Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A világirodalom első női detektívje: buldogszerűen kitartó, és roppant figyelmes hallgatóság (Andrew Forrester: The Female Detective)

2020. május 17. - Timár_Krisztina

51mnc6fkgll.jpgMostanában valahogy mindig megtalálnak a hasonmás kiadások. Akkor is jó érzés volna forgatni, nézegetni, szagolgatni őket, ha maguk a történetek érdektelenek volnának, hát még így.

Hét kis viktoriánus krimi egy kötetben, százötven évvel ezelőttről, amikor még éppen hogy feltalálták a műfajt odaát Amerikában. Regénynek túl széteső, novellának túl összeálló, mit tudom én, mi ez, én jól elvoltam vele. Mondjuk, hogy történetfüzér, amelyet a főszereplő személye tart össze. Aki a világirodalom legelső női detektívje.* Abból az időből, amikor még nem is léteztek női rendőrök vagy detektívek Angliában. Másutt se nagyon. 

Rokonszenves egyéniség. Már amennyit meg lehet tudni róla, mivelhogy a hivatalos állomány tagja ugyan, de civil ruhásként dolgozik, és ismerősei meg vannak győződve arról, hogy varrásból él. Származásáról, családi körülményeiről, arról, hogy hogyan és miért állt be a titkosrendőrségbe, nem árul el semmit. Még az igazi nevét sem tudjuk meg. Ami a történetekből kiderül, az az, hogy alapos, intelligens, jó megfigyelő, kitartását tekintve leginkább egy angol buldogra emlékeztet, és ha irgalmas szíve van is, attól még nagyon szigorúan ragaszkodik a törvényhez. Az a dolga, hogy ügyesen bejusson olyan helyekre is, ahová férfit soha nem engednének be, és a maga sajátos módszerével (bővebben lásd "pletyka" címszó alatt) a világon mindent kiszedjen a gyanútlan beszélgetőpartnerekből. Akik főleg azért nem gyanakodnak, mert nemcsak hogy nem nézik ki belőle a detektívet, hanem egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogy nő is nyomozhat. Meg persze azért, mert Miss/Mrs Gladden (ez természetesen csak fedőnév) beszélni nem szeret, viszont roppant türelmes és részvevő hallgatóság. Még nem egy Miss Marple, de erősen közelíti. És tisztelet-becsület a szerzőnek, hogy férfi író létére ilyen pontosan tudta, hogyan gondolkodnak és miről beszélgetnek a nők.** 

Bár mind a hét történetet ő meséli el, sajnos nem mindegyikben szerepel (és nyomoz) is egyúttal. Szerencsére a legérdekesebbekben és leghosszabbakban igen. Nekem különösen a legelső ("Tenant for Life") nyerte el a tetszésemet, mert nemcsak Miss Gladden nyomozói módszereit ismerhettem meg belőle, hanem rajta kívül is sok jól kidolgozott szereplővel lehetett találkozni, a végén pedig nagyon, de nagyon szurkolni, hogy ugyan ki hogy jön ki ebből. A leghíresebb (és szintén egész jó) az utolsó előtti ("The Unknown Weapon"), úgy látom, antológiákba ezt szokták beválogatni. Ebből látszik a legjobban, hogyan viszonyul Miss Gladden a bűnesetekhez ("majdénmegmondom", és tényleg megmondja), meg az is, hogyan tud együtt dolgozni egy másik női detektívvel. (Csak a végét rontotta el Forrester, de nagyon.) Érdekes látni, hogy amikor még nem sok elvárás létezett a műfajjal szemben, hiszen alig néhány évtizede jelent meg a könyvpiacon, akkor mennyi mindent el lehetett adni krimiként, ami ma talán megbukna – ebben a hét történetben például egyáltalán nem kizárólag gyilkosságokról van szó, sokkal szélesebb a bűnözési skála, és az is előfordul nem egyszer, hogy a detektív kudarcot vall. 

Tetszenek a Poe-utalások. Egyszer "Az ellopott levél" nyomozói módszerét említik, és annak ott abszolút helye is van, egyszer pedig mintha a "Marie Rogêt rejtelmes esete" is felbukkanna. Az előszóban írják is, hogy minden további nélkül elképzelhető, hogy egyik-másik történet megtörtént eseten alapszik. Jó kis kibogozni való probléma, mi minden következik abból, ha egy megtörtént eset megírása közben valaki egy másik (fikciós) világra utal, amely esetleg szintén megtörtént eseten alapszik... de ebbe most inkább nem megyek bele. :)

Szóval ez igazi kuriózum. Mondjuk, mire számítson az ember, ha Mike Ashley írja a bevezetőt. Neki jó ízlése van, ha válogatni kell, tehát a neve garancia. Nagyon örülök a British Library kezdeményezésének, hogy százötven év után újranyomták. Meg annak is, akinek eszébe jutott, hogy ezt megvegye nekem, és elhozza ajándékba. Köszönöm szépen. :)

* Létezik ennél korábbi krimi, amelyiknek női főszereplője van, csakhogy ő nem nyomozó, inkább (nemhivatalos) ügyvéd. Itt írtam róla. Ennek magyar fordítása is létezik. Forrester könyvének sajnos nem.
** A könyv természetesen átmegy a Bechdel-teszten. Hogy az mi, arról bővebben itt olvashattok magyar nyelven.

Pontszám: 10/9

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7115704094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.24. 05:59:05

Szabad kérdezni?

"A könyv természetesen átmegy a Bechdel-teszten."

Téged ez nem riaszt meg? Már nem az, hogy egy elbeszélésben nők beszélgetnek, hanem az, hogy van olyan nő, akinek eszébe jutott, hogy ilyen szempontok alapján vizsgáljon, osztályozzon műveket. Aztán "a Manchester Art Galériában leszedték John William Waterhouse neves angol preraffaelita művész festményét a múzeum faláról; a Hülasz és a nimfák című festmény egy szexista, hímsoviniszta, a feminista látószöget elhanyagoló, politikailag nem korrekt alkotás" és "kétszáz sztereotipikusnak és szexistának kinevezett könyvet selejteznének le a barcelonai iskolák; például a Tàber-iskola hatszáz könyvét nézte át az Associació Espai i Lleure, rejtett szexista tartalmak után kutatva; megnézték, milyen szerepeket játszanak a karakterek és mit mondanak, és a könyvállomány harmadát súlyosan szexistának találták" stb.stb. stb. Pedig mindenféle Bechdel-teszt nélkül is milyen jól elbeszélgettek Antigoné és Iszméné vagy Don Quijote háziasszonya és unokahúga! Aztán a feminácik után már itt vannak a buziszexuálisok és a transzcsírák is a maguk sajátos kultúrtörténeti szempontjaikkal... Nekem ezekről mindig Churchill mondása jut eszembe, hogy is: ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, azzal a jövőt veszíthetjük el.

Timár_Krisztina 2020.05.24. 10:21:45

@Szabó A. Imre:
Olyan aranyos vagy, mindig megkérdezed, hogy szabad-e kérdezni, persze, hogy szabad. :)

Én meg visszakérdezek: Téged megriaszt, hogy van, akinek fontos, hogy ebből a fajta beszélgetésből többet lássunk? Ugyan miért olyan riasztó az?

Kétféle (illetve a vége felé még többféle) témát látok ebben a hozzászólásban, amelyeket nem biztos, hogy szerencsés összemosni. Úgyhogy én most szét is választom őket.

Az első a Bechdel-teszt, mivel arra kérdeztél rá elsőként. Számomra egyáltalán nem követelmény az, hogy egy könyv (vagy bármilyen alkotás) átmenjen rajta. Amint a blogomon is látható, mindenfélét olvasok, többek között a Don Quijotéról is írtam. Az Antigonéról speciel még nem, mivel az utóbbi hat évben nem olvastam újra.

Viszont örülök neki, ha olyat találok, ami átmegy rajta. Számomra jó játék figyelni ezt. (Az, hogy valami játék, természetesen véletlenül sem jelenti azt, hogy nem veszem komolyan. De nem is tartom kizárólagos érvényűnek.) Azt tapasztalom, hogy nemcsak nők, hanem férfiak számára is fontos az, hogy legyen minél több olyan könyv/film stb., amely bemutatja, hogyan, miről beszélgetnek egymás között a nők. Teljesen normális, ha érdekli őket. Engem is érdekel, miről beszélgetnek a férfiak. :) Mivel egy bolygón lakunk, valami közünk csak van egymás témáihoz.

Az más kérdés, hogy van olyan ember (akár nő, akár férfi), aki nem akar olyat olvasni/nézni, ami nem megy át a teszten. Erre azt tudom mondani, hogy joga van azt olvasni/nézni, amit szeretne. Ha emiatt lemarad a Don Quijotéról, az nem az én bajom. Megérteni viszont teljesen megértem. Számomra is léteznek olyan témák, stílusok, műfajok stb. amelyekkel nem szívesen foglalkozom, mert idegesítenek, rosszul érintenek, bántanak. Pedig érzékelem, hogy kellene, mert tudom, hogy része az életnek, része azon emberek gondolkodásának, akikkel beszélgetek, akár tetszik nekem, akár nem. Ha valaki felhozza valamelyiket, nem tudok rá reagálni. Hiányosságom, hogy nem tájékozódom róluk. De hát ez meg legyen az én bajom. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a nap nálam is huszonnégy órából áll. Ami nem mentség, csak magyarázat.

Na, idáig tartott, amit az első témára reagáltam. :)

Azt te is látod, gondolom, hogy a fentieknek ahhoz, amit te a hozzászólásod második háromnegyedében írtál, nincs köze. Egy dolog azt mondani, hogy én személy szerint nem akarok ilyen vagy olyan szempontoknak meg nem felelő műveket befogadni, és egy egész más dolog mások számra is lehetetlenné tenni azt, hogy ilyen vagy olyan szempontoknak meg nem felelő műveket befogadjanak. Erre, ha megengeded, másik hozzászólásban reagálok, mert ez már túl hosszú lesz.

Timár_Krisztina 2020.05.24. 11:24:05

@Szabó A. Imre:
Tehát akkor a további háromnegyedről.

Nagyon meglepett mindkét idézet, amelyet hoztál. A manchesteri esetnek utána tudtam nézni, a barcelonainak nem, pedig az a meglepőbb. Az előbbit most már tökéletesen értem is (angolul tudok), az utóbbit csak sejtem, mivel sajnos spanyolul még nem tudok elég jól ahhoz, hogy az egész cikket értsem, amelyet publikáltak róla. A Google Translate-ben meg nem bízom, ha ennyire kényes témáról van szó. Az pont az apró részletek fordításán múlhat, amihez pedig a Google Translate nem ért. De valamit azért én is értek, az alapján próbálok reagálni.

Azért lepett meg nagyon az, amit a barcelonai esetről írtál, mert ezt írtad, "rejtett szexista tartalmak után kutatva". Nem kell azokat kutatni, nincsenek elrejtve sehova, beleugranak az ember képébe. Én gyerekkorom óta folyamatosan szembesülök velük, legfeljebb nem mindegyiket vettem rögtön észre (de azért éppen eleget), és nem tudtam, hogy hogy hívják ezt a jelenséget. Mindig zavart, de többnyire túltettem magam rajta, gondolván, hogy a történet attól még érdekes, a könyv attól még jó, hogy nyilvánvalóan nem nekem írták. De azért egy idő után, tudod, besokall az ember.

Erről írtam fentebb: én megértem azt, akinek elege lesz abból, hogy éveken át folyamatosan olyan műveket olvas/néz, amelyek látványosan nem neki szólnak. Olyan ez, tudod, mint hogyha a közelemben beszélgetnének idegenek valamiről, ami engem is érint, nekem is van róla véleményem, sőt, adott esetben éppen rólam szól, de pont engem eszükbe se jut megkérdezni. Mintha elbeszélnének a fejem fölött. Azért ez elég kellemetlen, ismerd el. Persze viseli az ember, ha egyébként nagyon érdekli a beszélgetés. Legfeljebb az idegesíti, ha látja, hogy akár még érdekesebb is lehetne az a beszélgetés, ha őt is meghallgatnák, de hát nem hallgatják. Azért mégis marad. Aztán egyszer azt mondja, hogy bocs, sziasztok, én inkább máshová megyek, és olyat keresek, aki engem is meghallgat. Sőt, az is előfordul, hogy a beszélgetők közül lesz olyan, aki hátat fordít, és olyan helyre megy, ahol mást is meghallgatnak, mert őt is érdekli, mit lehet a témáról mondani más szemszögből. Ne mondd, hogy nem érthető. Én is megértem attól, hogy én másképpen oldom meg ezt a problémát.

Ezért örülök, ha találok olyan klasszikus műveket, amelyek nem így működnek. Mert vannak bőven. Közismert, kanonikus művek is. Meg a közvélemény számára ismeretlen, nem kanonikus művek is. Amelyek attól még lehetnek esztétikailag jók, és később válhatnak szintén kanonikussá. A kánon, az változó dolog. Ahogyan a társadalom is az. Nem raknék ki a kánonból műveket csak azért, mert nem nekem szólnak. Viszont nagyon is merek velük vitatkozni. Ha jó az a mű, akkor kibírja. Attól lett klasszikus. Ne mondd már, hogy egy több száz vagy ezer éven át fennmaradt művet tönkretesz, ha vitatkozni mernek vele. Az Íliászt nem fogja tönkretenni az, hogy nagyon sok embernek nem tetszik az, ahogyan ember az emberrel, isten az emberrel bánik benne. Ha tönkretenné, egész biztosan nem maradt volna fenn. Mint ahogyan azt is kibírják ezek a művek, hogy más nézeteket képviselő műveket tegyenek oda melléjük, amelyek éppen annyira értékesek lehetnek.

Még mindig folyt. köv., bocs...

Timár_Krisztina 2020.05.24. 11:44:07

Semmiféle művészet nem csonkul meg attól, hogy egy barcelonai könyvtárban x könyv nem olvasható. Egyébként gyerekkönyvekről van szó, és a szülők kérték az eltávolítást, ezt értem a pár hónapos spanyoltudásommal is.* Annyi jó gyerekkönyv van a világon, szerencsére van választék. Ha a szülő valamit nem akar a kezébe adni, ő dolga. Nem biztos, hogy egyetértek vele, sőt, de ő vállalta azért a gyerekért a felelősséget. Aztán majd ha nagyobb lesz, a tanár dolga lesz, hogy megbeszélje vele, hogyan érdemes értelmezni a műveket. Hány olyan gyerekkönyv van, amihez én is csak felnőtt fejjel fértem hozzá, attól nem lettem kevesebb. De erről többet nem akarok beszélni, majd ha már eleget tudok ahhoz, hogy értsem a cikket.

Az is nagyon meglepett, hogy ezért levesznek egy festményt a falról. Hát legalább a festmények háromnegyedét levehetnék, hogy van ez, minek csinálják? Ezt is megtaláltam, lábjegyzetben mutatom.** Az, hogy a festményt levették, és a helyére táblát tettek, amelyet a látogatók cédulákon kommentálhattak, maga is egy művészi performansz része volt. Az volt a lényege, hogy a látogatók figyelmét felhívják arra, hogy lássanak is, ne csak nézzenek. Hogy figyeljenek oda, mit tesznek a szemük elé. Ők elmondták a véleményüket, a festményt pedig aztán visszaakasztották. Mert jó kép, attól, hogy a témája zavaró lehet. (És mennyi jó kép porosodik raktárakban... de hát ez már messzire vezetne.)

Azzal, amit a hozzászólásod végére írtál, egyáltalán nem tudok mit kezdeni, ezért arra nem tudok érdemben reagálni sem. Valamit megpróbálok írni, de könnyen lehet, hogy nem arra reagálok, amire te gondoltál, mivel azt nem értem.

Azt felfogom, hogy ahogyan engem adott esetben zavar az, hogy a hozzám hasonló szereplőket hogyan látom van nem látom művészi alkotásokban, úgy másokat is zavarhat ugyanez. Mások is szívesen látják, ha a hozzájuk hasonló szereplők nem pusztán dísznek vannak benne egy műben, hanem vannak nekik motivációik, tulajdonságaik, rokonszenves és ellenszenves vonásaik. Azt is felfogom, hogy ha valaki egy műalkotás élvezetéért fizet (megveszi a könyvet, mozijegyet, múzeumi belépőt stb.), akkor részéről jogos az elvárás, hogy úgy érezze, neki is szól az, amit kap. Ha nem érzi úgy, akkor is élvezheti persze, csak úgy nehezebb, de erről már fentebb írtam.

Az a Waterhouse-festmény, amelyről beszéltél, és amelyet (úgy vettem ki a szavaidból) nagyon értékesnek és fontosnak tarthatsz, egy homoszexuális fiatalembert ábrázol (Héraklész szeretője a görög mitológiában), akit tinédzser lányok, arcukon hazug részvéttel, a halálba csalnak. Vagyis az egyik felet áldozatként, a másikat agresszorként ábrázolja. Nagyon szép kép. Olyan jelenséget ábrázol (becsapott áldozat elpusztítása), amely létezik, nem lehet és nem is szabad tagadni, beszélni is kell róla. Ez két ok arra, hogy a képet visszarakják a helyére. Azt viszont megértem, hogy ha valaki a hozzá hasonlókat mindig áldozatnak látja, vagy mindig agresszornak a képeken/könyvekben/filmekben, az a tudatára (meg a tudattalanjára) is hatással lesz. Jó az, ha egyszer-másszor felhívják a figyelmét arra, hogy ez nem szükségképpen van így, nem kell mindig áldozatnak/agresszornak lennie. Sőt, ha másképpen is látja magát. Attól még nem felejti el, hogy vigyázzon magára.

De hogy az, hogy te ezt a képet értékesnek és fontosnak tartod, meg az, ahogyan tőled eltérő gondolkodású vagy orientációjú emberekről fogalmaztál, hogy jön össze... hát azt nem fogom fel.

Ennyi mindenbe valószínűleg nem is gondoltál bele, amikor a hozzászólásodat írtad. Én viszont úgy gondoltam, megéri végiggondolni és leírni. Azért, mert máskor is előfordulhat, hogy bármelyik témáról kérdeznek engem, és úgy gondoltam, jó az, ha a véleményemet minél körültekintőbben, precízebben tudom megfogalmazni. Nehogy félreértsenek. Ezért írtam ilyen sokat.

* www.lavanguardia.com/vida/20190412/461595089209/caperucita-roja-cuento-retirado-escuela-sexismo-polemica.html
** www.theguardian.com/commentisfree/2018/feb/06/takedown-waterhouse-naked-nymphs-art-action-manchester-art-gallery-sonia-boyce

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.06.13. 04:35:14

Most írjam azt, hogy én megmondtam? Ahol ma ideológiai megfontolások mentén instrumentalizálják a művészeti és irodalmi örökséget, ahol könyvtárakat "néznek át" rejtett polkorrekt tartalmak után kutatva, itt másnap már szobrokat döntögetnek és embereket hurcolnak meg. A kulturális forradalmakból a kultúra soha nem került még ki győztesen.

Timár_Krisztina 2020.06.13. 09:23:50

@Szabó A. Imre:
Értem. Nyilvánvalóan összefügg az, hogy egy barcelonai kisgyerek jelenleg nem, hanem majd csak tízéves kora után olvassa a Piroska és a farkast (hanem helyette, mondjuk, "A granadai hó" című spanyol népmesét, amelyet én például gyerekkoromban szerettem), illetve az, hogyha ledöntenek egy szobrot, és valahol valakit meghurcolnak. Valamint nyilvánvalóan összefügg mindez azzal is, hogy én örülök annak, ha egy (akár klasszikus, akár mai) alkotásban nők beszélgetnek egymással, és nem a férfiakról. Egyébként Ovidius Átváltozásai is ilyen mű. Arról is írtam.
Kedvesebb, elegánsabb, és mindenképp hasznosabb lett volna, ha a hozzászólásaimban levő konkrétumokra reagálsz, úgy, ahogy én tettem — ha megválaszolod a kérdéseimet, amelyeket ezúttal egyáltalán nem költőinek szántam — ha megmagyarázod az eredeti hozzászólásodban levő önellentmondásokat, amelyeket most csak úgy elfelejtesz megemlíteni. Ez esetben én is elmondtam volna, mivel értek egyet a fentiekből, és mivel nem, és bizonyára találtunk volna valamit, amiben egyetérthetünk, míg más dolgokban meg nem értettünk volna egyet, és ment volna mindkettőnk a maga útján tovább. Ebből viszont, amit csinálsz, sok minden lesz, de párbeszéd és kölcsönös megértés nem. Kár.
Ezért csak annyit tudok mondani, hogy ha te az én blogom olvasása közben a kultúra veszteségét vizionálod, akkor a saját lelki nyugalmad érdekében inkább ne olvasd.
süti beállítások módosítása