Maratoni Dickens-nézés után, a Karácsonyi ének különböző filmadaptációiról. (A regény értékelése itt.)

1984.

Rendezte Clive Donner, a főszerepben George C. Scott.

Úgy veszem észre, a korosztályombeli angol anyanyelvűeknek ez az első számú kedvencük, valószínűleg azért, mert a gyerekkorukhoz tartozik. Eleinte nem voltam tőle elájulva, nem így képzelem el Scrooge-ot, nem ilyennek írja le a könyv (túl sokat mosolyog és elég robusztus testalkatú, holott soványnak és komornak kellene lennie). De amikor elkezdődik a szellemek vezette kirándulás, valami halálos pontossággal csinálja végig Scrooge átalakulását. Lélektaniságból csillagos ötös.

Ha csak a főszereplő képét nézi az ember, ennél tökéletesebb egyszerűen nem is létezhet. Emiatt még a beleírt jeleneteket is megbocsátom. Dickens valahogy kifelejtette őket, hát Istenem, van ilyen. 

Csak sajnos nemcsak az ő képe létezik a filmben. Léteznek még a kísértetek is. Az utolsó kivételével kritikán aluliak, és kinek támadt az a hülye ötlete, hogy ennyire modernizálni akarja a környezetüket?!?!?! Jacob Marley még hagyján, az csak műanyag. De az első meg a második karácsonyi szellem valami oly mértékig „nyolcvanas évek”, hogy a másodikon már konkrétan hangosan röhögtem. Mintha szegény Scrooge-nak minden találkozáskor lépnie kellene vagy másfél évszázadot. Borzasztó. Ezenkívül a Fredet alakító színésznek semmi egyéb erénye nincs, mint hogy tényleg hasonlít arra, aki a szerepe szerint az anyját játssza.

Szóval ezt csak Donner miatt érdemes megnézni, de azért nagyon. A teljes film fenn van a YouTube-on, angol nyelven.

A képek forrása: Wikipédia, Shebloggedbynight.

1999.

Rendezte David Hugh Jones, a főszerepben Patrick Stewart.

Őt még nehezebben tudtam volna Scrooge-nak elképzelni (kezdjük ott, hogy túl fiatal és túl erőteljes volt a szerephez), na, ezen a gátláson a színészi alakításnak köszönhetően kb. két perc alatt sikerült túltenni magam. Írta is valamelyik kritikus az IMDB-n, hogy egy ilyen Scrooge-nak ő még az ablaka alá se merne odamenni, nemhogy adományt kérjen tőle. Hát, öö… igen. :) Nagyon hideg, nagyon örömtelen. És amikor a nagy kirándulás után magához tér és elkezd nevetni – ha semmi mást nem csinált volna a filmben, csak azt az egy jelenetet, akkor is a legnagyobb színészek között volna a helye.

A rendezésben már volt hiba, de „csak” azt a hibát követi el a rendező is, mint amit Dickens: túl hamar indítja az átalakulást, emiatt lélektanilag kevésbé hiteles, mint az 1984-es verzió.

Egyébként kiválóan hátborzongató gótikus történet sikeredett a regényből (aminthogy az is), és pont erre a gótikus háttérre van szükség ahhoz, hogy az a bizonyos felemelő mondanivaló tisztességesen kijöjjön.

Egyetlen színészt elnézve se támadt az a gondolatom, hogy „minek ez ide?” Viszont külön örültem annak, hogy Richard E. Grantet láthattam Bob Cratchit szerepében. Szájam fülig ért. 

Hát ez olyan huszonötször megnézős film ám. Ezt szeretem a legjobban. Teljes egészében fenn is van a YouTube-on, szintén angol nyelven, de nálam ügyesebbek egész biztos megtalálják a szinkronos változatát is. 

U.i.: És tökéletesen ábrázolja a Viktória-kori Anglia fogászati ellátottságának állapotát.

A képek forrásai: Wikipédia, Silverpetticoatreview, Costumedramas.

2009.

Disney-animáció, rendezte Robert Zemeckis, a főszerepben Jim Carrey.

Ebből a háromból kettő (az első meg az utolsó) erőteljesen arra indított, hogy ne akarjam megnézni, de rajtam kívül álló okokból kénytelen voltam.

Annak, aki a könyvet még nem olvasta, vagy nem látott még más adaptációt, nem ajánlom. Annak, aki az animációs filmeket automatikusan a „gyerekfilm” kategóriába sorolja, szintén nem. Gyerekeknek úgy általában nem. Ez nem gyerekfilm.

Nekem viszont szó szerint ez indította el az idén a karácsonyomat. Öt perc alatt teljesen és tökéletesen a hatása alá kerültem. És nem érdekelt, hogy sok hülye fölösleges effektet belepakoltak (olyankor egyszerűen takarékra tettem magam), és nem érdekelt, hogy a nagy része arról szól, hogyan ijesszük halálra Ebenezer Scrooge-ot. Ez még akkor is túlzás, ha a regény is gótikus. 

Van benne egy realisztikusan, sőt naturalista módon megrajzolt Viktória-kori London, van benne sok-sok apró részlet, amit animációs filmből rendszerint kifelejtenek, de nekem borzasztóan imponált, és a színészek nemcsak a hangjukat, hanem a játékukat is adták a filmhez, az a játék pedig parádés. Igen: itt hús-vér színészek hús-vér játékát alakították animációvá. Hirtelen nem emlékszem egyetlen más filmre sem, amelyhez ennyit adott volna hozzá a számítógépes technika. Úgy értem, itt a számítógépet nem arra használták, hogy spóroljanak a statisztákon és a helyszíneken, sem pedig dísznek, hogy látványosabb legyen a film, hanem hogy olyasmit adjon hozzá a filmhez, ami semmi más módon nem lehetséges.

Távolról sem tökéletes, Isten őrizz, hogy ilyet állítsak. A látványos-mozgalmas jeleneteknek (üldözés halottaskocsival, törpévé változás, hát anyám, borogass…) legalább a felét úgy hajítottam volna ki belőle, mint macskát egészségügyi körútra. Csak „lopják a játékidőt”, és elvonják a figyelmet a színészi játékról meg a témáról (egy nyomorult bűnös lélek megváltása/megváltódása, avagy radikális átalakulás sokkterápia után). De ha ez van, hát legyen ez, megbocsátom. Mert ettől még bőven a film hatása alá lehet kerülni. 

És még egy ilyen tökéletesen-naturalistán animált viktoriánus Londont, benne a prostitúciótól kezdve a fogászati ismeretek hiányosságáig mindennel… Innen szép nyerni, ugye… És még egy ilyen utálni való, kiszáradt szívű, sunyi tekintetű, gyáva vén zsugori Scrooge-ot… hát a por is belement egy kicsinyég a szemembe, mire véget ért a film. Mert függetlenül attól, hogy mennyire ijesztő (ajánlott halkítva nézni egyébként), a felemelés is megtörténik a végére. Elszánt Dickens-rajongóknak mindenképpen ajánlom. 

U.i.: Még egyszer mondom: a film határozottan nem gyereknek való. Kamasznak is úgy, hogy utólag beszélje meg felnőttel.

A képek forrása: Wikipédia, Moma, Jimhillmedia.

Ezt 2015. december 16-án és 30-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki.