Ritkán jutok el mostanában odáig, hogy blogot tudjak írni, aminek több oka van, az egyik például az intenzív franciatanulás. Szerencsére a tanulás elengedhetetlen része a kultúráról való tájékozódás is, vagyis az ember legalább abban a tudatban mélyedhet el a kortárs francia spekulatív irodalomban, hogy ő most hivatalosan (is) vizsgára készül.

Egyébként meg tegye fel a kezét, aki két kortárs francia spekulatív szerzőnél többet tud említeni kapásból. Hát én is csak azért teszem föl, mert a közelmúltban tanulói segédanyagokat kerestem. Bizony ránk fér a tájékozódás. Még akkor is, ha az eredménye nem mindig kellemes. 

Úgy tudom, Mathieu Gaborit trilógiája az első modern francia fantasy, és valószínűleg francia epic fantasyből is az elsők között van. A 90-es években jelent meg először. Megnéztem, milyen írókat tart példaképeinek; van közöttük francia szürrealista (ez teljesen rendben is van), illetve angol nyelvű írók (például Mervyn Peake). Ha csakugyan a műfaj első képviselői között van, akkor minden elismerésem. Akármennyi nagyszerű példa áll az ember előtt, egy adott műfajban az adott nyelven elsők között lenni már csak azért sem egyszerű menet, mert ez azt jelenti, hogy a műfajt elsőként alkalmazza az illető az adott kultúrához is. Hiszen minek akarna valaki például pontosan reprodukált tolkieni világot olvasni francia verzióban, amikor olvashat Tolkient is? Gaborit-nak tehát a francia hagyományokhoz alkalmazott mágikus háttérvilágot kellett kitalálnia. 

Sikerült. A mágia kidolgozása ötletes, variációi logikusan felépítettek, kivitelezése nagyon szép. Érzékelhetően saját kultúrája hagyományaira igyekszik alapozni akkor, amikor minden mágikus cselekedetet, ha csak áttételes módon is, a képzőművészet valamely ágával (festészet, zene, tánc) kapcsol össze. Teszem azt, van benne átjáróként működő festmény (amelyet pályázatra festenek, szóval nem is egy festő akad a regényben, aki erre esélyesnek gondolná magát), van harci eszközként használható hangszer (és nem, nem arról van szó, hogy hozzávágják az ellenfélhez, hanem szó szerint lyukat játszanak a testébe, az alkalmazott mágia neve pedig Accord, azaz „összhang”, és elég brutális tud lenni), sőt, vannak a mozgásukkal, az érzelemkitöréseikkel mágiát produkáló apró lények, akiket ráadásul Táncosoknak is hívnak. Az ő társaságuk a legbiztosabb mágiaforrás. Nem mellesleg a főszereplő (férfi) legközelebbi hozzátartozója a (női) lélekkel és jellemmel bíró vívótőre, akivel folyamatos szópárbajokat folytatnak. Az ő párbeszédeik vannak a legjobban megírva a szövegben, nyomokban még humort is tartalmaznak. 

Stílusát tekintve is művészi a szöveg, csodálói joggal nevezik a szerzőt a barokk örökösének. Ettől függetlenül nyelvtanulóknak nagyon-nagyon tudom ajánlani, akár azzal a lélekgyilkos módszerrel is, hogy az ember kiszótározza, majd a szavakat olvasás közben tanulja. Ugyanis minden barokksága ellenére abszolút a mai kor szókincsét alkalmazza. Választékos és elegáns, de ma is használatban levő kifejezések ismerhetők meg belőle (à contrecœur – „kelletlenül”; prendre du recul – „tesz egy lépést hátra, azaz új perspektívába helyezi a dolgokat”, ça ne court pas les rues – „nagyon ritka, nem terem minden bokorban” stb.). Ráadásul megteszi az olvasónak azt a szívességet, hogy a fenti kifejezések tetemes részét többször is használja, hogy még a megtanulásukat is segítse. 

No és akkor nagyjából mindent elmondtam, amivel dicsérni tudom az opust. 

Gyerekek, ez a regény nem jó. Se mint irodalmi alkotás, se mint fordulatos kalandregény. A Goodreadsen első helyen egy két (kettő!) csillagos francia nyelvű értékelés áll. Azért én ennyire szigorú nem vagyok (én két és fél, talán két és háromnegyedig fölmegyek), de az értékelés szöveges részével egyetértek. 

