Azt senki meg nem mondja, hogy mi a műfaja ennek a szövegnek, bár az „esszé”-be elég sok minden belefér. Az a fajta szöveg, amelybe nem érdemes csak úgy fejest ugrani, mert akkor katyvasznak tűnik, és csalódást okoz. Pedig távolról sem katyvasz. Szellemi játék, nagyon is megvan a maga logikája: a beavatás logikája ez. Hát mielőtt hozzáfog az ember, tényleg nem árt egy kis tréning. 

A legjobb, ha előtte átküzdi magát az olvasó az Egyiptomi halottaskönyvön meg Gilgamesen és társain, mert ezt a kettőt rengeteget elemzi, értelmezi a szöveg. (Úgyhogy most mégiscsak örülök, hogy elolvastam a Gilgamest meg az Agyagtáblák üzenetét.) Ha ez a kettő már megy, akkor Mereskovszkij tényleg üdítő esti olvasmány, kis szövegdarabokból összerakosgatva, amelyeket lehet folyamatosan olvasni, vagy éppen mindennap egyet-kettőt.

Olvasni, nem feltétlenül elhinni. Szabad nem egyetérteni vele, szabad egyszerűen csak kíváncsinak lenni, szabad elfogadni, szabad vitatkozni vele, szabad önellentmondást találni benne, szabad elmenni mellette. Megvan, honnan szedte Hamvas a műfaját. 
Ezekből a rövidebb-hosszabb töredékekből látszik, hogy hogyan íródott a könyv: mindennapos lelkigyakorlatként, mikor mennyi ideje/energiája volt Mereskovszkijnak, hol négy sorra, hol három oldalra elég. Így lehet az, hogy időnként egészen elrugaszkodott asszociációi támadnak, szegény olvasó meg pislog, hogy hogy a bánatba' is jutottunk az egyiptomi krokodilmúmiáktól a középkori liliomábrázoláshoz – és így lehet az, hogy itt-ott mintha ellentmondana magának, vagy finomabban szólva „sokat bíz az olvasóra.”
Igen sokat. Jókora műveltséganyagot mozgat igen könnyedén, és lábjegyzetről ne is álmodjunk.* A Bibliából onnan idéz, ahonnan éppen kedve van, aztán előszedi Hammurapi törvényeit, Lev Tolsztoj összes műveit és az ókori mezopotámiai siratóénekeket. De azért ha valaki soha életében nem olvasott Tyutcsevet, Blokot vagy a Feljegyzések az egérlyukból-t (töredelmesen bevallom…), vagy bármelyik másik idézett művet, attól még ne érezze magát rosszul: ami megérteni való van itt, azt nagyjából így is megérti. Csak a két könyv, amit fentebb említettem, az muszáj, azok nélkül én se értettem volna.

Igen, tagadhatatlanul van ereje a könyvnek. Igen, fontos olvasmány. Igen, misztikus is, de nem a szó köznapi értelmében. Misztikus, mert rejtett, beavatottaknak szánt tudományt ad át, és misztikus, mert az embernek az Istenhez vezető útjáról beszél. A két hagyomány, amelyeket kiválaszt, az egyiptomi és a babiloni, összekapcsolódik abban, hogy mindkettő egyenes vonalúnak tekinti az időt (tehát nem körkörösnek, mint az indiai vagy a tibeti), és élet-halál viszonyában sem ciklusokról, hanem egyszeriségről beszélnek.
Ez azt jelenti, hogy a halált az általa választott két kultúrában nem újjászületés követi, hanem feltámadás. Ez pedig minőségi különbség Mereskovszkij szerint. A test feltámadásának két ókori kultuszát részletezi: az Ozirisz- és a Tammúz-misztériumokat, és persze szépen meg is felelteti őket egymásnak. (Túl szépen is, de lehet, hogy csak nekem rossz a májam.) Miközben mindvégig megmarad a keresztény szemszögnél, és – ilyet most láttam életemben először – borzasztó ügyesen kapcsolja össze az egyiptomi-babiloni hagyományt a kereszténnyel. Amiket annyi vallástörténész úgy tekint, mint a keresztény vallás alapjainak szétrobbantóit, azokat Mereskovszkij éppenséggel megerősítésként használja.** Komolyan mondom, kalapot le.

Ahol hibázik, az az Ószövetség használata. Szegényt gyakorlatilag úgy forgatja, ahogy neki tetszik. Ha úgy esik jól, a saját álláspontja mellett talál benne érvet, ha amúgy, akkor a világromlás előképét és az apokalipszist látja benne. Na, ezt így nem illik. (És akkor még finom voltam.) Ezzel aztán felhívja a figyelmet arra is, hogy más forrásokat hasonló nagyvonalúsággal kezel: szépen kiszálazza belőle, ami pont őt igazolja. Persze nehéz tetten érni, hiszen felét se olvastam az idézett szövegeinek, de azért Hammurapi törvényeit a szelídség és emberszeretet mintapéldáinak tekinteni… öö… hát ahhoz elég sok mindent figyelmen kívül kell hagyni, ezt még én is tudom. Atlantiszt meg… hagyjuk… 

De közben annyira szép, amiről ír, annyira szükséges és fontos az a tudás, amelyet átad. Szeretetről, halandóságról, feltámadásról, a béke felsőbbrendűségéről, a halál legyőzéséről kevesen írtak ilyen jólesően, mint Mereskovszkij. (1925-ben! Szabályos lázadásnak számított, amit leírt, bátorság kellett hozzá! Kár, hogy nem hallgattak rá többen…) Érveket fogalmaz, amelyeket bátran fel lehet használni ma is, és nem avult el a mondanivalója.
Ami pedig külön is szép benne: nem egy meghatározott csoportnak ír, másokat kizárva, hanem hangsúlyozottan az egész emberiségnek. Szabályosan megszólítva éreztem magam. Ha kell, felforgató dolgokat ír (ujujuj, de még milyen felforgatóakat!), ám sohasem tiszteletlenül és sohasem sértően. Nem képmutató, nem szenteskedő, nem giccses – tiszta, komoly, erős.

Biztos, hogy olvasok még tőle. Lehet, hogy a trilógiáját is. És nagy kár, hogy a legtöbb művét a háború előtt adták ki utoljára magyarul. Valamint dühít, hogy ennek a könyvnek a párját, a Nyugat titkait meg éppenséggel soha ki se adták magyarul, és angolul is művészet beszerezni. Jó, tudom, az a könyv Atlantiszt állítja a középpontba – na és? Én szeretek fantasyt olvasni. És viccen kívül: ha Graham Hancockot kiadták, Mereskovszkijt duplán ki kéne…

Frissítés: Végül meglett az atlantiszos könyv, és érdemes volt megküzdeni vele.  

* Kivéve, ha az idézetek magyar fordítóit tartalmazza a lábjegyzet… 
** Az elsőtől még sose ijedtem meg, a másodiktól meg nem kezdtem erősebben hinni, de azért nem esett rosszul. Sőt. 

Ezt 2015. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9