Úgy tudom, a kritika a trilógia befejező részét tekinti a három kötet közül a legjobbnak. A kritikával semennyire nem értek egyet. Méltó lezárása a trilógiának, és szintén nagyon inspiráló darab, de annyira túl van írva, hogy még csak utol sem éri az első vagy a második részt, nemhogy lehagyná. 

Mereskovszkij nem tette meg azt a szívességet az utókornak, hogy legalább megpróbáljon címet adni a trilógiájának. A Megváltás-trilógia, amivel az utókor próbálkozott, nem rossz cím, vagy legalábbis nem félrevezető. Igaz, hogy pont a magyar olvasónak nem biztos, hogy szüksége van erre, mivel általam a mai napig nem értett módon a trilógia első és harmadik kötetét fordították magyarra, a másodikat soha. Úgyhogy a magyar olvasónak, hacsak be nem szerzi a második részt angolul, németül vagy oroszul, esélye nincs látni az összefüggéseket. Mondjuk, az igaz, hogy a harmadik rész akár önmagában is értelmezhető. 

Üdvözlendő, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több olyan színvonalas kiadvány lát napvilágot magyar nyelven, amely a populáris kultúra működésével foglalkozik, akár gyakorlati (pl. írástechnikai), akár elméleti (pl. műértelmezési) oldalról. Ezeknek a kiadványoknak köszönhető az is, hogy az irodalmi közvélemény egyre inkább értékének megfelelően tudja kezelni a populáris regisztert.

Önmagában az is jelzi már a sajátos magyarországi helyzetet, hogy egy 2024-ben megjelenő, populáris kultúrával foglalkozó kötet előszavában még le kell szögezni: a fantasztikus helyek a saját világunkból fakadnak, és egyáltalán nem arra valók, hogy általuk elmeneküljünk a valóság elől (7–8.). Éppen ellenkezőleg: „megvalósítani csak azt lehet, amit először el tudunk képzelni” (9.). Ezért a kötet mindegyik tanulmánya összekapcsolja azt az igényt, hogy fiktív alkotások tereiről beszéljen, és azt, hogy közben az olvasók által megtapasztalható terek tulajdonságait is tudatosítsa, csak éppen a megszokottól eltérő nézőpontokból.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget szerzői jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ursula K. Le Guin sorozatai is azok közé fognak tartozni számomra, amelyeket akármikor elő lehet venni, bármelyik kötetet el- vagy újraolvasni, mert elég izgalmasak ahhoz, hogy akár tömegközlekedésre, akár pihenésképpen elővehessem, és elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy ne csak ki, hanem be is kapcsoljanak. Mint ifjúsági regényekkel, valóban jobb lett volna kamaszként megismerkednem velük. Sajnos akkor nem találtam rájuk, bár így sem panaszkodhatom a felhozatalra. 

Akartam szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem igazán sikerült. Nehéz is írnom róla, mert egyáltalán nem tartozom a célcsoportjába. Olvasok sci-fit, űroperát is, csakhogy nem pusztán a cselekmény kedvéért, ez a regény pedig erősen cselekményközpontú. A fordulatok láthatóan jól ki vannak találva, van benne nyomozás, üldözés, világmegmentés a legjobb fajtából: amikor az ember csak úgy tudja megoldani a magánéleti baját, ha közben a közösségen is segít. Kalandtörténetként sokáig működik is a szöveg, humora is van, legfeljebb nem nekem való. Azért elég sokáig lekötött; sajátos módon az eleje és a vége nem, de a közepe igen.* 

Folytatni fogom a sorozatot, mert az első kötet mutatja, milyen jó író volt Leblanc, és ennek a kötetnek (Arsène Lupin contre Herlock Sholmès) a novellái is ötletesek, de semmi több. Az egész meg nem közelíti az első kötet színvonalát. Nyelvgyakorláson kívül kb. semmire nem jó, ráadásul arra is csak felerészt, mert hangoskönyvként sem érvényesül. 

A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

A regénynek körülbelül az ötödik oldalán járva már tudtam, hogy bármennyire is szubjektív benyomásokat fogalmaztam meg az első kötetről írt bejegyzésemben, az elvárásaim egyáltalán nem voltak túlzóak. Ott azt írtam, hogy aki Rejtőt veszi mintának, azt én tisztelem, de azzal szigorú is vagyok, mert magának teszi magasra a mércét. Ezt az első kötet nem ugrotta meg. A második igen. 

Itt nem egyszerűen komikus stílusban mesélnek el egy egyébként nagyrészt komolyan vett (kisebb részt parodisztikus) küldetéstörténetet. Itt, a második kötetben, a komikusság jelen van a helyszínekben, a cselekményfordulatokban, és egynél több szereplőben. Sokkal változatosabb, izgalmasabb. 

Újraolvasás vége. 

Annak idején a dömpingben nem sokat sikerült befogadni belőle (ég áldjon, vizsgaidőszak, vissza ne gyere), leginkább a nyomasztó hangulatára emlékeztem. Azért szedtem elő újra, mert Hölderlin életműve rajta van Hamvas Béla százkönyves listáján (ld. a címkét), meg azért, mert valamelyik másik mostanában összeszedett olvasmányomban említik, és a klasszikusok átismétlése nem szokott ártani. Általában rájövök, hogy húsz év elteltével már nem is olyan nyomasztó, ellenben több érdekességet észreveszek benne. 

Igazam is lett. 

Nem rossz ez, ha kivonjuk belőle a sóhajokat és könnyeket. De néha még azokkal együtt is egész olvasható.

Nem akarok itt most mindenre kiterjedő filmelemzést írni, csak egy kósza ötlet nyomán keletkezett gondolatmenetet írok le. Nyomkövetés közben ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy nem is olyan kósza az az ötlet, és nagyon is sok értelme van. Avagy: hányszor megesik, hogy amit ötvenszer látott az ember, arról hirtelen rájön, hogy ötvennél (de még száznál is) sokkal több van benne!

Elég gyakran előfordul velem, hogy sorozatokat elkezdek, aztán – bár továbbra is érdekel – valamiért bizonytalan időre elnapolom a folytatást. Aztán általában folytatom, de ehhez olykor akár évek kellenek. Mit csináljak, túl sok érdekes könyv van a világon. Mivel tudom, hogy a szerző elsősorban regénysorozatairól ismert (az egyikbe bele is kezdtem, csak hát... lásd fent), most szándékosan novelláskötetet választottam tőle. Azzal biztosan nem járok így.

Az más kérdés, hogy a kötet tizenhárom novellája között olyan is akad, amelyik egyik vagy másik sorozat ismerete nélkül nehezebben érthető. Nem lehetetlen átlátni a szereplők kapcsolatait, mert a téma általános érvénye segít az értelmezésben, de azért számít is a novella az olvasó előismereteire. (Egyébként a „Scar első bálja” éppen az általam elkezdett sorozat világába illeszkedik.) A többi szöveg egy-egy külön világot épít fel, akár a Földön, akár elvont-mitikus közegben.