A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi. 

A főszereplő klasszikus sablonfigura: mindene megvan, tehát utálja az életét, nem érzi, hogy élne, és az első fura alaknak, aki kellően magas téttel bíró politikai játszmát villant föl előtte, hagyja, hogy berántsa a nagy kalandba. Aztán persze, mint a mai „nemtöltcsaklő” filmek naiv bolti eladói szokták, pillanatok alatt beletanul a szakmába, és rettentően élvezni is kezdi. Elsősorban a szerepjátékot, másodsorban azt, hogy kisember létére okosabb (de tényleg okosabb!) lehet a nagy és dörzsölt politikusoknál, és ráadásul még a nemzeti büszkeségének is hízeleg, hogy a hazája számára hasznos tevékenységet végez. Van is a regényben éppen elég brit felsőbbrendűségi érzés, sok is a mai (főleg a nem brit) olvasónak. Ezek az elemek avultak el a leggyorsabban. Azt azért érdekes látni, mit vett át belőlük Agatha Christie, és hogy forgatta ki őket a legjobb műveiben. 

Maga a szerepjáték viszont nem avult el, sőt. Nagyon tetszik, ahogyan a főszereplő belebújik különböző gondolkodású, társadalmi hátterű, stílusú emberek bőrébe, és bár van a játékában egy jó adag sztereotipizálás, azért képes minden szerepének pár órára valódi egyéniséget is adni. Sőt, némelyikük iránt még tiszteletet is érez, és ahogyan minden apró részletre (pl. a sérült, lerágott körmökre) odafigyel, az elárulja, hogy az övétől annyira távol eső sorsukba is bele tudja élni magát. Hogy aztán a következő percben már egészen más szerepet vegyen fel, és őrült sebességgel távolodjon attól, akit akár barátjának is tekinthetne. 

Még jobb, ahogyan az ellenfeleket megjeleníti. Ahogyan az arcuk, a testük, végül már az egész általuk megjelenített életforma komplett maszkká válik, amely smink és kellékek nélkül is tökéletesen áll, ugyanakkor bármikor tökéletesen átalakítható. Az pedig, ahogyan a hős a végkifejletben még az ellenséges állam ügynökének is megadja a legmélyebb tiszteletet, és már nem tekinti ellenségnek többé (amitől persze csak veszélyesebb lesz), követendő példa. 

A regény időről időre felbukkant az ismerősök olvasmánylistáin, film is készült belőle, de valószínűleg csak tologattam volna magam előtt még sokáig, ha Robert Powell felolvasása nem szerepelt volna a hangoskönyv-előfizetésemben. Ez is klasszikus a maga módján. A német kiejtésén lett volna mit csiszolni, de egyéb zavaró tényező itt nem akad. Különösen ügyes a nyelvjárások megjelenítésében (a regény nagy része Skóciában játszódik, hát mit mondjak, kell az olvasás is, nemcsak a hangzó szöveg), és abban, ahogyan a fontosabb szereplők egyéniségét megalkotja. A főgonosz felbukkanásakor határozottan az az érzésem volt, hogy Powell Peter O'Toole-t utánozza, akkor pedig könnyen lehet, hogy aki jobban ismeri a klasszikus filmeket, mint én, az más szereplők hangját is azonosítani tudja. (Volt még ismerős, de nem tudtam volna megmondani, ki lehet.) 

Azt nem tudom ugyan, hogy ha valaki fordításban olvassa, akkor ebből mi marad meg. Az angol szöveg stílusa nagyon szép, különösen a csodálatos skót tájak leírásakor.

Utóirat: A filmnek pedig semmi köze a regényhez. 

Pontszám: 10/8