Hatszáz oldalas merénylet a XXI. századi olvasó ellen, Messenger-kompatibilis stílusban. Alapmű, többféle szempontból, és ha az embernek sikerül átkapcsolnia az agyát, nagyon-nagyon érdekes is. Jelzem, az agy átkapcsolására meglepő módon a franciául tanulóknak van a legnagyobb esélyük, mert ez a szöveg eredetiben olvasva pont akkora sikerélmény, mint amekkora merénylet, és középfokú tudással már simán érthető. Rendes magyar fordítása sajnos nincs (csak kilúgozott rövidített, az is özönvíz előtti). Angol van. 

A cselekményt egy bekezdésben össze lehet foglalni. Annak idején a 10.-es tankönyvemben benne is volt, meg a korabeli szentimentalista levélregények egyébként is mind egy kaptafára mennek, úgyhogy a főbb fordulatokat egytől egyig fejből tudtam. Ehhez képest akkorákat koppantam, hogy többször még vissza is kellett lapoznom: tényleg azt olvastam, amire a következmények utalnak? Tényleg, csak szépen körbe lett magyarázva virágnyelven. Úgyhogy lentebb én is gátlástalanul spoilerezni fogok. Aki nekimegy ennek a hatszáz oldalnak, úgyse azért fog nekimenni, mert le akarja rágni a körmét izgalmában. 

Igen, minden úgy történik, ahogyan a cselekményvázlat szerint kell, és mégis minden egészen másképp. Ráadásul az sem mindegy, hogy a szereplők melyik eseményt hogyan értelmezik – márpedig az értelmezést, azt itt elég komolyan veszik: a hatszáz oldalból legalább ötszáz abból áll, hogy valaki elmagyarázza saját magának meg a levelezőpartnernek, hogy őszerinte mi miért történt, és ennek mi lesz a következménye. Nem az eseménynek: az értelmezésének. És nem, az nem unalmas. Főleg annak, akit az érdekel: miért cselekedtek így vagy úgy abban a korban az emberek? Hogyan gondolkodtak, milyen elvárásokkal szembesültek, milyeneket támasztottak ők maguk? 

Ez a regény nem a szerelemről szól, még akkor sem, ha oldalanként átlag kétszer emlegetik. Ez a regény az erényről szól. Fontosabb szereplői egytől egyig erényes, tisztességes, becsületes emberek, akik tökéletes életet akarnak élni, sehol egy főgonosz, és mégis feloldhatatlanok a konfliktushelyzetek, és mégis elkerülhetetlen a tragikus végkifejlet. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy ugyanabból a definícióból egymással kibékíthetetlen cselekedetek is levezethetők, ők meg ott állnak a válaszúton kerek szemekkel és bírhatatlan élettel. Igen, ez tiszta filozófia. Igen, ez a filozófia meghatározza az életet, ezért marha érdekes.

A regényben leginkább érvényesülő platóni filozófia szerint az erényes élet tökéletes megvalósításánál semmi sem teszi vonzóbbá az embert. Ez a kiindulópont. Ebből viszont az következik, hogy aki erényes is, szép is (a kettő itt összefügg, ez nem a romantika kora, bár azért az előszele már érezhető), abba képtelenség nem beleszeretni. Mivel pedig a regény két fő levelezője éppen a legerényesebb, a szerelem automatikusan örökre szól, akkor is, ha az egyiket másféle (családhoz, később házastárshoz fűző) hűség máshoz köti. Márpedig azt a másféle hűséget pontosan ugyanolyan komolyan kell vennie az illetőnek, mert ha nem venné, már nem ő lenne a legerényesebb, és nem érdemelné meg, hogy szeresse a másik. Ebből a körből csak akkor lehet kitörni, ha a család is szentesíti a vonzalmat, és nem kényszeríti máshoz a sarjat – no de akkor nem volna cselekmény, szóval a regénybeli apa klasszikus mérgező szülő, aki semminemű ész- vagy érzelmi érvnek nem enged, kizárólag az előítéleteire hallgat. Hogy még hatásosabb legyen, az is kiderül róla, hogy éveken át csalta a feleségét.

Egyfelől nem éppen rokonszenves dolgokat idealizál tehát a regény (pl. felelj meg a családodnak akkor is, ha nemcsak akaratoddal ellenkezőt követel tőled, hanem még hülyeséget is). Másfelől önmagában érdekessé teszi az, hogy választ ad arra: miért akarhatna egy normális ember engedni ilyen esetben? Mert Julie-nek, hogy még hatásosabb legyen a történet, a korban abszolút egyedi módon szabad a döntése, megtehetné, hogy követi a szerelmét, még csak nem is a semmibe ugrana; ráadásul nagyon is megtanították gondolkodni – így az ő választása, hogy marad. És olyan érveket mond a döntése mellett, amikre nem is gondolna a mai olvasó, pedig azok is abszolút működőképes érvek, attól, hogy ma valószínűleg senki nem ezt a döntést hozná.*

Aztán pedig még furcsább módon kiderül, hogy a házasság, amelybe belekényszerítik, szintén működik. Úgy is, hogy a házastársak között szerelem nincs (a férj mai szóval élve aromantikus, akkoriban úgy mondták, hogy hideg a szíve), van viszont kölcsönös tisztelet, megbecsülés, végtelen bizalom és kettő gyerek. Plusz egy mintagazdaság, a felvilágosodással keresztezett feudalizmus módszereivel. Igen, kérem. Ilyen van. Regényben. Rousseau-t nem igazán a konzervatív** gondolkodás főatyamesterének szokás tartani, de Julie és Wolmar birtoka egyértelműen azért tökéletes, mert kisugárzik rá az azt okosan, egyenrangú felekként irányító arisztokrata házaspár jellemének és kapcsolatának tisztasága. Igen, kérem. Ezt hívják konzervatív vezetésnek, az összes felelősségvállalásával együtt, nem mást. Abból a szempontból nagyon érdekesek egyébként az itt szereplő monológok, hogy látszik rajtuk, hogy az a Rousseau, akinek a politikafilozófiája szerint a család nem a társadalom alapegysége, sőt, nincs is a működésük között szerves összefüggés, hogyan próbál most játékból kikísérletezni egy olyan virtuális világot, amelyikben ilyen összefüggés mégis lehetséges. 

Vagy mégsem. Mert az ember halandó, és a tragikus végkifejlet éppen a birtok egyik mozgatóját veszi ki a rendszerből. Igaz, hogy ez a szakasz is bőven tartogat az olvasó számára meglepetéseket – hogy mást ne mondjak, az illető közvetlenül előtte megalapozottan jelenti ki, hogy minden fontos dolgot megélt, és az élete nem lehetne teljesebb –, de ez sem teszi semmissé a többi szereplő feldolgozhatatlan hiányérzetét. Lehet, hogy a halott boldog, de rajta kívül senki. (Egyébként van egy kis misztikus vonulata is a halálának, akárhogy tiltakozik ellene az illető.)

Nagyon lebeszélek róla tehát mindenkit, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le a szöveg egy-egy bekezdéséből. Éppen mert levélregényről van szó, az egyes szakaszok folyamatos párbeszédben vannak egymással, ezzel pedig együtt jár az ellentmondásosság is. Amit az egyik oldalon állít az egyik szereplő, azt a következőn ugyanolyan erővel cáfolhatja a másik. Ráadásul tézisregényről is beszélünk, amelyikben a szereplők által képviselt igazságokat nemcsak a párbeszéd, hanem a cselekmény is próbára teszi: ami a szereplővel történik, az az általa képviselt nézettel is történik. Nagyon okosan van megírva a regény, kiragadott idézetekből nem lehet megítélni. 

Mennyi, de mennyi érdekesség van még itt a szerelmi vallomások közé bebújtatva. A mellékszereplők történetszálairól például még egy szót se szóltam. Ott van Claire, az egyetlen, akinek humora van, nem is akármilyen – és az egyetlen, aki nőként önálló életet akar és tud élni. Aj, de szépen megideologizálja még azt is, ahogy a gyerekét lepasszolja Julie-nek. Aztán így lesz a regénynek olyan szereplője, akinek szó szerint két anyja van, és jobban hasonlít a nevelőanyjára, mint a szülőjére. Claire-nek a szerelmi kapcsolat kialakulásában és megszakadásában játszott szerepe enyhén szólva is kételyt ébreszt jellemessége iránt, rendkívüli erejű barátsága Julie-vel viszont hibátlan támasz a legnehezebb időkben is. (A regény átmegy a Bechdel-teszten.) Vagy ott van szegény milord Edouard (Lord Edward), aki nem oly okos, mint amily jellemes, ám az utóbbi csodálatra méltóan átsegíti olyan helyzeteken, ahol az esze nem működne. Barátsága Saint-Preux-vel ugyanúgy áttöri a társadalmi korlátokat, mint bármelyikük szerelme; aztán hogy ebbe a barátságba az is belefér, hogy az egyik durván és manipulatívan beleszóljon a másik nemi életébe, és még dicséretet is várjon érte, azt inkább hagyjuk, kedves XXI. századi olvasó. De nem maradhat szó nélkül az sem, ahogyan Wolmar viselkedik, amikor a felesége lánykori szerelme visszaérkezik Svájcba, a férj meg a terápia szándékával olyan veszélyes kísérletekbe bonyolódik bele – amilyenekből kizárólag egy makulátlan erényű személyekből álló társaság jöhet ki jól. Szerencsére ez pont az a társaság.*** Azért sérülések nélkül nem ússza meg senki. 

