Újraolvasás vége.
Annyira nem volt jó, mint boldogult úrfikoromban, amikor szétröhögtem rajta magam. Főleg azért nem volt most annyira jó, mert a poénok felét már tudom kívülről, főleg ami az első énekeket illeti.* De mégis jó volt, mert azért most is tudtam értékelni a humorát, és – életem legnagyobb megdöbbenése – most jöttem rá, hogy ez a négy ének darabolt hexameterekben van írva!** Oké, variálja rendesen a formát, töri, vágja, szétcibálja, de mégse lehetne letagadni azt a hexametert.
A régi korok komédiáját sokkal nehezebb értékelni, mint a mait. Egészen egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy az ember „értse a viccet”, szükség van a háttér ismeretére – egy paródia megértéséhez arra, amit a paródia parodizál. Jelen esetben az ókori eposzokra, amelyeket Petőfi korában valamilyen alapszinten minden gyerek ismert, aki valaha megszökött az iskolapadból, sőt a legtöbbjük (aki magasabb osztályokból szökött meg) eredeti nyelven is.*** Azért ennyire nem durva a helyzet, a trójai háború történetének és az eposzi kellékeknek vázlatos (kilencedikes tankönyvekből kinyerhető) ismerete is elegendő ahhoz, hogy röhögni lehessen a szövegen – de annyi tényleg kell.
Ha pedig megvan, akkor úgyse tudja az ember vigyorgás nélkül nézni, hogy hogy meséli el Petőfi összevissza kínzott hexameterekben megírt eposzi küzdelemként a kocsmai verekedést, természetesen örökké ismételt eposzi jelzőkkel (Vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója), cikornyásan körülírt eposzi hasonlatokkal, utólag odavetett megjegyzésekkel kicsinyítve még az eleve kisszerűt is. Amikor a nagyszabású eposzi jóslatokból ez lesz: „S még száz ily példát zengene lantom, / Melyek mind iszonyú pusztúlást / Jóslának a földnek; / De csak a legnevezetesbet / Közleni légyen elég: / A lágyszívű kántornak felesége / Ma nem ivott meg többet / Egy messzely pálinkánál.” A csataterek iszonyú fenségéből meg ez: „Tört asztalnak s tört poharaknak / Romjai lepték / A véráztatta szobát, / S a vérnek közepette / Búsongva tünődött / Egy leharapott fül.” Én ezektől kész vagyok teljesen, és mindenkinek hasonló jókat kívánok.
Szóval tinédzser korom óta folyamatosan vallom, hogy ez a vidám kis darab – amennyiben feltételezzük, márpedig feltételezzük!, hogy a humornak ugyanúgy megvannak a klasszikusai, mint a komolyságnak – ott van Petőfi legjobb öt műve között, amelyekért részemről is megérdemli a halhatatlanságot.
Az már a saját tulajdon személyes véleményemhez tartozik, és vállalom érte a népharag legszörnyűbb felzúdulásait is – hogy a jó (nem legjobb, csak jó) művei sajnos nincsenek ötnél sokkal többen… De hát én világéletemben Arany János-párti voltam, ezért talán megbocsát nekem a nép.
* Ez a megállapítás majdnem revideáltatott, mert közben memória-ellenőrzés céljából belenéztem A tizennégy karátos autóba is, amelynek poénjaihoz hasonló módon viszonyulok, és ezeken mégis tudtam újra röhögni. De aztán mégse revideáltatott, mert a későbbi énekeken, amelyekre nem emlékeztem olyan pontosan, már vigyorogtam. Mindössze azt tartom fenn, hogy – vessetek a mókusok elé, de holtomig állítom! – Rejtő jobb író volt, mint Petőfi. Igaz, többi ideje is volt rá. Petőfinek jutott öt év. Rejtőnek tizenkettő.
** Nem az a döbbenet, hogy abban van írva, hanem hogy csak most jöttem rá.
*** A mi lengyelünk című Jókai-regényben úgy szöktetik át a sebesült honvédtisztet a császári hadsereg (?) vonalán, hogy beadják nekik, hogy görög. Görögül úgyse tud egy osztrák se. Igaz, hogy a tiszt is csak az Íliász első pár sorát tudja görögül, amennyit gyerekkorában memoriterként a fejébe vertek, de a célnak annyi is megfelel, a hangzása tökéletesen görög.
Ezt 2016. március 7-én írtam.
Pontszám: 10/10
Kiadási adatok: nincsenek, a MEK-ről olvastam