Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A három testőr Ambremerben (Pierre Pevel: L'Élixir d'oubli)

2024. február 18. - Timár_Krisztina

pevel_oubli.jpgHamarosan jön magyarul, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki nem tud franciául. Les Enchantements d'Ambremer második része. Számomra alatta marad az elsőnek, de ez NEM a regény hibája. Igazából nem is hiba. 

A regényvilág ugyanaz, mint a Les Enchantements d'Ambremerben: alternatív történelmi közeg, a XX. század első évtizedének Párizsa, annak összes pezsgésével, találmányával, szecessziójával és kalandregény-figurájával. Izgalmas, játékos háttér ez, amelybe szépen illik a mágia jelenléte. Még a stílus is a korszak regénynyelvét imitálja. A cselekmény most is kellően fordulatos, a szereplők még mindig szerethetők, a két főszereplő kapcsolatáról lentebb külön is írok. A szerkesztésmódba már bele tudok kötni, bár értem és elfogadom a megváltozott koncepció okát.  

Egyetlen nagyon nyomós okom van arra, hogy ne akarjam folytatni a sorozatot: hogy itt már nem az a Verne-Leroux-Leblanc-du Terrail egyveleg határozza meg az eseményeket, mint az első regényben, hanem sokkal inkább Dumas világát idézi föl a szerző, azon belül is A három testőr cselszövéseit, politikai játszmáit, szerelmi viszonyait.

Nekem A három testőr kizárólag a Rejtő változatában tetszik, Dumas mindig is nagyon távol állt tőlem (kivéve a Monte Cristo grófját, de arról máshol). Ez azt is jelenti, hogy aki tudja magáról, hogy számára viszont vonzó a dumas-i világ, és szívesen olvasna arra épülő alternatív történetet, az tüstént szedje elő Pevelt. Nem fog benne szó szerint testőröket találni, nincs se Athos, se Porthos, se Aramis, se nyakék, van viszont gonosz cselszövés az események hátterében, vannak előkelő felszín mögött megbúvó ravasz és alantas motivációk, van az uralkodó hűséges szolgálata és kardvívás és csábítás és bosszú. Nemkülönben ajánlom annak, aki kedveli a kemény krimi műfaját, mert itt nyomokban azt is fellelheti majd. Úgymint: van benne rablás, lövöldözés, minden játékosságával együtt is hajmeresztő autós üldözés, illetőleg Philip Marlowe stílusában előadott bűnténymegfejtés.* (Nekem az is ritkán jön be.) 

Az előző regényhez képest ennek – minden megőrzött könnyedségével együtt – nagyobb a súlya, mert jóval nagyobb az események tétje is. Túlságosan is nagy, ha engem kérdeznek. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a fajta regényvilág elbírja ezt a fajta súlyt. 

Az első regénynegyed végén bekövetkezik egy akkora fordulat, hogy a fal adja a másikat, nem is tud vele mit kezdeni az ember, annyira nem illik a világ megszokott működéséhez. Erre még a szerkesztés is ráerősít, a fordulat után ugyanis idősíkváltás történik, és amikor a folytatás érdekelné az olvasót, akkor tudja meg az előzményeket, amelyeknek viszont a végkifejlet ismeretében pont a vidámságát és kalandosságát nem értékeli. Nyilván sejthető, hogy mi fog következni később, de azért nem mondanám olyan egyértelműnek, mint az első részben volt.** Ellenben ami a politikai szálat illeti, no, azt már hitelesebbnek érzem, a súlyával együtt is. Mégiscsak egy olyan évtizedről beszélünk, amelyikre világháború következett, tehát logikus, ha a felszín mögött meghúzódó, közösségek közötti konfliktusokra is hangsúly esik. Az viszont nem biztos, hogy pont úgy kellene megoldani, hogy aki a fennálló rend megdöntésére készül, az definíció szerint gonosz legyen. Különösen azok után, hogy az előző részből kiderült, hogy a hatalom birtokosai sem angyaltiszták. 

A két főszereplő kapcsolata viszont itt bontakozik ki igazán, és ez a szál sokkal érdekesebb volt a számomra, mint szinte bármelyik másik. Abban az egyben teljesen egyetértek Pevellel, hogy A három testőr erős-csábító-veszélyes Miladyjében sokkal több lehetőség van, mint amennyit a regény kihoz belőle, és kiváló alap a posztmodern játékhoz. Aurélia úgy tud erős-csábító-veszélyes lenni, hogy közben nem válik szükségképpen aljassá, és a pénzéhség is teljesen hiányzik belőle. (Az előző regényből már kiderült, hogy a kémkedés árát megkéri ugyan, sőt, adott esetben sk. be is hajtja, de nem a pénzért csinálja, hanem az adrenalinért.) Ennek megfelelően Griffont korántsem zöldfülű kis lovagként kerül a bűvkörébe; akkor ő már nagyon is tapasztalt férfi, bár azért ugyanúgy beleesik a nő által állított csapdába. Nem túl erkölcsös csapda, gyűlölet is következhetne belőle, de mivel Griffont csak megvonja rá a vállát, ettől igazán vonzóvá válik a nő számára. Így kerülhetnek abba a „te vagy életem legnagyobb szerelme, csak sajnos nem bírom ki melletted sokáig, de pont ettől olyan boldogítóak a találkozásaink” kapcsolatba, amelyikben az előző regényben láttuk őket. És amelyik ebben a részben még nagyobb hangsúlyt kap azzal, hogy még a távolból is tökéletesen egymásra vannak hangolódva. 

Ugyancsak jó ötlet további kalandtörténetek szereplőit beléptetni a regényvilágba: Arsène Lupin, sőt Merlin is megjelenik személyesen, utóbbi mint disztingvált idős brit gentleman, monoklival. (Shriek!) Ezek teljesen rendben is vannak. A „minimet” nép megjelenése már kevésbé sikerült jól. Nem önmagában, hanem mert túl kicsi a tér, amit kapnak. Értem, hogy be kellett tartani Pevelnek a terjedelmi korlátot, de hiba, hogy ez kifejtetlenséghez és túl hirtelen elvágott történetszálakhoz vezet. 

Ami pedig számomra a legfontosabb: már az előző regény olvasásakor is határozott Rejtő-asszociációim támadtak, most viszont konkrétan megvilágosodtam, hogy Pevel nagyrészt ugyanarra a kalandregény-hagyományra épít, mint Rejtő. Annyira ugyanarra, hogy például az epilógusnak még a helyszínét, a szereplőit, a jelentőségét is meg tudtam jósolni, és minden elemében be is vált a jóslat. A légiós regények forrását már korábban is ismertem, és tulajdonképpen számíthattam rá, hogy a franciás műveltségű Rejtő nagyon sokban követi a korszak francia kalandregényeinek mintázatait is, ez a szembesülés mégis a reveláció erejével hatott rám. 

Ezért aztán félbehagyom a sorozatot,*** bármennyire is fáj a szívem Maud Rudigoz nagyszerű felolvasásáért. Mert természetesen ezt is úgy olvastam, hogy közben hallgattam is a szöveget. De most félbehagyom, és hozzáfogok a Rejtő-regények forrásvidékét kikutatni. Ha Pevelből hiányzik nekem Leroux vagy du Terrail, akkor a legegyszerűbb, ha inkább őket olvasom (hangoskönyvként is hallgatva). Először is lássuk hát, mi is az a rocambolesque. 

* Értsd: Nem közben kapja meg az olvasó az információkat, hogy a végén a nyomozó összegezze, amit tudunk, és olyan megfejtést adjon neki, amire sose gondoltunk volna (ez lenne a klasszikus krimi és Poirot), hanem bőven van, ami csak az összegzés közben derül ki, és annyira bonyolult, adott esetben társadalmi összefüggésekre világít rá, hogy követni is alig lehet. 

** Megjegyzem, én nem biztos, hogy bántam volna, ha nem úgy folytatódik a szál, mint ahogy folytatódott. Bármennyire is sajnáltam a fordulat bekövetkeztét, nagyon kíváncsi lettem volna, mit hoz ki belőle Pevel. 

*** Egyébként is a jelek szerint nagyon sokáig nem sorozatként, hanem dilógiaként működött a Les Enchantements d'Ambremer és a L'Élixir d'oubli. Majdnem húsz év eltelt, mire Pevel eljutott odáig, hogy trilógiává kerekítse a történetet. Ha ő kibírta, én is kibírom. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok:
Bragelonne, Párizs, 2015. 384 oldal. 
Audible Studios, Párizs, 2018. Maud Rudigoz felolvasásában

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr4018327963

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása