Tényleg nem egyszerű kezdeni valamit ezzel a furcsasággal, amelynek még a műfajában se vagyok biztos. Körülbelül a négyötödéig értettem, miről szól, aztán vége lett a történetnek is, meg a megértésnek is. Miközben ez határozottan jót tett a szöveg minőségének, majdnem megkapta az öt csillagot. Örülök, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, bár én biztosan elolvastam volna egyébként is, mert megvolt a Brontëk könyvtárában, és emlékeim szerint tanultunk is róla.

A cím megtévesztő, mert a benne szereplő „justified sinner” nem azt jelenti, amit én világéletemben hittem, hogy „megtért bűnös”. (Egyébként én egy évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy ez regény, azt hittem, tényleg önéletrajz.) Nem is tudom, van-e magyarul jó szó arra az elég extrém puritán felfogásra, hogy „olyan bűnös, akiről kiderül, hogy még születése előtt üdvösségre predesztinálta Isten”. Aki ezek után bármit megtehet, hiszen Isten tervében ő mint üdvözült szerepel, nincs félnivalója. Persze, hogy ilyen nem létezik, de hát pont ennek a fajta nagyon vad gondolkodásmódnak a kritikája a regény, egyébként szintén protestáns nézőpontból. Ez a a két dolog (a protestáns nézőpont meg a szélsőséges puritanizmus kritikája) holtbiztos. A többiben vagyok bizonytalan.

Ezt a könyvet vittem a Molyklubra, amikor a hét főbűnről kellett olvasni, mert a betéttörténet főszereplő-elbeszélője iskolapéldája a gőgnek. Onnantól kezdve, hogy a betéttörténet elkezdődött, osztatlan csodálatom övezte a szerzőt, aki kitalált és hibátlanul végigvitt egy ennyire emberidegen nézőpontot. Ez az egyes szám első személy, ez egy abnormálisan öntelt, mégis szánni való és nevetséges, valamint sajnos igen kártékony tökfej (juszt se írok csúnyábbat, de azért gondolom), szóval ez az ön- és közveszélyes idióta feneketlen mélységig meg van győződve arról, hogy ő a tökéletes erényesség mintapéldája, mégpedig egyfelől a predesztinációnak köszönhetően, másfelől megszolgáltan, és aki nem őt követi, az tuti kárhozatba jut (némi pisztolyos/szikláról lelökéses/fojtogatós segítséggel vagy anélkül). Még jó, hogy könnyedén fogást talál rajta a Sátán. Onnantól kezdve előbb csúszni kezd, majd sebesebben, végül már nyaktörő iramban rohan a kárhozat felé, akárcsak katolikus rokona és bűntársa a gőgben, azaz Lewis szerzetese.

Vagy mégsem a Sátánnal találkozik? Igaz, hogy ez a fura, titokzatos Gil-Martin (akinek persze nem ez az igazi neve) gyanúsan sátáni tulajdonságokkal rendelkezik (például eltorzított Bibliát hord magánál, és annyira változékony a megjelenése, hogy saját arca nincs is, viszont bárkiét felveheti), de az is igaz, hogy a regény vége felé már sokkal inkább doppelgängernek tűnik. Ráadásul nem győzi emlegetni, hogy azért kell neki éppen ez a Robert nevű majom, mert az Isten választottja, üdvösségre predesztinált, rendkívül erényes ember. Persze, a Sátánhoz illő szerep pont a jókat kárhozatba vinni... de hát Roberttől oly távol áll a jóság, mint Makó nem is Jeruzsálemtől, hanem Vlagyivosztoktól, és ha valakinek, hát a Sátánnak tudnia kellene erről.

Nem hagyhatom szó nélkül azt, ahogyan a regény előfutárkodik a posztmodernnek, ahogyan játszik a „mese a mesében" írói fogásával, vagy azt, ahogyan megcsavarja a végén a kerettörténetet. Nem hagyhatom szó nélkül a kerettörténet női szereplőit sem, különösen azt a szó szerint lélegzetelállítóan bájos könnyedséget, amellyel a regény elsiklik Mrs. Logan és Mrs. Calvert társadalmi státusza fölött, ellenben átmegy a Bechdel-teszten. Mindkettejük esetében indokolt volna behozni egy XIX. század eleji regénybe a bujaság bűnét, ehhez képest az egyetlen szereplő, aki bármelyiküket ezzel vádolja, megyen a levesbe, az elbeszélő pedig gondoskodik róla, hogy mindkettő megkapja az olvasótól a neki járó tiszteletet, sőt részvétet. Meg a Mrs. címet, pedig mindkettő elmondhatná, hogy magyar klasszikust idézzek: „uram se vót, az is meghótt”. Nem hagyhatom szó nélkül ugyanakkor azt sem, ahogyan a harmadik női szereplőt elintézi ugyanaz az elbeszélő. A bigottságáért meg a hülyeségéért persze megérdemli az elintézést, csakhogy őt nőiségében is megalázzák, ami legalábbis nagyon elgondolkodtatja a mai olvasót. Itt teljesen normálisnak, sőt elvártnak tekintik a családon belüli – éspedig nem akármilyen durva – erőszakot, azt pedig már nem mondhatom méltányos büntetésnek se a bigottság, se a hülyeség esetében. Kell is ellenpontnak ez a Logan–Calvert páros, akikről egyébként egyszer el nem hangzik, hogy az egyik kitartott nő, a másik meg kocsmákban megélhetést kereső prostituált. Sőt: ők az igazság bajnokai, az igazságszolgáltatás hibáinak hős kiigazítói.

Szóval ennek az erőszaknak köszönhető a pontlevonás? Hát például. A kedves, joviális apafigura példaértékűségéből sokat levon az, ahogyan a feleségével viselkedik. Aztán még a stílusnak is köszönhető. Nem a rengeteg skóciai tájszó miatt, azokkal nehezen boldogultam ugyan, de segített a jegyzet, egyébként meg még jól is áll a szövegnek, főleg a vége felé a cselédlegény boszorkányos meséjében. (Az önmagában húzna felfelé egy pontot.) Hanem az időnként nyomasztó lassúsága és körmönfontsága miatt. Lehet, hogy illik a főszereplőhöz. Az meg biztos, hogy fáradtan olvastam, és ezért engedtem el időnként olyan könnyen a szöveget. Na de a szöveg se segített megtartani a figyelmemet. Úgyhogy nyolc pont. Punktum.

Amúgy jó könyv, de csak felsőfokú nyelvtudással bíróknak ajánlom, a skót tájnyelv gyakorisága miatt.

Ezt 2019. szeptember 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8