Egyébként természetesen Julie és Saint-Preux szerelme is enyhén szólva problémás lenne a XXI. században, hiszen mester és tanítvány szeretnek egymásba. Nem mellesleg Saint-Preux részéről elég gyakori az érzelmi zsarolás. Más kérdés, hogy mindkét szereplő felnőttnek számít, amikor megismerkednek, meglehetősen kicsi korkülönbséggel – és egyébként pont az érzelmi zsarolás az, ami Julie-ről gyakorlatilag teljesen lepereg. Ráadásul kapcsolatukban a mester ugyan a kezdeményező, de a második pillanattól kezdve a tanítvány az irányító, adott esetben tanítás közben is; nem egyszer elhangzik, hogy okosabb a mesterénél, és többet tanít neki, mint amennyit tanul. Nem mintha ettől etikusabbá válna a viszonyuk meg annak a romantizálása; de érthető, hogy ha két felnőtt és szabad ember szellemileg ennyire egymásra van hangolódva, akkor abból hogy lesz szerelem. 

A stílusról: 

A maga irtózatosan terjengős módján ez a leginkább XXI. századi. Jó párszor eszembe jutott közben, hogy amennyire kiment a levélregény a divatból, annyira itt vannak velünk a közösségi média felületein játszódó történetek, ez a regény pedig fura módon sokkal inkább otthon találná magát a mai közösségi médiában, mint a XVIII. században. Komolyan mondom, ha a levelek hossza nem volna, Messenger-üzeneteknek lehetne őket nézni. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy ha valaki tollal ír papírra, akkor ennyiszer félbeszakítsa saját magát, gyökeresen ellentmondjon magának, vagy többsoros indulatkitöréseket produkáljon. Végigleveleztem a fél kamaszkoromat, papíron, tintával. Ha az ember levélírás közben vissza akarja vonni a már megírt részeket, mert rájön, hogy nem igaz, akkor azt a részt eltépi, és nem küldi el. Ha meg rátörnek írás közben, akkor nem írja meg, hogy rátörtek, hanem kiesik a kezéből a toll. Bármelyiket kiválóan lehet ellenben produkálni bármely üzenetküldő alkalmazásban. Rousseau, a WhatsApp-író. 

Arról, hogy miért franciául olvasd: 

Elementáris élmény. Az összes mondat úgy néz ki, ahogy a nyelvtankönyv szerint ki kell néznie, és egész mondatszerkezetek jegyezhetők meg belőle. A szókincs 95%-a a mai napig nem avult el, és mivel Rousseau kevés szóval igyekszik nagyot alkotni, a túlnyomó többségük folyton ismétlődik, vagy könnyen kitalálható a jelentésük. Ebből következően középfokú tudással már oldalakon át lehet szótározás nélkül haladni, főleg, ha egy kicsit ismered a korszak irodalmát. Igaz, időnként többször vissza kell olvasni egy-egy bekezdést, mert ennyi önismétléstől az ember agya elzsibbad, és két-három oldal után jöhet rá, hogy pont a fontos és új információ sikkadt el. 

Arról, hogy miért hallgasd a hangoskönyvet: 