Pedig sajnálom. Annyira szép íve van, olyan ügyesen kidolgozta Gaborit a koncepciót. Láthatóan eleve egy trilógia terve volt a fejében. Még akkor is tetszik, ha a sztoriban aztán nincs semmi szép az ívén kívül, mivel arról szól, hogy egy durván traumatizált, jószándékú, rokonszenves fiatalembert a halott (és életében a traumák jelentős részét okozó) apja végakaratának megfelelően megpróbálnak megtörni, aztán nagyot néznek, amikor a traumái átmennek építőanyagba, és ő maga kezd el rombolni. Közben kitör egy háború a hazája ellen, így aztán legalább van rá indoka, hogy miért válik tömeggyilkossá. 

(Különben a főszereplőt Agone-nak hívják. Gondolom, az agonie miatt, ami nagyjából ugyanazt jelenti franciául, mint magyarul. Egyszer utalnak is rá, hogy beszélő név. Már mikor kitalálta a szerző, akkor arra utazott, hogy minél jobban meggyötörje.)

Nagyon sok sebből vérzik ez a szöveg, de az egyik legnagyobb baja érzésem szerint az, hogy a szerző az írás kezdetén összeállított nagyon ígéretes koncepcióhoz körömszakadtáig ragaszkodott akkor is, ha írás közben ötvenedszerre is kiderült, hogy ebben a formában nem fog működni a dolog. A leggyakoribb hibák: 1. egy cselekedet indoklása nincs rendesen kifejtve, 2. indoklással együtt is értelmetlen, hacsak a koncepcióban elfoglalt helyét nem nézi az ember, azt meg milyen alapon várják el egy kalandregény-olvasótól?

Mert nem, az az elővázlat nem arra való, hogy írás közben belenézzen az ember, és a homlokára csapjon: „Hopp, ebben a fejezetben jön az a rész, hogy lemészárolják Agone egész hadseregét! Ez az, le is mészárolták. Ja, hogy a hadseregnél fegyver is szokott lenni, sőt, ezek még kiképzést is kaptak, tehát az ellenség jó részének szintén holtan kellene feküdnie? Azt már nem! Kizárólag Agone katonái fekhetnek mindenütt halmokban, mert itten az a koncepció, hogy Agone-nak minél <excrementum>abb legyen. Hogy akkor legalább azzal indokoljuk a mészárlást, hogy álmukban lepik meg őket? Azt sem! Ha nem csinnadrattával érkezik az ellenség, akkor nem jön ki a mondanivaló!” Vagy: „A koncepció szerint ennek a szakasznak a végére Agone-nak teljesen el kell magányosodnia, ezért jöjjön egy random algonosz, aki közli vele, hogy egy félreértés miatt még az általa legjobban tisztelt személy is elfordult tőle, és többé semmilyen magyarázattal nem is tudja visszafordítani. Hát így van ez. Végül is miért ne hinne Agone első bemondásra egy random algonosznak, aki korábban a füle hallatára hazudott és manipulált? Továbbá a tisztelt személy is mindössze négy éve ismeri és szereti Agone-t, sőt, él vele egy fedél alatt, és csak nagyjából másfél hete váltak el egymástól, végül is logikus, hogy ugyanez a személy egy híresztelés alapján, a meghallgatása nélkül azonnal el is ítélje, nem? Mi az, hogy nem? Hát nem érted, hogy ha nem ítéli el, akkor Agone-nak nem lesz elég <excrementum>?!” 

Na, ilyenből van úgy háromoldalanként egy. Jelentéktelen események éppen úgy áldozatul esnek a koncepció zsarnokságának, mint komplett cselekményfordító elemek, akár még az egyes kötetek végkifejlete is. Én értem, hogy ez dark fantasy akart lenni, csak az nem attól lesz dark, hogy minden váratlan fordulat abból áll, hogy a rokonszenvessé vált szereplőket élő egyenesben kiirtjuk, mert a főszereplőnek extra trauma kell. (Esküszöm, van olyan pont, ahol a népirtás szóbeli indoklása annyi az ügyeletes főgonosz részéről, hogy úgyse volt ezekre a lényekre szükség, előbb-utóbb veszélyessé váltak volna. Igen, tudom, hogy létezik ilyen hozzáállás, csak ennek aztán következménye is létezik, csak azt az író kifelejti, minek az.) Attól pláne nem lesz dark, hogy az úgynevezett jóknak, akik száma gyér, és korábban halnak, mint a mosónők, totál irreális és életképtelen filozófiát adjunk a szájukba, csak azért, hogy utána Agone látványosan sajnálkozhasson szükségszerű bukásukon. Miközben neki véletlenül megint <excrementum> lett. Mert ha Agone-nak éppen nem eléggé <excrementum>, akkor szó szerint még a kövek is halni kezdenek. Mondom: a kövek! 

Elhiszem, hogy van, akit szórakoztat, hogy minden fordulattal megölnek x db szereplőt, ahol 2<x<5000. Sajnos nekem két-három ilyen logikátlan mészárlás után végtelenül unalmassá válik a történet. Még csak együtt se tudok érezni a szereplőkkel, maximum a dühtől fakadok sírva. 

Jellemábrázolásról aztán ilyen körülmények között ne is beszéljünk. Az a fenti következetlenségektől jobb esetben is olyan lyukas, mint a szita. Ami nem előny, ha egy trilógia konkrétan leginkább Agone jellemváltozásáról szólna. Például rendszeresen előfordul, hogy mélyen elítél egy cselekedetet, majd fél oldallal később magától értetődően végrehajtja. Maximum <excrementum>ul érzi magát tőle. Vagy fordítva: valaki az ő hallgatólagos beleegyezésével végrehajtja a cselekedetet, ő <excrementum>ul érzi magát tőle, majd fél oldallal később magasztos prédikációt tart az ellenségnek arról, hogy ez az ellenség által (is) alkalmazott módszer erkölcstelen. Ugyanígy minden további nélkül cserbenhagy és elárul olyan személyeket, akiknek fél oldallal korábban még holtig tartó hűséget esküdött. Majd sajnálja őket és saját magát. Szívem meg ne hasadjon.

Igen, ez volt a jobbik eset. Rosszabb esetben Agone jelleme konkrét pszichopátia jegyeit mutatja. Az egyik „kedvencem” a második kötet vége, ahol magától értetődően előad egy olyan nézetrendszert, amely legjobban a fasizmusra hasonlít, miközben felszólítja az olvasót, hogy érezzen vele együtt. Hiszen ő egyfelől egyszerűen nem tehet mást, mint hogy pszichopatává váljon, másfelől lassanként megérti, hogy mindenki, aki belekényszerítette a pszichopátiába, igazából az adott körülmények között a legjobbat teszi vele, hát nem? Olyan Stockholm-szindrómája lesz Agone-nak a végére, hogy annak a szövődményeiből be lehet kárpitozni egy nappalit. 

És ezt így de Sade márki hazájában.

Komolyan, ha Agone legalább abbahagyná a saját sajnáltatását, és bevallaná, hogy igazából élvezi a mások szenvedését, esküszöm, egy nagyságrendet javítana a szöveg minőségén. Ha kicsit hagyná Gaborit, hogy magától alakuljon az a koncepció, még bele is férne.

A többi szereplőre kár szót vesztegetni, mert az egyéniséggel bíró vívótőr kivételével annyira papírfigurák. Főleg a gonoszok. Jelentőségük kimerül abban, hogy mindenkit megöletnek, és olykor kacagnak. Ez a százhúsz éves ponyvákban jött be utoljára, azt is szétcsapta a Rejtő Jenő.* Agone barátairól meg leginkább azt kell tudni, hogy találkoznak, beszélnek tíz-tizenöt mondatot, majd random ponton csatlakoznak Agone-hoz, közölvén, hogy mindig is örök hűséggel viseltettek iránta. Majd (kevés kivétellel) nyilván brutálisan elhaláloznak, hogy Agone-nak <excrementum>abb legyen. Esetleg közben Agone elárulja őket.

Igen, azért hoz ki belőlem a regény ennyi indulatot, mert nagyon akartam szeretni. Annyira szép a stílusa, annyira ígéretesen kezdődik, annyira sokáig bíztam benne, hogy egy ilyen ügyes koncepcióval, ami már az első rész végén látszott, valami értelmes dolog fog kijönni belőle. Nem jött.

Pedig már csak nyelvtanulási szempontból is újra kéne olvasni. Úgy olvastam, hogy közben hangoskönyvben hallgattam is, és a felolvasás is teljesen rendben van: a barokk stílus ellenére sem viszi túlzásba az ünnepélyességet, már-már hétköznapi a hang. Sylvain Agaësse felolvasásait nem ismertem idáig, de most már tudni fogom, hogy minőségi munkák. 

Amikor annak idején megtudtam, mennyire megbecsülik a hazájában a szerzőt, és milyen díjakkal szórták meg, fel nem fogtam, hogy nem fordították le egy idegen nyelvre sem. Aztán a regény felénél már azt nem fogtam fel, hogy lett ebből bárhol bestseller. Ráadásul nálam nem is az első megjelent változat van, hanem a trilógia újrakiadásakor javított változat. Teremtő, milyen lehetett a korábbi? 

Aztán eszembe jut Simone Weil mondása a fiktív és a valódi gonoszról. Na, ha Gaborit azt akarta bemutatni, hogy a gonoszság valójában unalmas és lapos, akkor az tényleg összejött neki.

Csak erre a célra ötszáz oldal kicsit sok.

* Gy. k.: „– Hogy kerül ön a boncolóasztalra? – kiáltotta a kórházi szolga.
– Belopóztam, kérem, éjszaka, mivel hírhedt kémnő vagyok, és fontos hadititkokat akartam itt kilesni. Ez kötelező, mert megbízóm, akinek rém vastag a szemöldöke, miszter Iksznek hívják, olykor kacag, mindenkit megölet, és egy feltűnően tuskólábú illető, beteg rokonaim révén zsarol.
– Még mindig nem értem – mondta az orvos kollégáinak. – Úgy tudom, hogy a katonai ügyészség kórházának nincs elmeosztálya.” (Az ellopott futár)

Pontszám: 10/5

Gustav Meyrink életműve (is) jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap. Ugyanakkor sajnos nem csoda, hogy bekerült az elfeledett klasszikusok közé. A mai olvasónak ritkán van kódja ahhoz, amit ő csinált – és ha van is, gyakran inkább szent szövegként tekint rá, amit nem tud, nem akar eltávolítani magától. Rengeteg (bár korántsem elegendő) misztikus szöveg ismeretében úgy gondolom, nekem van kódom hozzá, és mindenekelőtt értelmezőként tekintek rá. Vonzanak azok a történetek, amelyek a misztikus beavatást kalandcselekményben jelenítik meg. Olyan összeszikrázások vagy olyan termékeny ellentmondások tudnak keletkezni a kettő (mármint a beavatás meg a kaland) között, hogy évtizedek, évszázadok múlva is inspirálnak. 

Frankenstein története megjelenése óta folyamatosan foglalkoztatja a közönség képzeletét. Értelmezéseinek száma felmérhetetlen, az általa ihletett fikciós műveket is nehéz lenne megszámolni, és természetesen elsők között vitték filmre annak idején. Amikor új adaptációja készül, az tehát nemcsak a regényt dolgozza fel, hanem a rárakódott teljes hagyományanyag terhét is viselnie kell. Kérdés, hogy elbírja-e a film ezt a terhet. Az viszont nem kérdés, hogy a történet aktualitása megvan, mind a XXI. században, mind Guillermo del Toro életművében.

Minden adott lenne ahhoz, hogy az apró részletek nagyszerű alkotássá álljanak össze, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem így van. A háttér kedvéért érdemes megnézni a 2025-ös Frankensteint, de érdemes számítani arra is, hogy a film sem adaptációként nem állja meg a helyét, sem önmagában.

Kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A regényről itt írtam. 

No nézd csak, pedagógiai küldetés! Ilyet se sok fantasyben lehet látni. 

Most először sajnálom igazán, hogy gyerekként nem jutottak el hozzám Ursula K. Le Guin regényei. Kaptam gyerekként is elegendő olvasmányt az elmém építgetéséhez, még ehhez hasonlót is, és egyáltalán nem baj, hogy felnőttként pótolgatom őket. Azért sajnálom, mert már sohasem fogom megtudni, rájöttem volna-e akkoriban, hogy miről is szól ez a regény voltaképpen. Ma ugyanis már olyan öreg vagyok, hogy az ötödik oldalon rájöttem, mi a küldetés tétje valójában, és mi lesz a regény vége. Érdekes érzés lett volna úgy olvasni, hogy egyiket se tudom előre.

Aki szeretne ebben az állapotában maradni, ne olvassa tovább az értékelést. Előre megmondom, hogy most is, így is, felnőttként is nagyon izgalmas szövegnek találtam, tehát érdemes tovább olvasni.

Ugye mondtam, hogy újra kell gondolni azt a gyermekek szigetét! 

Mert ez a regény azt teszi. 

Persze működik mint sci-fi: valószínűleg a szerző „legscifibb” műve, ahogy a véleményekben olvasom. Ma leginkább társadalmi sci-fiként emlegetik. Az utószók (Kuczka Péter, Farkas Henrik) bizonygatják is rettentően, jobbról-balról, hogy micsoda fantasztikus irodalom ez, Kuczka valószínűleg főleg azért, mert ő vállalt a kiadással komoly kockázatot.

Rendhagyó poszt következik.

Az egyik barátnőm alkotói válságba került, mikor új szereplőt kellett behoznia a készülő regényébe. (Én aztán tudom, milyen az. Egyébként az engedélyével, sőt, kifejezett bátorítására osztom meg az alábbiakat.)

Éppen portálfantasyt ír, és a küldetésben járó két főszereplő (egy fiú, egy lány) mellé kellett neki egy szintén fiú „sidekick”, aki egy időre csatlakozik hozzájuk, és segíti őket. A sidekick a fiúval jóban van, valami régi harcostárs-szerűség, viszont nem lehet gyerekkori barát, mert a „másik” világból érkezett évekkel korábban, csak ezt egyik főszereplő sem tudja. Ez a koncepció része, ezen variálni nem lehet. A gond ott kezdődik, hogy mi legyen a háttértörténete a két fiúnak: hogy ismerkedtek meg, mi a kapcsolatuk jellege/alapja, hogy lehetnek ekkora barátok, miközben ott húzódik közöttük ez a titok? Így kezdődnek az alkotói blokkok... 

William Blake szöveget és képet szintetizáló, látomásos művészete méltó kiállítást kapott a Szépművészeti Múzeumban. Kétnyelvű versszövegek, kiállított, kivetített, animált, falra nyomott metszetek és festmények, továbbá színészek hangja teszi nemcsak hiánypótlóvá, hanem egyedülállóvá is a tárlatot. Ahhoz az alkotóhoz illővé, aki a szélsőségek egymáshoz közelítését tartotta egyik fő feladatának. 

A kiállításról írt kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nagyon érdekes, nagyon eredeti fantasykísérlet volt, a maga korában (XIX. század legeleje) meg főleg. Még a műfaj nem is létezett, de a német romantikusok már nagyban művelték. Sajnos nem tudta befejezni a szerzője; még sajnosabb, hogy nagyjából ott szakadt félbe, ahol a bűvös-bájos, de mégiscsak realisztikus történet elkezd átmenni fantasztikusba. Azt, hogy mivé vált volna később, abból lehet tudni, hogy a szerző legjobb barátja, aki annak idején kiadta, a következő részekről készült jegyzeteket is kiadta a regénnyel együtt, plusz a szerzővel folytatott beszélgetéseket. 

Úgy tudom, a kritika a trilógia befejező részét tekinti a három kötet közül a legjobbnak. A kritikával semennyire nem értek egyet. Méltó lezárása a trilógiának, és szintén nagyon inspiráló darab, de annyira túl van írva, hogy még csak utol sem éri az első vagy a második részt, nemhogy lehagyná. 

Mereskovszkij nem tette meg azt a szívességet az utókornak, hogy legalább megpróbáljon címet adni a trilógiájának. A Megváltás-trilógia, amivel az utókor próbálkozott, nem rossz cím, vagy legalábbis nem félrevezető. Igaz, hogy pont a magyar olvasónak nem biztos, hogy szüksége van erre, mivel általam a mai napig nem értett módon a trilógia első és harmadik kötetét fordították magyarra, a másodikat soha. Úgyhogy a magyar olvasónak, hacsak be nem szerzi a második részt angolul, németül vagy oroszul, esélye nincs látni az összefüggéseket. Mondjuk, az igaz, hogy a harmadik rész akár önmagában is értelmezhető. 

Üdvözlendő, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több olyan színvonalas kiadvány lát napvilágot magyar nyelven, amely a populáris kultúra működésével foglalkozik, akár gyakorlati (pl. írástechnikai), akár elméleti (pl. műértelmezési) oldalról. Ezeknek a kiadványoknak köszönhető az is, hogy az irodalmi közvélemény egyre inkább értékének megfelelően tudja kezelni a populáris regisztert.

Önmagában az is jelzi már a sajátos magyarországi helyzetet, hogy egy 2024-ben megjelenő, populáris kultúrával foglalkozó kötet előszavában még le kell szögezni: a fantasztikus helyek a saját világunkból fakadnak, és egyáltalán nem arra valók, hogy általuk elmeneküljünk a valóság elől (7–8.). Éppen ellenkezőleg: „megvalósítani csak azt lehet, amit először el tudunk képzelni” (9.). Ezért a kötet mindegyik tanulmánya összekapcsolja azt az igényt, hogy fiktív alkotások tereiről beszéljen, és azt, hogy közben az olvasók által megtapasztalható terek tulajdonságait is tudatosítsa, csak éppen a megszokottól eltérő nézőpontokból.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget szerzői jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.