Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Bölcsességet tanulni mindig időszerű (Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek)

2021. december 11. - Timár_Krisztina

jansson_lathatatlan.jpgÚjraolvasás vége. 

A magyar gyerekkönyvkiadás valaha létezett legnagyobb baklövése. Kilencéves koromban kétségbe ejtett, és egy lakatlan szigetre indulóban elsőként pakolnám be.* Ha Bradburynek egyszer igaza lesz, még azt is vállalni fogom, hogy én leszek Szakonyi Csilla magyar fordításának megszemélyesítője. 

Kilenc novella, kilenc felnőttmese. Felnőtt azért, mert elsősorban felnőtteknek szól, gyerekekről és gyerekkorról, és a felnőtt értheti meg őket maradéktalanul – bár tudok olyan felnőttről, aki éppen az én ajánlásom után együtt olvasta a gyerekeivel, és szerették; kizárólag ezzel a módszerrel javaslom gyerekek kezébe adni. Felnőtt azért is, mert a mesék cselekménye alig-alig illeszkedik a gyerekek által megszokott logikájú történetmintákhoz; egyszerűen soha nem az történik bennük, amit várnánk, így a gyerek nehezen tud velük mit kezdeni. (Bár lehet, hogy pont ez fog tetszeni neki.) De leginkább azért, mert olyan bölcsességeket tanítanak, amelyekre a felnőttnek sokkal nagyobb szüksége van. Például minek egy gyereknek azt tudni, hogy hogyan érdemes viszonyulni felnőttként a gyerekekhez?! 

jansson_csend.jpg

Mert a legtöbb novella alapötlete pontosan ezen alapul. Megjelenik a „nagy” életében a „kicsi”, és kezdeni kell vele valamit. Pedig azzal együtt, hogy nagyon kedves, rendszerint rendkívül idegesítő is, és valami rettentő problémája van, amit sajnos csak a nagy tud megoldani. Aztán simán előfordulhat, hogy közben kiderül, hogy igazából neki is szüksége van a kicsire. Sőt, az is (amit a legnehezebb feldolgozni), hogy a kicsinek a probléma megoldása után a nagyra már nincsen. Aztán hogy a „kicsi” éppen beszélő pocok, lompos, sárkány, növendék troll,** esetleg véletlenül embergyerek, az a fentiek szempontjából teljesen irreleváns. Az a biztos, hogy olyan nagyhoz vonzódnak, aki kreatív válaszokat ad, nem felejtett el játszani, és nem ragaszkodik mindenáron a társasághoz. Ha tetszik a nagynak ez a vonzódás, ha nem. (Az, hogy tetszik-e neki, attól függ, mennyire örül a ráruházott felelősségnek. Mert azt, hogy a kicsi komoly felelősséggel jár, minden nagy rögtön felfogja. Mondjuk, ezt speciel a gyerek olvasónak sem árt hamar megtanulnia.)

jansson_morr.jpgPontosan az ilyen nagyok tudják ugyanis megérteni a kicsiket. Akik bizony nemcsak jóindulatúak lehetnek, hanem akár a gonoszság kedvéért is képesek művelni a rosszat (a „Rémtörténet”-ben). Keresik önmagukat, és útközben időnként eltévednek (a „Tavaszi dal”-ban). Muszáj fontosnak érezniük magukat, különben sérülnek (a címadó novellában). Időnként rettenetesen ragaszkodnak a régihez („Szedrik”), máskor boldogan fogadják az újat („A böhöli, aki szerette a csendet”). Kicsinek lenni játék, no meg névtelen rettegés az éjszakában, kíváncsiság, titkolózás és szeretetvágy. Csupa olyasmi, amit felnőttnek elfelejteni tilos. Viszont mivel egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek ezeket önmagáról már tudja, vagy éppen tudnia kellene, az sem biztos, hogy fog tudni mit kezdeni az olyan mesékkel, mint a „Rémtörténet”. (Én minden szavát komolyan vettem. Borzasztó volt. Úgy örültem volna, ha jön valaki és megmagyarázza. Arról szól, hogy a gyerekek mitől félnek – persze, hogy én is féltem.)