Mert huszonnyolc órán át megy a füledbe a standard francia kiejtés, és ugyanúgy megjegyezhetővé válik, mint a mondatszerkezetek vagy a szavak. Életem egyik legjobb döntése volt ez a hangoskönyv-előfizetés. Egyébként a színészektől nem mindig voltam oda, viszont igazán komoly bajom se volt egyikkel sem. Xavier Béja a tökéletes Saint-Preux. Delphine Brualnak már nehezebben megy Julie, főleg az elején: a fiatal lány tapasztalatlanságát és szorongását úgy próbálja ugyanis visszaadni, hogy sűrűn nyel, amitől egy idő után az olvasónak is nyelni kell. De egyébként kellemes hangja van, nem nagyon zavaró. Hélène Lausseur vagy húsz évvel hangzik idősebbnek a szerepénél, de megértem, hogy a megkülönböztethetőség kedvéért mély hangú színésznőt kellett választani Claire-nek, és a humorát jól visszaadja. Philippe Bertin és Eric Herson-Macarel hangja elég nehezen különböztethető meg egymástól, nem is vagyok biztos benne, hogy szükség volt mindkettőjükre, de mivel mindkettejüknek elég hosszú szövegrészek jutnak, megértem a döntést. Az aztán, hogy tenort, szopránt, altot és baritont hallunk, szabályos klasszikus zenei hatást ad a műnek, és jól is áll neki. 

Rengeteget lehetne még róla beszélni, de abbahagyom. Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, és azt is értem, hogy Hamvas százkönyves listájára miért került rá. Nagyon sajnálom, hogy nincs rendes magyar fordítása, mert akármibe fogadok, hogy a rövidített kiadás pont a legérdekesebb részeket hagyja ki. Az eredeti túl van írva, mint az állat, de ha egy módod van rá, csak ahhoz fogj hozzá. Ne riasszon el az a hatszáz oldal. 

Utóirat: Élmény volt ezt a Flammarion-kiadást is olvasni egyébként, nemcsak a hangoskönyvet hallgatni. Olyan szövegváltozat, amelyikben Rousseau lábjegyzetek formájában beledumál a saját szövegébe. Bűbáj, ahogy úgy beszél a szereplőihez, mint valami színpadi narrátor, vagy mint bábelőadáson a gyerekek. Még egy értelmezési réteg pluszban a többi mellé. 

Charles-Édouard le Prince festménye a szereplőkről

* SPOILER (Ez tényleg az, mert eléggé meglepődtem rajta a cselekmény ismeretében is.)
Az egészen más kérdés, hogy Julie vetélésének megírásakor Rousseau pont akkora bakot lő, mint amilyen ügyesen az előzetes terhességet kezeli.
Ami az utóbbit illeti, én csak bámultam kerek szemekkel, mikor rájöttem, hogy igen, oda tényleg az van írva, hogy ezek az idealizált XVIII. századi szerelmesek nemcsak sóhajtoznak egymás után, hanem az erényességükbe simán belefér, hogy lefeküdjenek egymással. Julie teherbe esését nyilván nem tervezik, de mindketten örülnek neki, és amikor Julie elvetél, mindketten gyászolják az elvesztett magzatot (Saint-Preux külön azért is, mert számára ez a gyász a kapcsolat végleges lezárásával is egybeesik).
Az viszont, ahogyan Julie apjának ebben játszott szerepére reagálnak, túlmegy az erényesség határán. Az ő brutális viselkedése eredményezi Julie balesetét, és ahogyan ezt az apa megpróbálja feldolgozni, az külön hányingerkeltő, mégis magától értetődően megbocsátanak neki, és később a leggyengédebb apaként emlegetik. Na, ilyen nincs. Akármilyen gondolkodású az ember.
Olyan van, hogy egy ilyen nárcisztikus alak lánya Stockholm-szindrómás legyen, de Julie nem az. Olyan is van, hogy az elveszített magzat apja a megbocsátás hőse legyen, és, teszem azt, x év után életmentő műtétet hajtson végre a mérgező szülőn. Olyan nincs, hogy kedélyesen beszélgessen és vadászni járjon vele. Úgyszintén kizárt dolog, hogy évek elteltével egy szomorú összenézés elég legyen megemlékezni az elveszített magzatról. Ezt elszúrtad, Jean-Jacques, nincs mit mondani rá. 

** Először azt akartam írni, hogy jobboldali, de aztán rájöttem, hogy az a francia forradalom ideje előtt anakronizmus volna. Ott nevezték el ugyanis a jobb- és a baloldalt így, az alapján, hogy a képviselői hol ültek a nemzetgyűlésben.

*** SPOILER Esküszöm, Wolmar abszolút bizalma és meghitt viselkedése alapján egy pillanatra még az is megfordult a fejemben (pedig nyilván tudtam, hogy XVIII. századi szentimentalista regényben ilyen nem létezhet), hogy nemcsak elfogadja a felesége szerelmét, hanem még egy házasságon kívüli viszonyba is belenyugodna. 

A képek forrása: Catawiki, Gonnelli, Abebooks, Wikipedia.

Pontszám: 10/9