Hiába íródott évtizedekkel később, azért ez mégiscsak annak az Amerikának az ábrázolása, amely például Dashiel Hammett regényeiben is látható. Nyilván azért asszociáltam egyikről a másikra, mert néhány nap különbséggel olvastam Az üvegkulcsot meg ezt, de igazán nem volt nehéz összekapcsolni egyiket a másikkal. Nyomasztó világ, amelynek elvárásai között rendkívül könnyű eltévedni, és a bizonyos amerikai álom illúziónak bizonyul. Csak itt egy fiatal nő nézőpontjából látható a világ, tehát másképpen (is) tanulságos.

De nem ettől szólt akkorát a regény a maga korában (bár nyilván ettől is), hanem mert itt jelent meg először a világirodalomban ennyire hatásosan és hitelesen megírva, mit jelent pontosan a bipoláris zavar.* Az, hogy a főszereplő fiatal lánynak látszólag minden megadatik – „csak” először is a betegsége miatt élni nem tud azzal, amit kap, másrészt éppen azt nem kapja meg, amire szüksége volna. Sőt. A boldog családi életet csak kifelé tudja mutatni a közeg, amelyben él, befelé ez a szülő-gyerek kapcsolat minden, csak nem támogató. A főszereplő művészetének értékelése pedig még mindig az iskolás korhoz kötődik, az érettségi utánra semmi nem marad belőle – ismételten azért, mert nő. Érdekes, hogy még egy ennyire egalitáriánus társadalomban is, mint az ötvenes évek Amerikája, úgy kezelik a fiatal nőnemű művészt, mint százötven évvel korábban az orosz arisztokratát: csillogó dísz, hogy alkotni is tud, de amúgy kit érdekel, legyen szakmája, meg menjen jól férjhez. 

Ami pedig a betegségét illeti, abból nemhogy a környezete, még az orvosok sem értenek sokat, hogy is értenének, még bőven a sokkterápia és lobotómia korát élik. Azért az jól látszik, hogy az orvosok többsége nagyon meg sem erőlteti magát, hogy értse, akár pszichiátriai, akár egyéb bajról van szó, mégpedig elég egyértelműen azért, mert nőnemű a páciens.** Azt, hogy valaki depressziós (főleg, ha könnyű szakaszok is megszakítják ezt az állapotot), egyébként is szinte teljes egészében a páciensre szokták fogni, „neki kell segítenie magán” (nem, nem tud!), nők esetében meg különösen. Ennek a metaforája a címbeli üvegbura: láthatatlan fal, amely elválasztja a főszereplőt a világtól, mindig körülveszi, és amely alól elfogy a levegő. Soha nem tűnik el egészen, legfeljebb följebb emelkedhet egy kicsit.

Bevallom, viszonylag kevés dologhoz tudtam kapcsolódni a regényben. Értem, mitől lett kultuszkönyv, és értettem a főszereplő bajait, ráadásul örültem is, hogy pont ezeket a nehezen ábrázolható bajokat pont ilyen hatásosan sikerült megjeleníteni; de tőlem eléggé távol maradt az egész. Ami megfogott benne, az egyrészt a nők közötti barátságok, sőt, szövetségek ábrázolása – ez rendkívül jólesett, ahogyan a háttérben lassan, de maguktól értetődően alakulnak ki a kapcsolatok –, másrészt az, hogy mennyire nem méltányolja senki, még maga a főszereplő sem, hogy még a legmélyebb depressziós időszakában is képes alkotni, verset írni. Az pedig, ahogyan pl. Joyce művéhez viszonyul, hát maga a tökély. Nagyon keserű érzés, hogy látványosan éppen azt nem engedik az irodalomértelmezéshez nyúlni és (abban a korban még) megbecsültséget hozó bölcsészi végzettséget szerezni a regény szerint, aki úgy bánik egy szöveggel, ahogyan azzal a szöveggel bánni kell. Pusztán azért, mert komikumot visz bele, körülötte meg mindenki karótnyelt. Ezen a ponton bekapcsolt a pedagógus-énem, és olyan szívesen rátettem volna a kezemet a főszereplő vállára, hogy „te csinálod jól”.

* Meg szomorú módon az is reklámot csinált a regénynek, hogy a szerző nem sokkal a megjelenés után öngyilkos lett.

** Nagyon durva, de semennyire nem meglepő a vége felé az a szakasz, ahol majdnem elvérzik, de tízből kilencen rávágják a telefont, mert „csak menstruációs probléma” (egyébként nem az), és vasárnap van. Inkább az lep meg, hogy a tizedik mennyi empátiával kezeli a helyzetet még akkor is, amikor megtudja, hogy a bajt az okozta, hogy a főszereplő merészelt fiatal lány létére szexuális életet élni. 

Pontszám: 10/9