Persze a nagyokkal is előfordul, hogy elegük lesz a körülöttük levő világból, erőt vesz rajtuk a kíváncsiság, és kalandra vágynak. Ezt teszi Múmipapa a kötet leginkább „meseszerű” meséjében, „A hattiwattik titká”-ban, amelynek cselekménye teljes egészében az utazásmotívum megszokott sablonjaihoz kötődik: a főszereplő útnak indul, felfedez, csatlakozik, titkot fejt meg, majd hazajut. (Mellesleg most fogtam fel, hogy az egyébként teljesen logikus végkifejlettől eltekintve ez a mese akár egy horrornak is alapanyaga lehetne, sőt, konkrétan elég sokáig megvan rá az esély, hogy horrorba menjen át. Konkrétan a folk horror egyes elemeit idézi föl. Nem voltam én hülye, hogy úgy féltem gyerekkoromban a hattiwattiktól. Mit gyerekkoromban: most is félek, minek tagadjam? Se kezük, se lábuk, se szájuk, csak fehér testük és fekete szemük... Menjenek melegebb éghajlatra, dehogy másznék be a csónakjukba. Még akkor se, ha felfogom, hogy ez – a kötet legfelnőttebb felnőttmeséje – az idegennek, a tőlünk különbözőnek a megértéséről szól.)

jansson_koszlasz.jpgDe ezt teszi Kószlászbóklász is egész életében. Az a figura, akit a fentiek nyomán a „legnagyobb nagy”-nak nevezhetnék, mert ha nem is ismerjük a korát, azért egész biztosan nagy: ismeri saját értékét, ismeri a felelősség súlyát (csak akkor vállalja, ha nagyon muszáj), teli van tapasztalattal, de derűvel is, nem siet sehová, és semmi szüksége külső megerősítésre ahhoz, hogy létezni tudjon. Vagyis nem egyszerűen felnőtt, hanem bölcs. Éppen eléggé bölcs ahhoz, hogy becsülje a magányt, de ne vesse meg a társaságot sem, ellenkezőleg: pontosan annyira várja a régi barátokkal való találkozást, mint az új kalandokat. 

jansson_boholi.jpgPersze mindezt nem feltétlenül a kor hozza meg, hanem sokkal inkább az, amit a korával kezd az ember. Vagy a troll. A böhöli ugyanis, „aki szerette a csendet”, valószínűleg öregebb nála, mégsem bölcsebb: a bölcsességet a szemünk láttára szerzi meg a róla szóló történetben. Hiszen egész életében azt teszi, amit elvárnak tőle, és sok-sok időre meg egy katasztrófára van szüksége, hogy megtanuljon először nemet mondani, aztán a saját terét kialakítani (a világ legszebb elvadult kertjében, amelybe azonnal beleszeret), aztán pedig másokat beengedni oda úgy, hogy most már az ő szabályait tartsák be, ne a másokét. Gyerekkoromban ez volt a második számú kedvenc mesém a kötetből, pedig akkor még csak a kertet meg a házat értettem, no meg azt, hogy tükördarabok lógnak a fákról. Ahogy most újraolvastam, a felénél már zokogtam, én, aki sose szokott könyvön sírni. A maga komor és enyhén nyomasztó módján annyira szép példázat ez az önérték felismeréséről és a barátságról.  

De csak gyerekeknek volt szabad belépniük. A kert egyre fantasztikusabbá vált. Közepén állt a körhintaház, ahol a böhöli lakott. Ferde volt és tarka, és leginkább egy nagy, fénylő cukorkászacskóra emlékeztetett, amit valaki összegyűrt és elhajított a füvön. És a házban vadrózsabokor nőtt, tele piros csipkebogyóval.

Megjegyzés: Hogy ebben a kötetben micsoda barátságtörténetek vannak! És mekkora szükség van az ilyen történetekre, pont ezen a színvonalon! Janssonnak egyébként semmi köze Preusslerhez, de ebből a szempontból nagyon hasonlítanak a kötet meséi a Krabathoz, úgyhogy gyorsan ajánlom azt is, el ne felejtse senki. A barátsággal együtt pedig az adni, ajándékozni tudás képessége, sőt készsége is központi motívum, főleg a kötet utolsó meséiben, amelyek között egy furcsa, kifordított, de attól még nagyon szép karácsonyi történet is akad.

jansson_kalamali.pngAz első számú gyerekkori kedvenc „A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében”. Az abszolút, amelyik miatt gondolkodás nélkül elsők között csomagolnám el a könyvet, ha itt kellene hagynom a jelenlegi életemet. Mert ha az előző mese a saját tér felépítéséről szólt, akkor ez pontosan arról, hogy időnként el lehet és el kell veszíteni mindent, ami „saját”, és ez nemhogy nem feltétlenül okoz kárt, hanem még haszna is lehet. Hogy mindaz, amit ő maga meg a felmenői összegyűjtöttek, időnként valósággal lehúzhatja az embert, sőt szorongással töltheti el – vagyis ami mindezt elveszi tőle, az a legszebb, legtisztább jelenség is lehet.

Amivel a legkevésbé tudok mit kezdeni a saját hajdani olvasmányélményemben, az az, hogy ezt a mesét én gyerekkoromban értettem. Pedig mit tudtam én még akkor családi emlékezetről? Hogy a bánatba' szerettem meg mégis ezt a Kalamáli asszonyt jobban, mint bárkit a kötetből?  

És különös, egyszeriben teljes biztonságban érezte magát. Ez egészen szokatlan és ugyanakkor csodálatosan kellemes érzés volt a számára. De csakugyan, miért is lett volna nyugtalan? Hiszen most végre itt volt a katasztrófa!

Fogalmam sincs, melyik családtagomtól kaptam én ezt kilencéves koromban karácsonyra, de tökéletesen félretájolta magát. Erről persze nem ő tehetett, hanem a fülszövegíró, aki egyértelműen a gyerekirodalomba sorolta be a kötetet. No meg az, akárki volt is, akinek az a bolond ötlete támadt, hogy ne Jansson sorozatának első darabjaival kezdjék az életmű fordítását (azok egyébként még tényleg gyereknek valók), hanem rögtön a hetedikkel. Amelyik egyfelől nem egészen gyerekeknek készült, másfelől olyan előzményeket idéz fel, amelyekről a magyar olvasóknak korábban fogalmuk se lehetett. A rajzfilmsorozatot nálunk akkor még egyáltalán nem vetítették, a mesék szereplőit ebből a kötetből ismerhettük meg először. Az előzménytörténetüket sehonnan, mert arra csak homályos célzások akadnak itt. Ez még rátett egy lapáttal az értelmezés nehézségeire. Egy haszna volt: minél kevésbé tudtam mit kezdeni ezekkel a mesékkel, annál többet olvastam őket, mert utáltam, ha nem értek valamit. Időnként Janssont is utáltam.

Biztos, hogy túl korai volt a találkozás Janssonnal, de az is, hogy hozzátett valami nagyon fontosat az életemhez. Az meg éppen halálbiztos, hogy ha valaki felnőttként találkozik vele először, az még egyáltalán nincs elkésve. Bölcsességet tanulni mindig időszerű. A Végtelen Történettel együtt (amelyről itt írtam) A láthatatlan kisgyerek is azok közé a könyvek közé tartozik, amelyektől jobbá válik az ember. 

Ma már a hattiwattikat is értem. Nem is kell félni tőlük.

Akkor is rohadt ijesztőek. Nem akarok róla beszélni.

jansson_koszoru.jpg* Mondjuk, már régen tudom, hogy én oda nem öt könyvet, hanem öt életművet vinnék, Hamvas szellemében. Szóval igazából az egész Jansson-életművet pakolnám be. 

** Mert a múmik (igenis múmik, nem múminok, én ragaszkodom Szakonyi fordításához) bizony eredetileg trollok. Tényleg. Svédül az is a nevük, hogy Mumintroll. Akkor is múmik.

A bejegyzésben használt képek egytől egyig Tove Jansson saját kezűleg készített illusztrációi (kivéve persze a szerző fotóját). Forrás: Wikipédia, Moomin.fandom először és másodszor, Kattslavenkoko, Journals.openedition.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Móra, Bp., 1989. 180 oldal, Szakonyi Csilla fordítása, Tove Jansson illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9616781148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása