Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Ijesztő és kiszolgáltatott jelek (Veres Attila: Odakint sötétebb)

2024. január 20. - Timár_Krisztina

veres_oda.jpgAz mit mond el a világról, hogy szerintem ez a regény szép? Hogy különösen a végkifejletben, bármilyen szörnyűségek történnek, találtam valami felemelőt? 

Ügyesen illeszti össze a lovecrafti természetfölötti horrort a magyar kulturális hagyománnyal. Nekem különösen tetszett az az alternatív kép a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évek világáról, amelyet a regény első felének mottóitól megkapunk. Jó kis stílusgyakorlatok; mindenféle emberek bőrébe bele tud bújni a szerző, és a maguk humora is megvan. (Maximum nem mindig van kedve az embernek nevetni rajtuk, ha éppenséggel túl hitelesre sikerülnének.) Ráadásul, bár egyértelmű utalást nem találtam a szövegben (vagy csak én nem voltam elég ügyes?), a háttérvilág erősen Délkelet-Magyarországot asszociálta, amelyhez engem sok-sok szál köt. Ez volt 2023 második olvasmánya,* amelyikről ezt el lehetett mondani, holott nem gyakori téma. 

Máskülönben természetesen kimozdított a komfortzónámból, hiszen az a dolga. Egy olyan regény, amelyikben összeomlóban a világ, nem a közönség megnyugtatására keletkezett. A bejegyzésem első mondatai legfeljebb arról árulkodnak, hogy az a komfortzóna valószínűleg tágabb mostanában a kelleténél. Például bőven elég azt látnom, ha egy történetben az emberi lélek alakító-megváltó erővel bír, méghozzá cseppet sem klisés módon, és már ismét a helyemen vagyok. Ez szép, ez felemelő, akkor is, hogy ha megtörténne, én speciel nem érném meg. 

Sőt, akkor is, ha a háttérvilág groteszk, sőt, attól igazán, a kontraszt ugyanis még jobban kiemeli a szépséget. Sőt, hozzátesz, hiszen a groteszk, össze nem illő, akár hátborzongató vagy gyomorforgató világelemek nem mind jelentenek automatikusan rosszindulatot. Csak megfejteni nehéz (esetleg éppen lehetetlen) őket. Azért zajlik a fő cselekményszál hátterében a mottók által bemutatott folyamatos jelfejtés. Megérkezik a nyolcvanas évek Magyarországára egy csapatnyi különös lény, ijesztőek is, kiszolgáltatottak is, és senki nem tudja, mit jelentenek, ebből következően mindenkit érdekelnek, majd pedig – nohát! – mindenki úgy kezdi el értelmezni őket, hogy saját magáról többet árul el, mint arról, amit értelmez. Arról, hogy mit tart sajátjának, mit tart idegennek, és mit tart a határvonalon levőnek, tehát undorítónak. A lények persze ellenállnak mindennemű értelmezésnek, nem beszélnek, nem viszonyíthatók földi létezőkhöz, nyelven túliak. Kissé sajnáltam is, hogy a végére elkerülhetetlenül mégiscsak megfejtést kapnak – bár enélkül nehéz lenne a történetet elképzelni. 

Az általában vett idegenség jelentése viszont folyamatosan változik, ugyanúgy, ahogyan az idegennek a sajáthoz való viszonya is kétértelmű. Azt hiszem, azért olyan ijesztő, amiért Lovecraftnál: mert ez az idegenség a vallásos-misztikus irodalom emberen túli, természetfölötti egységét is felidézi, amelyben a misztikus feloldódni vágyik, elveszíteni mindazt, ami az anyaghoz köti, tehát önmagát. Erre kiderül, hogy van olyan világ, amelyben az emberen túli létező kizárólag a pusztítás megtestesítője lehet, megváltás nélkül. Veres Attilánál szó szerint elnyeli az embert, de ettől nem telik meg, mert akkor nem volna többé idegen – ugyanolyan éhes marad. Igaz, az is megtörténhet, hogy az emberen túli közömbös az ember és sorsa iránt. Vagy még az is, hogy váratlanul és minden látható ok nélkül jóindulatúvá válik. Nagyszerű dolog... mármint ha az ember egyáltalán tud mit kezdeni ezzel a jóindulattal. 

A főszereplőnek például muszáj mit kezdeni vele. Ő az a fajta örök vesztes, akivel azért könnyű azonosulni, mert mindenkit értek már nagyon keserű kudarcok (ha ilyen és ennyi nem is feltétlenül). Élete nagy része csak megtörténik vele, flegmatikus lemondással fogadja a veszteségeket, cselekedni nem tud, csak figyel. A környezete nyilván emiatt nézi le, pedig nem feltétlenül tehet róla. A passzivitásának pedig haszna is van: a legképtelenebb körülmények között is életben tartja, és alkalmassá teszi ártalmas és védelmező erők befogadására egyaránt. Szó szerint. Valószínűleg ezért képes a jelek megfejtésére is: mert nyitva áll minden(ki) számára.

Ó, igen, ha már nyitott test: amúgy ez egy horror, amelyik többek között a „mindenki meghal” végkifejletnek is új értelmet ad. De furcsamód az önfeláldozásnak és a megváltásnak is. Így olvassák az érzékeny lelkűek, ezt előre mondom. 

Szép. Azért jobb szeretek kívül maradni rajta.

* Ez pedig az első.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Agave, Bp., 2017. 264 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5418307517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása