Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Az iszonyat akaratlan hordozói (The Wolfman, 1941, 2010)

2023. október 14. - Timár_Krisztina

wolfman_1.jpgVariációk a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ra. Vagy mégsem. Különösen a későbbi film esetében gyanús, hogy inkább nemes versengésről volna szó – csak a forgatókönyvíró nem volt elég ügyes. Ha elég ügyes lett volna, ismét klasszikust forgathattak volna. De így is bőven van benne kraft. 

Minimum tizenkét éves korom óta idegesít, hogy miért tekinti olyan sok alkotó az emberből előtörő tudattalan, ösztönös, irracionális, „állati” erőket automatikusan rosszindulatúnak.* (És a tudattalant, ösztönöst, irracionálist és állatit automatikusan együvé tartozónak.) Igen, tudom, hogy gyakran azok, akkor is tudtam; egyszerűen azt nem fogtam fel, hogy ezek szerint nem létezik ember, aki kijönne saját magával? Azóta persze sokat tanultam, láttam, tapasztaltam, és egyrészt rájöttem, hogy, nos... tényleg viszonylag kevés olyan ember van, aki kijön saját magával. Másrészt az ilyen könyvek ráébresztettek, hogy ha egy társadalomban a „hivatalos világ” annyira tiszta és zárt és gőgös és előkelő, és annyira nem vesz tudomást arról, hogy saját magán kívül más is létezik, akkor pont ilyen durva visszaütéseket várhat a saját „másik”-jától, azaz mindattól, amit elfojt. Az ilyen Mr. Hyde-ok és farkasemberek a társadalmat minősítik. (Ettől még sajnos okozhatnak, és okoznak is ártatlanoknak is jóvátehetetlen károkat.)

wolfman_2.jpgUgyanakkor már az 1941-es filmben (rendezte George Waggner) is felbukkan az a gondolat, hogy a világ nem fekete-fehér, csak a törvény képviselői tekintik annak. A 2010-es film pedig (rendezte Joe Johnston) elkezdi tövábbvinni ezt a gondolatmenetet, és egész érdekes dolgokat hoz ki belőle – csak, mint említettem, a forgatókönyvíró nem volt elég ügyes. Én értem, hogy közönségfilmet akartak csinálni, de hát pont az nem jött össze (5,8-en áll az IMDB-n, könyörgöm). Kicsit kevesebb szétdobált belsőség és kicsit több gondolatkibontás:** ezek a színészek tényleg kihozták volna a sztoriból a maximumot. Nagyon szomorú, hogy nem volt rá módjuk. 

Életem nagyobbik felében ki nem állhattam a horrorfilmeket, a folk horror és a The VVitch hozta el a felismerést (itt írtam róla), hogy ebben a műfajban is létezik nekem való. A két Wolfman ugyan nem ebbe a kategóriába tartozik, de azért van hozzá némi közük, és nem pusztán a néphiedelmek jelenléte miatt.

wolfman_4.png

(Lugosi Béla, 1941)

Az iszonyat forrása mindkettőben az, hogy a bajt ugyan lenézett kívülállók okozzák, de elég hamar kiderül, hogy ők is pusztán akaratlan hordozói annak a pusztításnak, amelyet aztán a társadalom úgynevezett megbecsült tagjai visznek tovább. Ez az ijesztő, nem a jump scare-ek, amikből egyébként üdvösen kevés van, és nem is a vér, amiből a 2010-es filmben már-már komikusan sok (lásd ismét a második lábjegyzetet). Érdekes belegondolni, hogy ha a vért kihagyták volna belőle (amivel a hatásából nemhogy vesztett, hanem nyert volna), akkor simán el lehetett volna adni 16-os karikával is, pedig arra én is rátenném a 18-ast, ami ennyire gonosznak és kegyetlennek ábrázolja – a társadalom megbecsült tagjait. Ennek kifejtését spoileres lábjegyzetben találjátok.*** Itt most csak annyit mondok, hogy ami a 2010-es filmből a XIX. század végének pszichiátriai módszereiről kiderül, az volt számomra a legijesztőbb, még akkor is, ha voltak róla fogalmaim. Farkasember nincs, de olyan szadisták akkor is voltak, ma is vannak, akik társadalmi jóváhagyással tehették, tehetik tönkre mások életét, és minimum évtizekedre traumatizálhatják őket. És nem, nem a kibelezésük a megoldás, már csak azért sem, mert ahogy a film igen realisztikusan bemutatja, ilyenkor holtbiztos, hogy ártatlan járókelők is szép számmal odavesznek. Nem. A békés eszközök idegőrlően lassúak, dögunalmasak, és megvan az az idegesítő tulajdonságuk, hogy személy szerint neked is dolgoznod kell rajtuk. Ellenben jó eséllyel nem halnak bele járókelők. A te személyes ismerőseid, rokonaid, barátaid se. Evvan. 

