Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Hétköznapi pszicho-horror (Thomas Hardy: Tess of the D'Urbervilles)

2024. május 18. - Timár_Krisztina

hardy_tess.jpgNagyon régen olvastam utoljára, de akkor többször is, magyarul egyszer, angolul legalább háromszor, és tanítottam is. Ezért most bátorkodom valami értékelésfélét írni, többekkel vitatkozva, akik az utóbbi időben értékelték a Molyon. Sok spoiler lesz benne, előre mondom. Azok nélkül nem tudnék vitatkozni.

Rémtörténet ez, vámpírok meg kísértetek meg egyéb lények nélkül, csak amolyan hétköznapi kis pszicho-horror, ki is vágta a biztosítékot a viktoriánus korban rendesen. Olyan dolgokat mondott ki a világról, amelyeket senki sem látott szívesen. De nem ettől vált klasszikussá, még akkor sem, ha sok-sok minden, amiről a regény beszél, sajnos még mindig itt van és hat a mi világunkban is. (Hála Istennek minden azért nem, de még így is túl sok.) Ha nem volna és nem hatna, a regény akkor is óriásit ütne.

Innentől spoilerek:

Én is erőszakként értelmezem, amit Alec tesz. Annak ellenére így értelmezem, hogy utána úgy tűnik, mintha Tess belemenne a játékba. Előzőleg következetesen ellenáll neki, és amikor Alec eléri a célját, akkor Tess épp félig-meddig magatehetetlen. Hogy utána ott marad három hónapig, azt a regény nem magyarázza meg, de elképzelhetőnek tartom, hogy ezt is a neveltetésének, a családja nyomásának köszönheti – kevéssé finoman fogalmazva úgy van vele, hogy akarni nem akarta, de ha összejött, most már kötelező neki ezzel a férfival maradni. Elég sok nő gondolkodik így. Csak Tess tartósan nem bírja ki, ezért hagyja ott.

A megítélésében viszont nagyon nem értünk egyet. Egyrészt az elbeszélő egy kicsit a közvéleményt is közvetíti: hogy nagyon sokan nem ítélik el Tesst azért, mert házasságon kívül gyermeket szül. Nem azért nem ítélik el, mert rendesek (nem azok), hanem mert fatalisták. „Így akarta a végzet” – és ezzel elintézik. Az elítélő tekintetek jó részét Tess képzeli, amúgy inkább sajnálják. Az egy másik kérdés, hogy azért már egy szalmaszálat nem tesz keresztbe senki, hogy Tess jobban érezze magát. Nem megy oda hozzá senki, hogy ne hülyéskedj, nem akarunk mi bántani. Azt is hagyják, hogy a családját kirakják a házból. Csak sajnálkozva nézik jó messziről, sóhajtanak, aztán fejcsóválva hazaballagnak.

Angellel pedig nem az a fő baj, hogy Tesst bűnösnek tartja. Annak tartja, és ez gáz, ez nagyon gáz, de nem ez a fő baj. Még ki is mondja, hogy nagyobbat vétettek Tess ellen, mint amekkorát Tess „vétett”. Nem bűnt emleget, hanem összetartozást. Azt, hogy Tess törvény szerint máshoz tartozik. Igen, persze, ez marhaság. Igen, persze, magában becsapva érzi magát, ami szintén marhaság. De Tess simán maga felé tudná hajlítani, ha akarná (ezt az anyja mondja ki). Csak nem akarja, mert neki Angel így nem kell. Egy ideig azért nem, mert annyira felnéz rá, aztán már azért nem, mert rájön, hogy Angel neve… khm… nem igazán felel meg a jellemének. 

Angellel szerintem az a fő baj, hogy akármekkora a pofája, hogy ő mennyire függetleníteni tudja magát az egyház tanításaitól, voltaképpen nem tudja. A legrosszabb fajta vallásosság az övé: hite nincs, megbocsátani nem tud, az igaz szeretetről azt se tudja, mi fán terem, de az összes dogmát halálosan komolyan veszi, mégpedig úgy, hogy észre se veszi, hogy ő dogmákban hisz. Ha valaki megmondaná neki, kikelne magából, még hogy ő dogmákban hisz! Pedig úgy van: minden érzéstől, értelemtől kiüresedett, pusztán a megszokás által természetesnek vett dogmák szerint él. Az elbeszélő ki is mondja, hogy Angel apja, a lelkész valószínűleg sokkal kevésbé volna szigorú, csak hát a lány nem mer hozzá fordulni, azt hiszi, olyan, mint a gyerekei.

Szóval nagyon bonyolult ez a regény, sok-sok finom utalással átszőve. Egyszer feldobtam azt a kérdést, hogy vajon mi játszik benne igazi szerepet, a véletlen vagy a végzet? Szigorú láncban épülnek fel az események, és minden előre meg van írva, vagy káosz az egész? A szigorú láncra szavaztak többen. De akár így, akár úgy, Tess saját magában hordja az ítéletét. Senki sem olyan szigorú hozzá, amilyen szigorú ő saját magához. Erről nem tehet, ezt nevelték bele, sőt ettől emelkedik erkölcsileg mindenki fölé. De ez az erkölcsiség el is intézi szegényt. Az töri össze, hogy értékes.

És akkor még a regény platonista vonulatáról egy szót se szóltam. Ebben találkoztam először a platóni emberrel, modernizált változatban: egy egész két fele kapcsolódik össze a regénybeli párokban – vagy nem.

Hogy mitől hét pont?

Attól, hogy túl jól van megírva. Utálom. Nagyon. Annyira nem, mint tizenhat évesen, amikor ki akartam vágni az ablakon, de azért még eléggé. Szóval tíz pont a megírás módja, négy az élmény, átlagoltam. 

Ezt 2018. január 23-án írtam.

Pontszám: 10/7

Kiadási adatok: Penguin, London, 1994. 508 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr618407567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása