Gustav Meyrink életműve (is) jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap. Ugyanakkor sajnos nem csoda, hogy bekerült az elfeledett klasszikusok közé. A mai olvasónak ritkán van kódja ahhoz, amit ő csinált – és ha van is, gyakran inkább szent szövegként tekint rá, amit nem tud, nem akar eltávolítani magától. Rengeteg (bár korántsem elegendő) misztikus szöveg ismeretében úgy gondolom, nekem van kódom hozzá, és mindenekelőtt értelmezőként tekintek rá. Vonzanak azok a történetek, amelyek a misztikus beavatást kalandcselekményben jelenítik meg. Olyan összeszikrázások vagy olyan termékeny ellentmondások tudnak keletkezni a kettő (mármint a beavatás meg a kaland) között, hogy évtizedek, évszázadok múlva is inspirálnak. 

Újraolvasás vége. 

Hogy némi képzavarral éljek, kamaszkoromhoz képest nem öregedett jól. Érdekes, és nem először érzek így: mintha most fiatalabb lennék, mint tizennégy évesen. Most állok értetlenül az előtt, ami annak idején elementáris erővel hatott rám, holott fordítva kellene lennie. 

Ugye mondtam, hogy újra kell gondolni azt a gyermekek szigetét! 

Mert ez a regény azt teszi. 

Persze működik mint sci-fi: valószínűleg a szerző „legscifibb” műve, ahogy a véleményekben olvasom. Ma leginkább társadalmi sci-fiként emlegetik. Az utószók (Kuczka Péter, Farkas Henrik) bizonygatják is rettentően, jobbról-balról, hogy micsoda fantasztikus irodalom ez, Kuczka valószínűleg főleg azért, mert ő vállalt a kiadással komoly kockázatot.

Rendhagyó poszt következik.

Az egyik barátnőm alkotói válságba került, mikor új szereplőt kellett behoznia a készülő regényébe. (Én aztán tudom, milyen az. Egyébként az engedélyével, sőt, kifejezett bátorítására osztom meg az alábbiakat.)

Éppen portálfantasyt ír, és a küldetésben járó két főszereplő (egy fiú, egy lány) mellé kellett neki egy szintén fiú „sidekick”, aki egy időre csatlakozik hozzájuk, és segíti őket. A sidekick a fiúval jóban van, valami régi harcostárs-szerűség, viszont nem lehet gyerekkori barát, mert a „másik” világból érkezett évekkel korábban, csak ezt egyik főszereplő sem tudja. Ez a koncepció része, ezen variálni nem lehet. A gond ott kezdődik, hogy mi legyen a háttértörténete a két fiúnak: hogy ismerkedtek meg, mi a kapcsolatuk jellege/alapja, hogy lehetnek ekkora barátok, miközben ott húzódik közöttük ez a titok? Így kezdődnek az alkotói blokkok... 

William Blake szöveget és képet szintetizáló, látomásos művészete méltó kiállítást kapott a Szépművészeti Múzeumban. Kétnyelvű versszövegek, kiállított, kivetített, animált, falra nyomott metszetek és festmények, továbbá színészek hangja teszi nemcsak hiánypótlóvá, hanem egyedülállóvá is a tárlatot. Ahhoz az alkotóhoz illővé, aki a szélsőségek egymáshoz közelítését tartotta egyik fő feladatának. 

A kiállításról írt kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nagyon érdekes, nagyon eredeti fantasykísérlet volt, a maga korában (XIX. század legeleje) meg főleg. Még a műfaj nem is létezett, de a német romantikusok már nagyban művelték. Sajnos nem tudta befejezni a szerzője; még sajnosabb, hogy nagyjából ott szakadt félbe, ahol a bűvös-bájos, de mégiscsak realisztikus történet elkezd átmenni fantasztikusba. Azt, hogy mivé vált volna később, abból lehet tudni, hogy a szerző legjobb barátja, aki annak idején kiadta, a következő részekről készült jegyzeteket is kiadta a regénnyel együtt, plusz a szerzővel folytatott beszélgetéseket. 

Úgy tudom, a kritika a trilógia befejező részét tekinti a három kötet közül a legjobbnak. A kritikával semennyire nem értek egyet. Méltó lezárása a trilógiának, és szintén nagyon inspiráló darab, de annyira túl van írva, hogy még csak utol sem éri az első vagy a második részt, nemhogy lehagyná. 

Mereskovszkij nem tette meg azt a szívességet az utókornak, hogy legalább megpróbáljon címet adni a trilógiájának. A Megváltás-trilógia, amivel az utókor próbálkozott, nem rossz cím, vagy legalábbis nem félrevezető. Igaz, hogy pont a magyar olvasónak nem biztos, hogy szüksége van erre, mivel általam a mai napig nem értett módon a trilógia első és harmadik kötetét fordították magyarra, a másodikat soha. Úgyhogy a magyar olvasónak, hacsak be nem szerzi a második részt angolul, németül vagy oroszul, esélye nincs látni az összefüggéseket. Mondjuk, az igaz, hogy a harmadik rész akár önmagában is értelmezhető. 

Üdvözlendő, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több olyan színvonalas kiadvány lát napvilágot magyar nyelven, amely a populáris kultúra működésével foglalkozik, akár gyakorlati (pl. írástechnikai), akár elméleti (pl. műértelmezési) oldalról. Ezeknek a kiadványoknak köszönhető az is, hogy az irodalmi közvélemény egyre inkább értékének megfelelően tudja kezelni a populáris regisztert.

Önmagában az is jelzi már a sajátos magyarországi helyzetet, hogy egy 2024-ben megjelenő, populáris kultúrával foglalkozó kötet előszavában még le kell szögezni: a fantasztikus helyek a saját világunkból fakadnak, és egyáltalán nem arra valók, hogy általuk elmeneküljünk a valóság elől (7–8.). Éppen ellenkezőleg: „megvalósítani csak azt lehet, amit először el tudunk képzelni” (9.). Ezért a kötet mindegyik tanulmánya összekapcsolja azt az igényt, hogy fiktív alkotások tereiről beszéljen, és azt, hogy közben az olvasók által megtapasztalható terek tulajdonságait is tudatosítsa, csak éppen a megszokottól eltérő nézőpontokból.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget szerzői jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Világra szóló alapötlet, hol zseniális, hol kritikán aluli megvalósítással. 

Kevés dolgot találok annyira inspirálónak, mint a komikus klasszikusokat. Egyszerre van jelen bennük a hagyomány és annak a kritikája, egyszerre a tiszteletre méltóság és a felforgatás. Arsène Lupin figurája még a legrosszabb pillanataiban is ezt az összetettséget adja; ajándék a francia kultúrának, amit bolondok lennének nem használni. A 2021-ben indult Lupin című Netflix-sorozatban (vagy legalábbis annak legjobb epizódjaiban) rendkívül ügyesen keltették életre Maurice Leblanc mestertolvaját, és kapcsolták össze a XXI. századi Párizzsal. Együtt van itt minden: színészi játék, háttér, izgalom és a ráismerés öröme. Csak sajnos nem minden epizódban sikerült a forgatókönyvíróknak megütni a saját mércéjüket. 

Ursula K. Le Guin sorozatai is azok közé fognak tartozni számomra, amelyeket akármikor elő lehet venni, bármelyik kötetet el- vagy újraolvasni, mert elég izgalmasak ahhoz, hogy akár tömegközlekedésre, akár pihenésképpen elővehessem, és elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy ne csak ki, hanem be is kapcsoljanak. Mint ifjúsági regényekkel, valóban jobb lett volna kamaszként megismerkednem velük. Sajnos akkor nem találtam rájuk, bár így sem panaszkodhatom a felhozatalra.