Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Érzékiség és együttérzés (John Keats: Poems Published in 1820)

2022. január 28. - Timár_Krisztina

keats_1820.jpgJólesett újra felfedezni ezt az életművet, és jóval többet megérteni belőle, mint húszéves koromban. Abban az időben a szöveg érzékiségén kívül nem sok minden jött át – mondjuk, az önmagában is nagyon sokat jelentett nekem. A „The Eve of St. Agnes” örömszöveg volt a szó minden értelmében. 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer még egy gyönyörű sci-fi miatt fogom újra elővenni Keatset. Persze, hogy a „Hyperion” kellett nekem, no meg a „Lamia”, de hát aztán már a többit se hagyhattam parlagon heverni. Jólesett néha esténként belenézni. Vissza is fogok térni hozzájuk, sőt, azt is tudom, melyik lesz a következő kötet, amit beszerzek. (Mert ez ingyenes olvasás vala, egy ősrégi kiadás online változatát találtam meg, jórészt elavult jegyzetekkel.) Csak szépen lassan, egyenként érdemes fogyasztani ezeket a kisebb-nagyobb édességeket, úgy jön ki igazán az ízük. Simmonst olvasva időnként fenéket, állandóan az járt a fejemben, ugyan melyik magyar költőnek van hasonlóképpen változatos és zseniális költészete, hogy hasonló arányú sci-fit vagy fantasyt is lehetne alapozni rá, és Weöres Sándoron kívül más nem jutott eszembe – igaz, hogy az pont elég. Csak tudjak egyszer írni róla is. 

Visszatérve a „Hyperion”-hoz: feltaláltam a spanyolviaszt: Miltonra épül. (Itt írtam róla.) Nemcsak a verselése és az ódon zengésű stílusa, hanem a cselekmény indítása és a szereplők elrendezése is miltoni, ugyanakkor vitázik is vele, ellent is mond neki. Ezt a történetet Milton így biztosan nem mondta volna el, már csak azért sem, mert az ő konzervatív világképe szöges ellentétben áll a Keatsével.

keats_hyperion.jpgOtt a párhuzam: az antik mitológia titánjai elbuktak az új istenek új világrendje ellenében, jelenleg éppen sebeiket nyalogatják és mélabúskodnak, egyesek azonban már visszavágásra is készülődnek. Köztük pedig felbukkan egy bizonyos fenséges, ijesztő és rokonszenves figura; ezúttal nem a Sátán, hanem Hyperion, a Nap egykori ura.

Apró különbségnek tűnik, de mindent jelent, a titánok ugyanis a Sátántól és szolgáitól eltérően nem gonoszok, sőt: egykori uruk, Saturnus történetesen a világ aranykorának uralkodója volt. Hozzájuk képest az új istenek világa, ha racionális is, minőségi romlást jelent, az ellenük tervezett küzdelem pedig nemcsak romantikus lázadás lenne, hanem egy boldog időszak lehetőségét is magában hordozza.* Nem is igazán értem, miért írja a jegyzet azt, hogy Keats azért hagyta abba a versét, mert túl miltoninak találta. Hiszen éppen azon a ponton marad abba a szöveg, ahol elkezd igazán eltérni a mintától. Mondom: elavult ennek a jegyzetnek a nagy része; leginkább csak arra lehet használni, hogy a bizonytalan jelentésű, archaikus szavakat azonosítani lehessen. Azokat meg az ember, mire eszébe jut Keatset olvasni, nagyrészt úgyis ismeri. 

A „Lamia”, amelynek szintén sok köze van Simmons regényéhez, még jobban tetszett. Ennek a főszereplője ugyanis egy virtuális lény, akinek emberteste puszta látszat. Éppen a fordítottja Simmons kibridjeinek, akiknek a teste emberi, intelligenciájuk mesterséges. Lamia szája, hangja, tekintete kezdettől fogva emberekéhez hasonlít, csak a teste nem, pedig éppen arra van szüksége, hogy felkeltse a férfi figyelmét, akit régóta szeret. Amikor sikerül neki, kiderül, hogy Lycius is éppen annyira veszélyes, mint ő maga, egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő pár lenne neki, de hát Lamiának pont ő kell – és jön a filozófus, aki a józan ész nevében, illúziók helyett igazságot követelve tönkreteszi mindkettőjüket. Az elbeszélő rokonszenve időnként Lyciusé, de mindvégig Lamiáé, mert itten a virtuális lénynek is joga volna a boldogsághoz. Miket le nem írtak így 1819-ben... Hogy aki az illúziókat gyűlöli, az a szivárványt is leszedné az égről...

What wreath for Lamia? What for Lycius?
What for the sage, old Apollonius?
Upon her aching forehead be there hung
The leaves of willow and of adder's tongue;
And for the youth, quick, let us strip for him
The thyrsus, that his watching eyes may swim
Into forgetfulness; and, for the sage,
Let spear-grass and the spiteful thistle wage
War on his temples. Do not all charms fly
At the mere touch of cold philosophy?
There was an awful rainbow once in heaven:
We know her woof, her texture; she is given
In the dull catalogue of common things.
Philosophy will clip an Angel's wings,
Conquer all mysteries by rule and line,
Empty the haunted air, and gnomed mine—
Unweave a rainbow, as it erewhile made
The tender-person'd Lamia melt into a shade.

keats_agnes.jpgA „The Eve of St. Agnes” még mindig örömszöveg. Ha Keats hidegről ír, akkor fázom, ha cukrozott gyümölcsről, akkor éhes leszek, ha színes üvegen átsütő holdfényről, akkor megfakulnak a tapasztalati világban létező drágakövek. Az illusztráció sem érheti utol soha, bár nagyon próbálkozik. A férfi főszereplő egyébként ma már közel sem tűnik olyan rokonszenvesnek, mint rajongó ifjúkoromban. Kicsit mintha túlságosan is rámenős volna. Bár a javára szól, hogy bátor, és ami a lány otthonát illeti, annál tényleg minden jobb lehet. Ez azonban semmit nem csökkenti a vers értékét. Arról egyszer azt olvastam, olyan, mint a templomablak; és tényleg. A kerete szürke, fagyos, kőmerev, mint a hullák, amelyek a végére jócskán megszaporodnak (csak úgy spontán, nem öl itt embert senki) – a közbülre eső történet pedig csupa szín, szépség, íz és ragyogás. Még egyetemista koromban, amikor hajnali ötkor holtfáradtan, de kíváncsian olvastam ezt a verset, hirtelen egy üveglapot láttam a semmiből felmerülni, előtte és mögötte lobogó tűzzel. 

Na, ezért nem használtam én soha tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás. Keats ingyen van, már a szerzői joga is lejárt. A kialvatlanságért pláne nem kell fizetni.

XXIV.
A casement high and triple-arch'd there was,
All garlanded with carven imag'ries
Of fruits, and flowers, and bunches of knot-grass,
And diamonded with panes of quaint device,
Innumerable of stains and splendid dyes,
As are the tiger-moth's deep-damask'd wings;
And in the midst, 'mong thousand heraldries,
And twilight saints, and dim emblazonings,
A shielded scutcheon blush'd with blood of queens and kings.

XXV.
Full on this casement shone the wintry moon,
And threw warm gules on Madeline's fair breast,
As down she knelt for heaven's grace and boon;
Rose-bloom fell on her hands, together prest,
And on her silver cross soft amethyst,
And on her hair a glory, like a saint:
She seem'd a splendid angel, newly drest,
Save wings, for heaven:—Porphyro grew faint:
She knelt, so pure a thing, so free from mortal taint.

keats_isabella.jpg

A többi vers szinte már csak ráadás erre a tömény gyönyörűségre. Az „Isabella” akkor is lágy és lírai, ha éppen oszló hullát ásnak ki a földből, a „Fancy” játékos, a „Lines on the Mermaid Tavern” aranyosan vicces, a „To Autumn” érzékien melankolikus, és sorolhatnám. Nem szeretem, ha szövegeket az életrajzból magyaráznak, de ennek a kötetnek az életrajzi részében nagyon megfogott most az, amit Keats szeretetre méltó személyiségéről írtak. Ha a változatosságon, a szépségen és a rendkívül érzékletes stíluson kívül még egy szót kellene mondanom, amely a kötet minden szövegére igaz, az az együttérzés. Mindig a szenvedőkkel, az elveszettekkel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal. Annyira szép. 

A prózájából semmi nem került bele ebbe a válogatásba (majd abba, amit ezután beszerzek), de ideillik, hogy a negatív képességről (negative capability) is szóljak, amelyről Simmonsnál már írtam. Keatsnél annak képessége ez, hogy az ember bizonytalanságok, rejtélyek, kételyek között létezzen, hogy ne akarjon, ne keressen abszolút tudást, hanem üresítse ki magát, és bárkinek az identitását felvehesse. Ez teszi az igazi művészt. 

Ámen.

* Itt folytatja a történetet Martin Silenus a Simmons-tetralógia második részében. (Itt írtam róla, mármint a második részről.) Szépen összesimul a XXIX. század költészete az ezer évvel korábbival, egészen meglepő végkifejletre jutva. Szerintem Keatsnek is tetszene. Silenus költeménye egyébként a regény szereplőinek különböző csoportjait is felidézi: a bukott, visszatérni vágyó titánok a kívülről jött emberek, az új istenek a Világháló lakói, küzdelmük során pedig váratlanul megjelenik egy harmadik, náluk is sokkal ijesztőbb hatalom. Többet nem spoilerezek. 

A képek forrása: Flickr, Leavesandpages, Ourcitytogether.

Pontszám: 10/10 (a versek, nem a jegyzetek)

Kiadási adatok: Oxford, Clarendon, 1909. 256 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr4616886996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása