Amilyen könnyen tudok egy-egy versszövegről értelmes dolgokat mondani, olyan keserves a dolgom, ha egy egész verseskötetet kell értékelni. Veréb Árnika első kötetéről pedig különösen nehéz. Gondolkodás nélkül tíz pontot adtam rá, de most borzasztó bajos megmagyarázni, hogy miért. 

Főleg a hangulatukkal fognak meg. Ráadásul nagyon erősen együtt hat vers és kép – a rajzolót, Veréb Csillát, aki a költő testvére, igazából szerzőtársként kell említenem –, és néha a rajz fogott meg jobban, néha a vers, viszont képről még nehezebben írok, hozzáértés hiánya okán. Csak azt tudom biztosan, hogy ezek a rajzok látványosan nem illusztrációk, hanem önálló életet élnek: hol segítik a versek értelmezését, hol ellentmondanak a versnek, alulmaradnak vagy túlsúlyba kerülnek, ilyet pedig életemben még csak egyszer láttam. 

Én nem mindig vagyok oda a szabadversekért. Kell nekem a zene meg a játék. Ha azonban ennyi természeti képet (most nem a rajzokról beszélek) találok egy rakáson, akkor hálás közönség vagyok. Ha a természeti képek között fák vannak, kövek, madarak, kutyák, hideg víz, csupasz föld meg hűvös szél, és egyszerre látok szépséget és kegyetlenséget (vagy inkább valami részvétlen közönyt), akkor pedig különösen hálás. Hasonló okból kedveltem meg annak idején a mókás nevű Sirkka Turkka verseit, és ennek a kötetnek is van valami „északi” hangulata.

a víz alá nem mer benézni senki sem
nem tudják hogy nem tenger aki a falu helyén lakik
hanem felhő
vékony hártya a felszín
azért jött hogy eltakarja
amit nem akar odaadni
a fák simák és szürkék akár a holtak
halkan lélegeznek
ne látszódjék buborék a felhő színén  

Lehet, hogy pont azért tetszik ez a fajta szabadvers, mert egyrészt olyan, mint az élőbeszéd, másrészt a nagyon tömörnek, sűrítettnek ható, titokzatos és elgondolkodtató költői képek miatt nem tűnik pusztán rövid sorokba tördelt prózának. Biztos, hogy nincs bennük semmi fölösleges, láthatóan nagyon sok munka van ebben az élőbeszédszerűségben.

Tárgyszerűek ezek a versek, azt hiszem. De az is lehet, hogy inkább növényszerűek. Főleg, ha nagyon rövidek a sorok, és a vers mellé illesztett képen fák láthatók. Akkor olyan, mintha a vers is a földből kinövő törzs volna. A kötet meg... olyan „bejárható”. Mint egy épület. Igényli az előre-hátra lapozgatást, korábbiak visszaolvasását a későbbiek ismeretében. Volt több vers, amit háromszor olvastam el, mert nem volt világos. Aztán se biztos, hogy az lett, de nyomott hagyott.

A rajzok pedig talán éppen abban hasonlítanak a versekre, hogy ugyanígy összemosnak emberi és természeti formákat, vagy akár élőt és élettelent. Például egy szikláról második ránézésre kiderül, hogy kutyafej. A fában magzat lakik, a kéz sziklára simul, és víz fakad belőle. Labirintusszerű vagy sűrűn álló párhuzamos vonalak rajzolják ki a figurákat.

ha valaki mégis lemerészkedett
mert mindig van valaki
csak három hold után került meg
arcán megduzzadt a bőr
mintha megcsapta volna a csipke
kirajzolódtak a bogyók
és a recés levelek az orra körül
megnyúltak a fogai mint egy lónak
azóta is mormognak
neveket melyeket senki se ért

Szinte minden versben az tapasztalható, hogy ember és természet kettő között kapcsolat is van, szakadás is van. Közük van egymáshoz, fájnak is egymásnak. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy olyan könnyen megtaláltam a közös pontokat ezekkel a versekkel – hiszen én is nagyjából így gondolom.

Ami a kötet küllemét illeti, a rajzokon kívül meg kell még említenem azt is, hogy a lapok jó puhák, a borító tojáshéjszerűen sima, csak a rajzok emelkednek ki belőle egy picit, szóval jó kézbe venni. 

Köszönöm, hogy olvashattam. 

10/10