Újraolvasás vége. 

Furcsa érzés olyan jelenségekről olvasni, amelyeket az elbeszélő már a harmincas években temet, miközben majd száz év múlva is legalább akkora szükség volna rájuk, mint akkor volt, ha nem is ugyanabban a formában. És most nemcsak a tartalomgyártás (content making) művészetéről beszélek, amely egyáltalán nem mai találmány. Nem is csak a címben szereplő polgárságról és polgáriságról. Hanem például a konzervativizmusról. 

Arról, hogy az ember őrzi a hagyományt, tehát művelődik, alkot, a mások alkotó munkáját pedig szereti és tiszteli. Arról, hogy a család elsőrendű fontosságú az ember életében; és hogy a családjának egyetlen tagját sem tagadhatja meg az ember, mert mind részei az identitásának. A hét határban ismert előkelőség éppen úgy, mint a mesterember, vagy éppen a fiatalon meghalt, névtelen nagyanya. A pincérként dolgozó, padlásszobában alvó nagybácsi éppen úgy, mint a regényeket író, estélyeken ragyogó, nagyvilági dáma nagynéni. De arról is, hogy az ember családi háttere és nemzeti hovatartozása nem feltétlenül felel meg egymásnak. 

Talán szász paraszt őseim örökségeként maradt ez a nyelvtudás, valamilyen emlék, homályos hagyaték, mely most, a szászok között, egyszerre az ölembe hullott. Mint akit elengedtek a hosszú kötélről, s váratlanul szabad úszónak érzi magát, szemérmetlen biztonsággal kezdtem evickélni a német tengerben. Fölbecsülhetetlen ajándéknak tetszett ez; a akkor még nem tudtam, hogy az idegen nyelv csak mankó és segítség, de író nem tud föltétlenül élni vele. Író csak anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam évtizedekkel később, mintegy rémületben hanyatt-homlok haza, akkor már tűrhetően írtam németül, gagyogtam franciául s mindenestül mégis olyan süketség-pánik fogott el az idegen nyelv akusztikájában, hogy sápadtan hazamenekültem anyanyelvembe.

Aztán arról, hogy a vallás része a neveltetésnek, de csak akkor érvényesíti a hatását, ha az ember megéli, nem pedig mázként viseli. Sőt, arról is, ez a fajta neveltetés szellemi függetlenséget, gondolatszabadságot ad az embernek, és arról is, hogy a család és a polgári látásmód ellen fel lehet, és az önállósodás érdekében akár fel is kell lázadni, meg lehet belőle szökni. Adott esetben még örök konfliktusba is lehet kerülni vele. De megtagadni se alkalom nincs, se értelme nem lenne, ahogyan az ember a saját sejtjeit sem tagadhatja meg. Ugyanakkor ez a belátás egyáltalán nem jelent feltétlenül visszatérést a gyökerekhez, sőt: jelentheti azt is, hogy az ember megtanulja, hogyan kell egyszerre tisztelettel és iróniával nézni azokra, akik a világra bocsátották.* Hogy az ember lássa saját magát is kívülről. Ilyen és hasonló szövegekhez érdemes fordulni, ha az olvasó a valódi konzervativizmusra kíváncsi; hogy aztán felismerhesse, milyen a talmi. Vagy ha azt akarja megtudni, hogyan kapcsolódik össze a polgári látásmód és a konzervativizmus; és hol vannak egyiknek is, másiknak is a vakfoltjai.

Nemcsak az az érdekes, mi számít polgárinak e szerint a gondolkodásmód szerint, hanem az is érdekes, hogy mi nem. Az I. világháború csak utalások szintjén van jelen, hiszen minden embertelenségével, értelmetlenségével, erőszakosságával tiszta tagadása a polgári értékrendnek. Ezért kimarad. Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának napja a klasszikus polgári lét utolsó napja, annak minden nosztalgikus bájával és melankóliájával együtt; utána egy vágással '18 utánra ugrunk. Az előtte-utána elhangzó utalások azt mutatják meg, hogyan darálja le a háború a polgárság fiataljait (oly sok más fiatallal együtt), és hogy szünteti meg ezáltal az értékrend folyamatosságát. Az elbeszélő útnak indulása, nyugtalansága, otthontalansága a háború után annak is a következménye, hogy elveszíti, és soha többé nem találja önmagát. 

A regény második felének európai és európán kívüli körútja azonban nem jelent egyúttal gyökértelenséget is, sőt. Fura módon még jobban kiemeli a polgári értékrend erejét (hiszen különben ugyanúgy kimaradhatott volna a regényből, mint a világháború). Ez a körút csak még jobban megmutatja számára, hogy mekkora területet, hány és hányféle embert fed le a polgári lét mint fogalom. Sok-sok szállal hálózza be a világot, nem lehet, nem is kell tőle végképp elszakadni. Kritikával viszonyulni hozzá igen, hiszen a polgári látásmód része a független gondolkodás. De az elbeszélő számára magányban végződik a történet. Annak ellenére, hogy még amikor kilép ebből a világból, azt is polgári módra teszi. 

A könyv elején nem véletlenül szerepel az „e regényes életrajz szereplői költött alakok” kitétel. Az egy dolog, hogy énelbeszélésről van szó, az egy másik, hogy a főszereplő egyszer sem nevezi magát Márai Sándornak. Van ebben változtatás a szerzői életrajzhoz képest bőven. Ez szándékos, és kellett a koncepcióhoz. A koncepció az, hogy a főszereplő „egy polgár” legyen. Hogy elvonatkoztatni, általánosítani lehessen. Ne egyetlen emberre vonatkozzanak az események, hanem egy réteg bármely képviselőjére. 

Személyes megjegyzés: Éppen hogy befejeztem az olvasást, amikor megérkezett a húgom, és elmesélte, hogy Budapesten egy shared office-ban látott egy amerikai fiatalembert, akinek az a foglalkozása, hogy tartalomgyártó (content maker). Korábban sem a húgom, sem én nem hallottuk ezt a kifejezést (nyilván le voltunk maradva), arra, hogy valaki a világot járja, mindenütt videókat vagy podcastokat készít arról, amit helyben érdekesnek talál, feltölti videómegosztó oldalakra, és a kattintások után kapott pénzből él. Na, én ott estem majdnem hanyatt. Nem attól, hogy ilyen munka létezik, azon nem lepődöm meg – hanem hogy, valószínűleg a művelőinek a tudtán kívül, reprodukál valamit, ami legalább száz éve létezik. Az Egy polgár vallomásainak elbeszélője konkrétan ebből él (és nincs okom azt gondolni, hogy Márai nem ebből élt) a háború után legalább tíz évig. Csak akkor még nem létezett videómegosztás. Létezett helyette Párizsból Frankfurtba, Frankfurtból Kassára, Damaszkuszból mindhárom városba, meg még ki tudja, hány helyről hány más helyre küldött és ott publikált, majd egész országokban elterjesztett kis színes riport. 

Sok mindenre fel voltam készülve, de hogy kiderül, hogy Márai Sándor content maker volt, arra nem. 

* Mondjuk, azért, mert egyáltalán nem mindegyiknek sikerült az elvárások szerinti tág látókört kialakítania. A szociális érzékenységük például a béka hátsója alatt van, és ezzel a saját érdekeik ellen is cselekszenek. Úgy, hogy közben észre sem veszik, mi volna a saját érdekük. Érdemes összeolvasni ennek a műnek a cselédekről készült szakaszait a Puszták népe vonatkozó szakaszaival. Úgy általban érdemes összeolvasni Illyést Máraival, én se véletlenül tettem őket egymás mellé. Márai ironikus ott, ahol Illyés felháborodott – és nekem személy szerint az utóbbinak a stílusa tetszik jobban, kizárólag ezt jeleztem az egy pontnyi különbséggel, semmi mást.

Pontszám: 10/9