Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Amit kicsúfolnak, az fennmarad örökre (A hazugság szerelmese avagy a hitetlen)

2021. február 28. - Timár_Krisztina

tukhiadesz_1.jpgLukianoszt olvasok. 

Amikor annak idején belekezdtem, minden jel arra mutatott, hogy igen vagány íróval lesz dolgom, aki komolyan veszi a nevetést, és nem ijed meg egy kis (nagy) világfelfordulástól. Az olyat szeretem. 

Aki megnézi róla írt korábbi bejegyzéseimet, láthatja, hogy ez elég sokszor így is van... legalább ugyanannyiszor meg nincs. „A hazugság szerelmese avagy a hitetlen” című dialógusát – amely nemcsak elválasztja a nevetést a világfelfordulástól, hanem még éles ellentétbe is állítja a kettőt – például elég felemás érzésekkel olvastam. 

Borzasztóan tetszik a felvonultatott babonák és egyéb fantasztikus históriák zűrös összevisszasága. Oké, az nem tetszene, ha valóban ilyenekkel gyógyítanának a kórházban is, de némelyik extraság elég gyanús, hogy nem önmagában alkalmazták anno, hanem valamiféle holisztikus gyógymód részeként. Mindegy, nekem nem is arra kell, hanem íráshoz forrásnak. 

– Egyszóval ha valaki egy – úgy, ahogy mondtam – megölt cickánynak a fogát a bal kezével felveszi a földről (...), s beköti egy épp akkor lenyúzott oroszlán bőrébe, s avval bugyolálja be a lábát: tüstént megszűnik a fájdalom.

Az igen! Groteszk hibridizáció, megnyíló és összekapcsolódó testek – most mondja valaki, hogy egy ilyen marhasághoz nem kell komoly fantázia. 

És így tovább. Akad itt szerelmi varázslás növekvő hold idején, gödörásással, a holdat az égből lehúzva. Többrendbeli Alvilág-megfigyelés. Soknyelvű démon kiűzése epilepsziásokból. Arab kínpad vasából kovácsolt gyűrű, amelyik megláttatja a viselőjével a szellemeket. Megmozduló szobrok, amelyek bosszút állnak, ha elveszik a pénzüket.

tukhiadesz_4.jpgEgyszer még maga Hekaté is megjelenik, az egyik halálistennő, akinek védnöksége alá tartozik mindenféle boszorkányság és halottidézés. (Kép innen, fel is van tüntetve az alján.) Ez a jelenet különösen tetszik nekem, igen jól sikerült ókori groteszk, amilyet ritkán látok, nyugodtan mondható hátborzongatónak: Hekaté ugyanis nemcsak sárkánylábú és kígyóhordozó (fején, nyakán, vállán tekeregnek), hanem még roppant termetű is, fél sztadion (kb. 75 méter) magas. Fáklyát visz, elefánt méretű fekete kutyák kísérik, körülötte reng a föld, dobbantásával nyílást támaszt, amelyen át az Alvilágba látni.

Hát ne legyen elbűvölve az ember, akinek gyerekkora óta adagolják az Addams Familyt? Hát milyen legyen egy Alvilág-istennő, ha nem óriási, nagy erejű és ijesztő? Körülvéve olyan tárgyakkal és állatokkal, amelyek a föld elem asszociációs mezejébe tartoznak? A fentebb linkelt oldal szerint a neve azt jelenti, hogy „távolból ható” – hát elég váratlanul tud fellépni, az biztos. Jó, én se valószínű, hogy elhinném, ha valaki azt mesélné, hogy a szomszéd utcában találkozott vele, de azt elismerném, hogy a jelképi erő működik. 

Vagy itt van ez a kígyópusztító módszer, szépen beleillesztett népmesei motívummal. (A népmesékben az állatok gyűléséből valaki mindig elkésik, öregsége vagy betegsége miatt, csak ott persze a saját királyuk hívja őket. Szerintem nagyon érdekes, hogy ezt a motívumot a Kr. u. II. századig vissza lehet nyomozni.)

Akkor reggel kiment a mezőre, és egy ősi könyvből hét szent nevet olvasott fel, kénnel és fáklyával megszentelve a helyet és háromszor körüljárva: ami csúszómászó csak volt a körzetben, mind előcsalogatta. Csak úgy jött a ráolvasás erejétől vonva a rengeteg kígyó, vipera, mérges kígyó, szarvas-, dárdakígyó, béka és varangy. Csak egy vén sárkány hiányzott még, gondolom, kora miatt már nem bírt előkúszni és így nem engedelmeskedhetett a parancsnak. „Még nem vagytok itt mindnyájan!” – szólt a varázsló, és kiválasztott egy fiatal kígyót s követül elküldte a sárkányért, jött is az tüstént. Miután így valamennyi hüllő egybesereglett, rájuk fújt a babülóniai, s fújásától pillanat alatt elhamvadtak. Mi csak ámultunk-bámultunk.

– S ha szabad kérdeznem, kedves Ión – szóltam –, a kígyó, az a fiatal küldönc kézen fogva hozta el a sárkányt, aki, mint mondtad, öregségében már járni se tudott, avagy botra támaszkodva maga sántikált el?

tukhiadesz_5.jpgÉs akkor már a mesélő taktikája is látszik. Csak azért megy bele a játékba, hogy a következő pillanatban ő maga is felforgatásba fogjon, ő viszont megsemmisítő gúnyra használja ezt a módszert. Nem mondom, hogy hasonló esetben nem követném a példáját – ugyanakkor meg kell mondanom azt is, hogy (ha nem is ezt a megnyilvánulását) rendkívül ellenszenvesnek tartom. Lekezelő, sőt megvető a modora, megértésre vagy párbeszédre egyáltalán nem törekszik (mondjuk, ebben a többiek se jobbak nála), a kezdet kezdetén eldönti, hogy ő itt mindenkinél okosabb, és az utolsó pillanatig ehhez tartja magát. 

Démokritosz a hőse, akiről a mai napig annyit tudtam, hogy az atomelmélet kitalálója, erre most kiderül, hogy a hagyományban „a nevető filozófus”-ként tartják számon, ezért mosolyog a legtöbb ábrázolásán. (Ezt például, amelyiken éggömbre támaszkodik, Hendrick ter Bruggen festette 1628-ban.) Szimpatikus figura lenne, ha nem ez az arrogáns alak dicsérné ebben a dialógusban. Művei nem maradtak fönn, csak idézetek és róla szóló hagyományok (ebben a szövegben is olvasható egy), amelyek szerint csak a tudománynak élt. 

tukhiadesz_7.jpgÉs akkor a tudományról. Amely ebben a műben meglepően hasonlít arra, amiről én azt hittem, hogy a felvilágosodás idején találták ki. Értem én, hogy a felvilágosodás gondolkodóinak is ki kellett indulni valamiből, és tudom, hogy pont az ókorra mentek vissza, de azt nem gondoltam volna, hogy a mai értelemben vett racionális gondolkodás igényét fogom felfedezni egy II. századi szövegben. Ugyanabban, amelyik a modern kísértethistóriák egyik alapmotívumát is tartalmazza: a rossz helyre temetett hullát, amely alakváltóként jár vissza, míg egy ügyes mágus rá nem jön, hol kell keresni, ki nem ássa, és rendes temetést nem ad neki. Tiszta viktoriánus ókor.

Kopogószellem nincs? MER MÉR NINCS?! 

Azt a mesélő is elismeri, hogy irodalmi alkotásokban (esetleg idegenvezetők szövegében*) helyükön vannak ezek a történetek, de ott sem dicséri őket, pusztán megbocsáthatónak tartja. Egyébként egyszerűen kinevet és elvet mindent, ami irracionális, és – ahogy Lukianosznál többnyire lenni szokott – semmit nem állít oda a helyükbe. Neki csak az a feladata, hogy mindenkit a porig alázzon, ő maga nem épít (nehogy okot adjon másnak az alázásra, gondolom). Akik viszont a történeteket sorolják, azoknak eszükbe sem jut nevetni – éppen ezért tartatnak olyan nevetségesnek. 

Szóval ezért olyan felemásak az érzéseim olvasás közben. Egyfelől felvonul mindenféle érdekes ókori mesei-mitikus történet, másfelől mindegyik a földbe döngöltetik. Okokkal és okozatokkal minden megmagyarázhatónak tartatik. Az irracionalitásnak semmi engedmény nem adatik. Nem szokott az ilyennek jó vége lenni. Még csak azzal sem számol senki, hogy ahhoz, hogy a sok-sok babonaságot legyalázzák, először fel kell sorolni őket, azzal pedig kivédhetetlenül elfoglalják helyüket a világban. Pontosan az gondoskodik a fennmaradásukról, aki kicsúfolja őket, és pontosan a kicsúfolás által. Ezt pedig még csak észre sem veszi. 

tukhiadesz_2.jpgÚgy jár, mint Goethe bűvészinasa: kiengedi a világba a varázslatot, és soha többé nem vonhatja vissza. 

Mivel pedig a végén ezt a történetet is elmeséli, az amatőr módon megbűvölt seprűvel, hát én is megbocsátottam neki. Úgy tudom, ez a legelső alkalom a világirodalomban, hogy elhangzik ez a történet. Goethe feldolgozása csak a leghíresebb. (Még a Disney-t is megihlette.) Ha valaki nem ismerné: a varázslótanonc unja a házimunkát (az vesse rá stb.), kipuskázza a mestere könyvéből a megfelelő igét, elvégezteti a vízhordást a seprűvel, majd leállítaná – de azt a varázsigét nem ismeri. És a seprű csak hordja a vizet, semmire nem reagál, még szétvágni sem lehet, mert abból csak több szolga támad, amelyek mind hordják a vizet, és a tanonc bele is fulladna, ha a mester időben haza nem érne. 

Aranyos kis sztori, mi? És ha azt mondom, hogy az ember által alkotott, de uralhatatlan tárgyak allegóriájaként szokták értelmezni? Amelyek újra meg újra ugyanazokat az értelmetlenné váló cselekedeteket ismétlik, míg el nem pusztítják a kiagyalójukat? És elnézve így a Föld nevű bolygó állapotát, nem úgy tűnik, hogy mostanában nyitna ránk a mester az ellenvarázslattal. Na, kinek van még kedve röhögni? 

lucianus.jpgSzegény Lukianosz, hogy ezt nem érhette meg...

(Ahogy haladok a Lukianosz-összessel, több ilyen bejegyzést is fogok készíteni, lehet számítani rájuk. Ez a gyűjtőoldal, de a „Lukianosz” címkét is lehet nézni.)

* Életem legjobb vezetett túrái közé tartozik az, amelyet Yorkban éltem át. Mindenféle fura helyeken keresztülvittek, ahová turista egyébként nem jut el, itt-ott egy épület előtt megállítottak, és elmesélték, ki hány kísértetet látott bennük, hány fejük volt, hova voltak beépítve stb. A francot nem érdekelte, hogy tényleg látták, vagy a turista kedvéért találták ki az összeset, én szórakozni akartam, azt kaptam.

A képek forrásai: Lyrik.antikoerperchen.de, Theoi.com, Wikipédia, Daily.jstor, Wikimedia Commons. A fordítást, amelyet olvastam, Jánosy István készítette.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2516442838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása