Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Bájos és tragikus szovjet hableányok

2023. február 03. - Timár_Krisztina

andersen_statue_2.jpgNagyot ment az ősszel az internet népének körében a hír, hogy fekete színésznőre osztották a kis hableány szerepét a májusban érkező élőszereplős mesefilmben. Akadtak szívemnek kedves kommentek az intelligens és a... öö... kevésbé intelligens szekcióban is. Az előbbiek közül való például az, amelyik szerint sokkal jobban segítené az elfogadást, ha olyan mesét filmesítettek volna meg, amelyikben eleve fekete sellő szerepel. Ilyen meséből is számtalan létezik ugyanis. Az utóbbi kategóriát lábjegyzetbe száműzöm, nem szeretném egy bekezdésben említeni az előbbivel.* Majd meglátjuk, mekkorát szól a film májusban – saját jogán is érdemes lesz-e a megnézésre, vagy tucatdarabnak bizonyul.

Részemről mindenesetre körülnéztem a klasszikusok között, ugyan létezik-e egyáltalán hű adaptációja a mesének. „Hű” alatt értve azt, hogy megtartja-e az adaptáció pl. a főszereplő névtelenségét, átváltozása fájdalmasságát, szerelmének tragikus hiábavalóságát, no meg a vallásos-moralizáló mellékszálat. Miután kiszúrtam két szovjet filmváltozatot a hatvanas-hetvenes évekből, arra tippeltem, hogy ezekben a búskomor végkifejlet megmarad (érdekes, hogy a szovjet-orosz közönség valahogy mindig vevő volt a szomorú mesefilmekre, jó lenne erről valami elemzést olvasni, hogy miért), a vallásos szálat meg úgy elejtik, mintha soha nem is létezett volna. Kaptam is két tündéri-bájos, egyúttal végtelenül keserű feldolgozást. 

andersen_clarke.jpg

Harry Clarke illusztrációja 1916-ból

Mielőtt mesélnék róluk, összefoglalom az Andersen-mese kevésbé ismert elemeit – sejtve, hogy az előbbi bekezdésem némely megjegyzéseitől nagyon felkapta a fejét az, aki régen olvasta a szöveget. Gyerekkoromban maradandó sérülést okozott nekem a mese, és azóta is fenntartom, hogy Andersen életművének jó része egyáltalán nem való gyereknek. Engem a történet igazságtalansága taszított: hogy a hableány mindent feláldoz (a halfarka helyébe kapott lába úgy fáj minden lépéskor, mintha késekkel hasogatnák, gyönyörű hangja pedig elvész, mivel szó szerint kivágják a nyelvét; az identitásának tehát kétszeresen is annyi), és nem kap cserébe semmit, a királyfi csinos kis játékszernek tartja, és mást vesz feleségül. Az egy dolog, hogy a gyereknek nem lehet elég korán megtanítani, hogy aki azt akarja, hogy önmagáért szeressék, az nem fogja ezt azáltal elérni, hogy feladja önmagát. El lehet ezt a tanulságot sajátíttatni kevésbé erőszakos módszerekkel is. Engem annyira sokkolt annak idején ez a meseszál, hogy eszemben se volt elgondolkodni rajta, sőt, gyerekként fel se fogtam, hogy másik meseszál is van. Hogy a hableány nem egyszerűen a királyfit akarja, hanem halhatatlan lelket is akar, ami csak az embereknek van,** hogy halála után ne semmisüljön meg, mint a többi tengeri lény, hanem a mennybe juthasson. Ehhez is rosszul fog hozzá, de ezen a szálon van kiútja: a végén megtudja, hogyan alkothat magának lelket. Háromszáz év alatt, szóval az sincs ingyen. Ezt a szálat újraolvasáskor, felnőttként vettem észre, és ettől bocsátottam meg a mesének a gyerekkori traumát. Valamint azt sem esett rosszul megtudni, hogy mivel az író meséinek első magyar fordítója Szendrey Júlia volt, szobrot is állítottak neki Koppenhágában. 

andersen_szendrey.png

Jelentem, mindkét szovjet adaptáció megbízhatóan hozza a tragikus-melankolikus végkifejletet. Viszont mindkettő ötletes kerettörténettel enyhíti a hatást.

A korábbi, 1968-ból való változat animációs. Ivan Akszencsuk rendezte. Ő a vallásos vonalat teljesen kihagyja, így a vége még Andersennél is keserűbb. Ahogy a mesében, úgy itt is feláldozzák a hableányért a testvérei a kincseiket, hogy fegyvert adhassanak a kezébe, amelyikkel megölje a királyfit és a feleségét, és visszanyerje hableány-identitását. Ahogy a mesében, úgy itt sem képes a hableány a gyilkosságra, de halálakor egy pillanatra visszanyeri gyönyörű hangját – a királyfi pedig azt hiszi, a feleségét hallja, a hableány tehát teljesen nyomtalanul tűnik el a világból. A kettős kerettörténet teszi egy kicsit helyre a néző lelkivilágát. Először is mindkettő komikus: az egyik mesélő egy idegenvezető, így a kerettörténet szatirikus élt is kap, amikor az üresfejű, szuvenírekért szaladgáló, akár kártékonnyá váló turistákat látjuk; a másik egy öreg hal-anyóka. Az egyik turistáknak mesél, a másik a többi halnak. Az egyik férfi, a másik nő. Az egyik abból indul ki, hogy hableányok nem léteznek, de szerelem igen – a másik abból, hogy szerelem nem létezik, de hableányok igen. A hal végül sírva vonja le a tanulságot: mindenkinek megvan a maga helye a világban, csak a szegény bolondok vágynak másra, mint ami elrendeltetett, és mind így végzik. Az idegenvezető viszont határozottan leszögezi, hogy ez a történet a bátorságról és a jóságról szól, továbbá azt bizonyítja: a szerelem nem ismer határokat. Mindkét tanulság alatt a hableány koppenhágai szobrát látjuk – előbb szürkeségben (melankolikus zene), utóbb tiszta fényben (heroikus zene). 

andersen_1968_5.png

Amint látszik, az animátorok tudták a dolgukat. Szépen (persze a kor technikájának megfelelően) beillesztették a koppenhágai sellőszobor fotóját is a háttérbe – egyébként a szobor alatti gömbölyű kő fotója több helyen is felbukkan, arra telepszik rá a rajzolt hableány is. Figyeltek arra, hogy a királyfinak fekete haja legyen (mint Andersennél), a hableánynak fehér (Andersennél nem derül ki a hajszíne). A tenger mélyének meghatározó színei a sötétkék és az ezüst (kivéve a boszorkány házát, az piros), a felszín fölött a fekete és a piros. A piros általában is a fájdalmat jelenti, például pirosra változik a talaj, amikor a hableány szürreális látomásában lábat kap, és futni kezd. Így aztán sokat elárul már az is, hogy a királyfit kezdettől piros ruhában látjuk, míg a hableány emberként kékben jár. Különösen csodálatra méltóan kidolgozottak a tengeri lények, a királyi kert kárpitszerű virágai, vagy éppen a bonyolultan eredeti rajzolatú nap. Egyáltalán az egész képi világ hatása inkább idéz művészi szőttest, mint rajzfilmet. A zene pedig gyönyörű. Alekszandr Loskin munkája volt, de beleillesztette Bach D-moll toccata és fúgáját is, azokhoz a képkockákhoz, amelyeken a királylány megjelenik. (Sötét, baljós hangulatú, gótikus templomra emlékeztető kastélyból érkezik, rácsok mögül, gyászruhában.) 

Az egész kis produkció félórás sincs, de mindent beleadtak. Itt tudjátok megnézni angol vagy orosz felirattal. 

andersen_1968_2.png

A későbbi, 1976-os változat élőszereplős (rendezte: Vlagyimir Bicskov), és csupa lyuk a cselekménye, továbbá időnként semmi értelme a párbeszédeknek, és a színészi játék is hagy maga után kívánnivalókat; ettől függetlenül a film nem kevésbé bájos, és meglepően tetszetős megoldásokat mutat fel. „Meglepően,” mondom, mert először is szovjet létére annyira ragaszkodik a mese vallásos szálához, amennyire csak lehet, másodszor amit változtat a mesén, azt abszolút az anderseni koncepció tiszteletben tartásával teszi. Hogy pedig a bejegyzés elejéhez visszakanyarodjak: ha nekik lehet határozottan szlávosítani a dán író hableányát (és abból jó mesét csinálnak), akkor bárkinek meg van engedve bármilyen átváltoztatás (amíg jó mesét csinál belőle). Akszencsuk hableányát is „ruszalocská”-nak hívják, de ez csak név, semmi ruszalkához illőt nem csinál az animációs figura. Bicskov hableánya viszont nemcsak nevében ruszalka.

Ő bizony a szláv mitológia kártékony tengeri lénye, aki magától értetődő módon süllyeszt el hajókat, és pusztít el akárhány emberi életet. Még csak lelkifurdalása sincs, sőt: mindvégig megőrzi bűbájos-gyermeki ártatlanságát. (Pl. képtelen hazudni, azt sem tudja, mi az.) Amikor az emberek ki akarják végezni, mindent megtesz a rendező, hogy a néző azt érezze: szörnyű igazságtalanság történik. Ennek a hableánynak nincs bűne, de nincs erénye sem, mert nincs szíve (azaz emberi lelke). Egyedül a királyfi elpusztítására képtelen, mert az annyira szép. A boszorkánytól ezért nemcsak lábat, hanem szívet is akar kapni. A mese végén pedig testetlen, de halhatatlan alakká válik, aki boldogságot hoz mindenki számára, aki találkozik vele – kivéve a királyfit, aki örökre elszalasztja a lehetőséget. Ennél közelebb tényleg nem lehetett menni szovjet rendezőnek az Andersen-meséhez. 

andersen_1976_1.png

Nagyon tetszik nekem ez a rendezés. A film elején például CGI és minden nélkül egyszerűen csak víz alatti filmfelvételeket látunk, ahol béke honol és melankolikus nyugalom, továbbá nagyon érdekelne, hogyan oldották meg, hogy senkinek egy árva buborék nem jön ki a szájából. Az is csodálatos ötlet, hogy valahányszor a hableány (Viktorija Novikova) megszólal, apró csengettyűk szólalnak meg a háttérben. Egyébként nem veszti el a hangját, sőt; de ettől még képtelen kiállni magáért, és elnyerni a királyfi (Jurij Szenkevics) szerelmét. Igaz, hogy a királyfi a királylányt sem szerelemből veszi el, hanem rosszul felfogott lovagi kötelességtudatból. Olyan nagyon nem tud többet ez a királyfi annál, hogy szép. Nem az eszéért szeretik, az biztos.

andersen_1976_3.png

A női szereplők kapcsolatát viszont igen ügyesen találták ki, alkalmazkodva is Andersenhez, el is térve tőle. A boszorkány (Galina Volcsek) például nem rosszindulatú (Andersennél sem az), sőt, bár csúf, hiú és goromba, még együttérzésre is képes a maga módján. A ruszalka nyelvét nem vágja ki (ez a legnagyobb változtatás Andersenhez képest, no meg az, hogy a boszorkány ember, nem vízi lény), de a lábát hasogató fájdalom megmarad, és a hangja helyett a haját veszi el tőle (amely egyébként hínárból van, csak hogy még ruszalkásabb legyen). Később többször is kiáll a lány mellett az emberek ellenében, és bár kezdetben bolondnak tartja, a film vége felé tiszteletet kezd érezni iránta.

A királylány (Galina Artyomova) és a hableány közötti kapcsolat még érdekesebb: egy árnyalatnyi versengés vagy féltékenység sincs benne, pedig mindketten tudják, hogy a királyfinak a másik is tetszik. A hableány önzetlenül csodálja a királylány szépségét, a királylány becsüli a hableány becsületességét. Akkor meg éppen a porból szedtem össze az államat, amikor a királylány kijelenti, hogy milyen kegyetlen a sors, amely egy embernek csak egy szerelmest szán, pedig több is lehetne egy időben. Nem azt mondom, hogy hú, de egyetértek vele; azt mondom, hogy nagyon érdekes, hogy ez egy mesében, konkrétan egy hetvenes évekbeli szovjet mesefilmben hangzik el. Meg a szocialista erkölcs. Igaz, hogy a viselkedéséért keményen elítélik; na de aki elítéli, az igencsak elfogultnak tekinthető. 

andersen_1976_6.png

Ő ugyanis Sulpicius, a film egyetlen következetesen nevesített szereplője (a királyfinak is van ugyan neve, de csak hivatalos alkalmakra korlátozódik a használata). Őt teljes egészében a film készítői találták ki, mégis hozzá tudták illeszteni a meséhez, köszönhetően a kerettörténetnek. A kerettörténet szerint ugyanis az öreg Hans Christian zsúfolt bérkocsin utazik a téli dán tájban, két idősebb és három ifjú ember társaságában, akik között valami halvány, mélabús szerelmi háromszög látszik kialakulni, és ennek hatására találja ki a mesét, majd mondja el a mellette ülő lánynak. Közben azonban ő maga is, a lány is, sőt a körülöttük ülők is szereplői lesznek a mesének, amely talán éppen velük esett meg egy korábbi életben. A figurák sorra felbukkannak; így lesz Andersenből Sulpicius, aki kezdettől fogva a hableány leghűségesebb, legönzetlenebb segítője – mert titokban szerelmes bele, és ezt a hableány éppoly kevéssé veszi észre, mint őt a királyfi. Bizony, míg a mesében a hableány irányítja a saját sorsát, a filmben a sors szerepét egy öregedő, komikus férfi játssza. Ha viszont fordítunk egyet a képleten, az is látszani fog, hogy a filmben a hableánnyal együtt a férfi is a lányhoz hasonlóan magától értetődő módon áldozza fel magát, hogy a másik élhessen. 

andersen_1976_4.png

Mivel logikus, hogy egy mesét elsősorban az alkotója irányít, Sulpicius szerepe is szépen a történetbe illeszkedik. Különösen tetszik, hogy többször is vásári komédiásként lép föl, az áldozatot is komédiásként hozza meg. Egyáltalán nagyon úgy tűnik, hogy a film készítői megcsinálták a házi feladatukat, és legalább egy-két Bahtyin-cikket elolvastak, ha a nagy művét nem is; mert a vásári jelenetek határozottan a Bahtyin által elemzett orosz népi kultúrát idézik. 

Ezt a mesét itt lehet megtekinteni, úgyszintén angol és orosz felirattal. Ez sincs másfél óra, mindenképpen megéri a ráfordított időt. FRISSÍTÉS: Ennek volt magyar nyelvű változata is, Ruszalka meséje címen futott, csak sajnos linket nem találok hozzá. Egyáltalán nem emlékszem erre a mesére gyerekkoromból, de szerintem lesznek nálam ügyesebbek. 

Létezett csehszlovák hableány is, azzal folytatom.

andersen_photo.jpgUtóirat, avagy mit válaszolj azoknak, akiknek bajuk van a hableány bőrszínének változásaival: Bambi a regényben nem szarvas, hanem őz, csak azért szarvasították, mert Amerikában abból több van; Esmeralda pedig nem roma, Quasimodo az.

* „Sellő nem lehet fekete, mert Afrikában nincs víz.” Ez a mondat önmagában olyan szép, hogy nincs is mit hozzátenni.

** Nagyon érdekes ám, hogy ennek a motívumnak a reneszánsz és barokk kori hiedelmekben van a gyökere, Paracelsus meggyőződéssel állít hasonlót. 

A képek forrásai: My path to travel, Szendrey Júlia-kutatás, Flickr, Parade of insanity, Wikipedia, illetve a fent jelzett YouTube-linkek.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr4418039976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása