Hát ez volt az abszolút zsákbamacska.
Először is egyáltalán nem ismertem se a szerzőt, se a könyvet,* másodszor nem voltam netközelben, amikor diszkréten megszöktettem, tehát még csak a Molyon se ellenőrizhettem, hogy ki mennyire csillagozta, egyáltalán fenn van-e már.
Hát a fészkes fene gondolta, hogy egy XX. század végi útleírás még ilyen érdekes tud lenni. Amikor már van villany és helikopter, hová lesz akkor az öszvérkaravánok, jeges folyókban lefagyó lábak és poloskás fogadók romantikája?!**
Tibetbe.
Ezt az utat végigcsinálni még 1984-ben se volt akármilyen teljesítmény. (Hát még mekkora lehetett Csoma idejében…)

A könyvet Sárosi Ervin már itthon írta és jelentette meg, felhasználva saját és társai feljegyzéseit (bár mindvégig a saját nézőpontja marad középpontban), valamint tetemes szakirodalmat is, bár az utóbbinak nagy részét biztos, hogy már az utazás előtt elolvasta. Az utazás leírását meg-megszakítják történelmi visszatekintések, néprajzi fejezetek, vallástudományi fejtegetések, még a tibetiek időszámításáról is ír. Mindvégig tisztelettel, megbecsüléssel beszél a tibetiekről, még akkor is, amikor nagyon idegen tőle, amit tapasztal. Vele együtt én is szívemből kívánom, hogy még soká őrizzék meg a tibetiek ezt a hideggel-piszokkal együtt is rokonszenves, sokszínű civilizációt, a kínaiak pedig legyenek szívesek ezt hagyni.***

Elég sok mindent összeolvastam már erről a kultúráról, Stein Aurél könyvét is nagyon szerettem, mégis folyamatosan meg tudtak lepni a könyv információi. (A vajas teát tudtam, van is ismerősöm, aki már ivott igazit, ott a Himalájában. De ilyeneket, hogy miért építik kétszintesre a házakat, mit termelnek, hogyan öntözik a teraszokat, mit használnak cukor helyett stb. – ezekről dunsztom nem volt, pedig tényleg rendkívüli találékonyságról és ügyességről tesznek tanúbizonyságot.) Az pedig külön közel hozta hozzám ezt a kis vándorló társaságot, hogy az is benne van a könyvben, mennyire elegük van a vége felé már a hidegből, a normális szállás hiányából, a szűkös élelmiszerkészletből meg úgy általában a gyaloglásból. De végigcsinálják, és a végén persze szomorú a búcsú.

Külön meg kell említeni, hogy Sárosi Ervinnek a stílusa sem akármilyen. Egyhangúsággal még ezt a fantasztikus alapanyagot is agyon lehetett volna ütni, de ő kellő változatossággal, jó adag humorral írta meg a zarándokút történetét. Bár a kedvenc poénomat nem ő írta, hanem „az élet”. Amikor az öreg szerzetes felemlegeti neki, hogy láttak itt már európait, mert járt itt x évtizeddel ezelőtt (az ő apja még látta) „one englishman”. Na, az vót a Baktay Ervin. 

* Pedig az, hogy én tettem fel a legfelső polcra, az olyan biztos, mint a halál, mert ott volt mellette a magánkönyvtár másik OV-könyve is. És ahol én rakok rendet a könyvek között (szüleim, nagyszüleim, nagybátyám, saját polcom), ott húsz év múlva is szoktam tudni, miket lehet találni. Ez pedig kb. olyan régen történt.
** Na jó, öszvér és poloska nincs is benne. Ló van meg sár. Meg törek. És nem is fagy le a lába senkinek. Csak majdnem.
*** Bár ahogy a fényképek napcserzette-szélfútta ábrázatait elnéztem, ezek még egy ufómegszállást is kibekkelnének…

Ezt 2015. augusztus 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10