wolfman_5.png

(Benicio Del Toro és Sir Antony Sher, 2010)

Az 1941-es film rákerült az 1001 film listájára. Amiben Lon Chaney, Claude Rains és Lugosi Béla benne van, az persze automatikusan klasszikusnak tekinthető. Ráadásul még magyar vonatkozása is van: a farkasemberséget történetesen egy magyar cigány hozza be az angliai közegbe, őt játssza Lugosi. Érdekes és tetszik, ahogyan a cigányokat ábrázolja a film: örök kívülállók, ennek megfelelően sztereotipikusan veszélyes és lenézett figurák, de nagyságrenddel több empátia van bennük, mint a társadalom megbecsült tagjaiban; aki pedig bűnös közülük, az legalább annyira szenved a saját bűnösségétől, mint az áldozatai. Ezért felmentés nem jár neki, viszont egyenrangúvá válik az angol nemesből lett farkasemberrel. Ezen az ábrázoláson kívül amiért érdemes megnézni a filmet, az Chaney tökéletes átváltozóművészete, és itt most nemcsak a mesteri maszkjára gondolok, hanem arra is, ahogyan megmutatja, hogyan válik felelőtlen és nagyképű dandyből önmagától iszonyodó szörnyeteggé az ember. A cselekmény, az sajnos csupa lyuk, a harmadik sztár, Rains pedig semennyire nem erőlteti meg magát az apaszerepért (bár mérgezőnek éppen eléggé mérgező szülő), úgyhogy a fentieknél sokkal többre ne számítsatok, de azokra nagyon. 

wolfman_6.png

(Lon Chaney, 1941)

A 2010-es film sajnos semmilyen klasszikus listára nem fog rákerülni, maximum a beváltatlan ígéretekére, de azért az 5,8-nél lényegesen többet érdemel. Bevallottan az 1941-es film remake-je, szép tiszteletadás. Átveszi a neveket és a személyi viszonyokat, továbbá ott vannak benne sorban a '41-es film központi motívumai: a farkasfejes bot, a távcső, a régiségbolt, a cigánytábor; csak a jelentőségük változik. Például a távcső nem kétséges erkölcsű voyeurködés eszköze, amit az angol nemes arra használhat, hogy visszaéljen a hatalmával, hanem a Holdat mutatja meg, amely farkassá alakíthatja az embert. Ami a speciális effektusokat illeti, azokat inkább hagyjuk, a '41-es film a maga korában rendelkezésre álló eszközökkel messze jobban teljesített ebből a szempontból. A szereplőkkel már sokkal jobb a helyzet: az előbbi spoileres lábjegyzetben azt is megtaláljátok, mit vett át a 2010-es film a '41-es film mellékszereplőinek jelleméből, sorsából, és hogyan alakítja át őket. Ehhez kellett Sir Anthony Hopkins (az apa) és Hugo Weaving (a rendőr). Még egy mellékszereplőt emelek ki: Gwen Conliffe alakja a film első felében nem sok esélyt ad Emily Bluntnak a tehetségét kibontakoztatni, de amit a film második felében kap, az ezért bőven kárpótol. Messze maga mögött hagyja a '41-es film Gwenjét, a megírt szerep is, a színészi játék is. A lábjegyzet ismét spoileres.**** 

wolfman_7.png

(Emily Blunt, 2010)

A főszerepet játszó Benicio Del Toro meg sem közelíti Chaney átváltozóképességét, de nem is ez a cél. Szerintem nagyszerűen kiválasztották, és végig is csinálja, amit végig kell. Chaney farkasemberének kezdeti nagyvilági modora és vidámsága teljesen hiányzik; a 2010-es főszereplő nemesember létére színész, tehát a korban (XIX. század vége) lenézett foglalkozást űz, és ráadásul gyerekkori traumák nyomasztják. Bőrszíne és foglalkozása egyaránt eleve kizárja a társadalom megbecsült tagjai közül. Nem jó ember, nem is gonosz, csak gyarló, keserű, nemtörődöm, életunt, cinikus. Melankolikus. Ezt a vonást nagyon szépen kitalálták a 2010-es filmbe, és ha még dolgoztak volna rajta egy kicsit, eggyel közelebb kerülhettek volna a klasszikussághoz. A melankóliáról itt írtam; a hagyományelvű gondolkodás a négy vérmérséklet egyikének tekinti, a föld elemhez köti, és lassúsággal, nehézkességgel, a látható világon túlra tekintéssel, ugyanakkor cselekvésképtelenséggel asszociálja. A definíció szerinti melankolikus ember Hamlet, akit a filmbeli Lawrence játszik, és akinek bonyolult és véres családi konfliktusait egy kicsit végig is éli. A(z egyik) definíció szerinti melankolikus állat pedig történetesen a farkas: sötét színű, elsősorban éjszaka jár, és különösen akkor veszélyes, ha megvész. Annyira szép lett volna, ha a film ezeket a kapcsolódásokat nemcsak ötletként veti fel, hogy hátha észreveszi valami szemfüles elemző. 

wolfman_8.png

(Benicio Del Toro, 2010)

Még szebb lett volna, ha azt is kidolgozzák, ahogyan Gwen reagál Lawrence átváltozására. Ő az egyetlen, aki kicsit XXI. századi módra viselkedik a XIX.-ben, és nemcsak a borzalmat, hanem a lehetőséget is észreveszi. Csak annyi hangzik el, hogy ha ezek szerint létezik emberfölötti rettenet, akkor emberfölötti jónak is léteznie kell. Ezek után azonban sajnos csak a film utolsó kockáin válik nyilvánvalóvá, hogy ahogyan a The VVitch családjának esetében, úgy itt sem pusztán az élet, hanem a lelki üdvösség a tét.***** Nagyon fura és nagyon érdekes dolog: ez a film attól lesz vallásos, hogy van benne átok. Ami még furább: a film második felében Lawrence egyértelműen jobb ember, mint az elején. A film végén konkrétan szörnyetegként is tud a maga módján erkölcsös döntést hozni. De erről aztán egy mukk nincs a filmben, találja ki az elemző. Kár, hogy nem dolgozták ki ezt is alaposan. 

Visszatérve Dr. Jekyll és Mr. Hyde esetére: az ő történetükkel mindig az volt a bajom, hogy bár elvileg a jó és a rossz ellentétét képviselik egy emberen belül, én a gyakorlatban egyáltalán nem ezt láttam. Jekyll nem tökéletes, nem jó ember, Jekyll egyszerűen a társadalom megbecsült tagja. Hyde persze gonosz, igen, de ettől Jekyll nem lesz jobb. Benne a jó és a rossz is ott van. A 2010-es Wolfman felvet valamit, amit én még se filmen, se könyvben így nem láttam: hogy a főszereplő éppen azért lesz értékesebb ember, mert megtapasztalja a saját magából előtörő gonoszt. Ha semmi másért, hát ezért érdemes volt megnéznem. Sok-sok gondolatsort indított el bennem, aminek mind hasznát fogom látni.

Távolról sem hibátlan, de újranézős film lesz. (Majd legfeljebb a röpködő belsőségeknél behunyom a szemem.)

wolfman_9.png

(Benicio Del Toro, 2010)

* A „tizenkét év” nem szólam, dokumentálva van. Csak akkor persze még nem így fogalmaztam meg. 

** Azzal az értékelővel értek egyet, aki szerint a 2010-es filmben annyi vér folyik, és annyi belsőség dobálódik széjjel, hogy annak a hatása már az ellenkezőjére vált. Részemről nem szeretem a nagyon véres filmeket, ettől a filmtől is féltem, konkrétan öt egymást követő este bírtam végignézni, de fölösleges volt az aggodalmam. A Midsommar kettő darab egyenként ötperces véres jelenete annak idején nagyságrendekkel jobban felzaklatott, mint ebből a filmből az összes együttvéve. Nyilván nem szeretnék még hasonlót sem átélni, de most a filmes hatásokról beszélek: ez a mennyiség és főleg minőség már a komikusság határán van. Egyik Wolfman-film sem a vértől lesz horror. Ha kihagyják belőle (mondjuk, úgy, hogy minden harapástól elfordul a kamera), esküszöm, még durvább is lenne. 

wolfman_10.png

(Sir Anthony Hopkins, 2010)

*** SPOILER: Az 1941-es filmben is tenyérbemászó, ahogyan a farkasember körül a többiek viselkednek, ahogy látványosan lenézik, kinevetik, számára fontos emberek is gyengének, sőt bolondnak tekintik, végzetesen magára hagyják, elárulják. Az orvos, a rendőr, az apa (Claude Rains) mélységesen meg vannak győződve saját felsőbbrendűségükről, és láthatólag meg nem fordul a fejükben, hogy ők is kerülhetnek komoly bajba. Pedig bizony a közöttük élő farkasember pont azt bizonyítja, hogy ez megtörténhet. A 2010-es film ezt az egyet abszolút a helyére teszi. Az apa (Sir Anthony Hopkins) árulása már abból nyilvánvaló, ahogy szinte örül annak, ahogyan bebizonyosodik a fia bűnössége (és addig sem jönnek rá, hogy őt kellene vádolni), aztán szép lassan kiderül, hogy egész életében mérgezte a családja életét – meg is bűnhődik érte. Nagyjából a film közepénél már egyértelmű, hogy sokkal inkább szörnyeteg, mint a fia, de ezt a film legvégéig csak a saját közvetlen hozzátartozói tudják. Klasszikus családon belüli erőszak. Az orvos (Sir Antony Sher) a segédeivel együtt látványosan szadista, szabályosan élvezik, hogy fizikailag és lelkileg is bántalmazhatják a betegeiket. Annyira a nyakán hordja mind a hátsóját, hogy az bárkiből kihozná az állatot. Persze az ilyen ember sem érdemel széttépést (még ha érezhet is a néző némi bűnös elégtételt a láttán): azt érdemli, hogy soha a büdös életben a legkisebb hatalmat se adják a kezébe, még egy csirke fölött sem. (Ehhez képest a kelleténél kissé többször láttam már életemben pont az ilyeneknél a hatalmat.) A rendőr (Hugo Weaving) pedig, szegény, tényleg csak a munkáját végzi, nem is rosszul – de hát nem fogja fel, hogy neki ebbe az ügybe beleavatkozni hatásköri túllépés. Vagy inkább hübrisz. Ő a racionalitásra esküdött fel, ez az ügy pedig tisztán irracionális, és egyszerűen rá kellene bíznia a benne szereplőkre, hogy irracionális eszközökkel megoldják. Mivel nem bízza rájuk, hanem hivatalból mindenáron okosabb akar lenni, így rosszkor kerül rossz helyre, és ő kapja a legcsúnyább büntetést: akarata ellenére tovább fogja vinni az átkot. 

wolfman_11.png

(Hugo Weaving, 2010)

**** SPOILER: A film vége egy kicsit drakulás is lett, megfordított viszonyokkal. A Drakulában a szörnyeteggé vált nőt váltja meg a belé szerelmes férfi azzal, hogy karót ver át a szívén. Tényleg nincs más megoldás, akárhogy is fáj a férfinak is, viszont csak így nyerheti el a nő, ha az életet nem is, az üdvösséget. Van a jelenetnek egy nagyon erős szexuális töltete is (a karó az erőszak metaforája lehet). A 2010-es Wolfman végén a szörnyeteggé vált férfit váltja meg a belé szerelmes nő azzal, hogy ezüstgolyóval mellbe lövi. Tényleg nincs más megoldás, akárhogy fáj a nőnek is, és ismét ez lesz a lelki üdvösség eszköze. Van a jelenetnek egy nagyon erős szexuális töltete is, csak itt a férfi volna az erőszaktevő – ha megtenné. Nem teszi meg. Ha bántaná a nőt, mindketten elvesznének – ha a nő megfutamodna, mindketten elvesznének – mivel azonban a nőnek sikerül rávennie a szörnyeteggé vált férfit, hogy ne bántalmazza, a módszer működik. Vagyis tulajdonképpen a férfi is közreműködik a saját megváltásában. Sokkal jobb így, mint a '41-es filmben, amelyikben a nő áldozattá válik. Egyébként pedig Blunt óriásit alakít, ahogy egyszerre mutat iszonyatot, szerelmet, bátorságot és szánakozást. 

***** SPOILER: De kidolgozva nincs ez se, csak éppen néhány pillanatra. Az, hogy Lawrence a halála előtt még visszaváltozik, és ismét emberként tud viselkedni, egyértelművé teszi, miért kellett a harapás után életben maradnia: hogy legyen esélye megbocsátást nyerni és üdvözülni. Más kérdés, hogy mennyire erkölcsös ezért sok más embertől viszont elvenni az esélyt a normális életre és méltó halálra. Ez a kérdés el is hangzik a filmben, válasz nincs rá. A megbocsátás természetesen felmentést nem jelent, ezt Lawrence sem kér, de hát a halállal mindenért megbűnhődik. 

wolfman_12.png

(Claude Rains, Lon Chaney, 1941)

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3118234441

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása