utat találni képtelen antihőseiével.

Jasa Mazur történetéből éppen ezért egy mondatot biztosan magammal fogok vinni további életembe:

Alighanem valamilyen szövetségben áll Istennel, mert ott helyben elnyerte büntetését.

* A Modern Könyvtár-sorozat meg az Európa Zsebkönyvek-sorozat is állandóan ezt csinálja. Mégis hogy gondolták ezt?! A kilencvenes évek előtt senki se tudott fülszöveget írni?! Vagy az olvasók azt szerették, ha előre megmondják nekik a végét?! Ja, és még egy megjegyzés: ahol a fülszöveg nem spoileres, ott hazudik.
** Azon a ponton vettem észre, hogy összekevertem egy másik Singer-regénnyel, amelyet szintén régen el akarok már olvasni. Khm.

Ezt 2017. szeptember 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8