Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Miskin herceg, a katalizátor (F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű)

2020. december 31. - Timár_Krisztina

felkegyelmu.jpgÁlomszöveg, annak minden szépségével, nyomasztóságával, irracionalitásával. 

Tanácsom az utánam jövőknek: eszetekbe ne jusson félbehagyni, aztán pár napnál hosszabb idő után folytatni, mert még azt se fogjátok tudni, ki kicsoda, nemhogy azt, mi miért történik! Azt még így se mindig tudtam. Ezen egyvégtében kell végighaladni, olyan sebességgel, ahogy a szereplők próbálnak élni, gondolkodni, beszélni. Hagyjátok sodortatni magatokat a mondatokkal.

Karácsonykor jutott eszembe, hogy én ebbe több mint tíz éve már belefogtam egyszer, de a kétharmadánál abbahagytam, mert én, aki tizenkét éves koromban fejből mondtam vissza a görög mitológia ötszótagos neveit, ennek a szereplőgárdáját képtelen voltam követni. (Igaz, engem nem figyelmeztetett senki, hogy meg se próbáljam egy hónap után folytatni.) Most sem voltam mindig biztos benne, hogy tudom, ki kinek a kicsodája – személyenként három nevet, plusz a beceneveket tényleg nem könnyű fejben tartani –, de rájöttem, hogy erre nem is lett volna szükségem.

Ennek a könyvnek nagy részét az teszi ki, hogy tíz-tizenöt szereplő időnként szinte minden látható ok nélkül összegyűlik, szónokol, intrikál, titkolózik, próbálja kitalálni a többiek titkát, vitatkozik, sőt veszekszik – mindezt úgy, hogy igazából egyikük sem képes érthetően megfogalmazni, mit gondol, talán még saját maga számára sem, és egymást meghallgatják ugyan, de látványosan nem egymáshoz beszélnek. Az, hogy milyen elvekhez (vagy legalább milyen viselkedési módhoz, ha elveik nincsenek) ragaszkodnak közben, fontosabb számukra, mint a nevük. Azon, hogy adott helyzetben ki tudja meggyőzni a másikat a maga igazáról, vagy legalább elfogadtatni vele azt, szó szerint emberi sorsokat múlnak, ami akár halált is jelenthet.

Ettől még azonban eszükben sincs mindig kimondani azt a bizonyos igazságot. Talán túlságosan érzékeny holmi, vagy az az érzékeny, aki a hordozójának tekinti magát, fene tudja, mindenesetre a szereplők beszéde rendszerint a kritikus pontokon szakad meg, és nem jön, nem jön, a világért sem jön ki az, amit a beszélő is a hisztérikusságig fokozott hangulatban akar kikiáltani, a hallgatóság meg hasonló hangulatban befogadni. Az eredmény: töredezett mozdulatok, indokolatlan cselekedetek, összefüggéstelen mondatok, kétségbeesett és értelmetlen kirohanások, rutinszerűen megszegett ígéretek, homályosan látható figurák, elcsúszó idők (harminc oldallal később tudjuk meg, hogy mi történt a harminc oldallal korábban elbeszéltekkel párhuzamosan, vagy éppen azoknál korábban). Mintha mindenki lázas vagy részeg volna. Rendszerint az is. Ettől lesz a szöveg álomszerűen irracionális, vagy inkább szürreális. Azért is figyelnek oda annyira a(z általában jóserejű) álmaikra a szereplők. Gyakran több derül ki róluk álmukban, mint ébren, csak legyen, aki megfejti. 

Mégis, akármilyen lázasak vagy részegek, mindent, de mindent ezekre a beszélgetésekre tesznek fel. Azt hiszem, ez a tiszteletre méltó minden Dosztojevszkij-szereplőben, még a legaljasabbakban is. Hogy ennyire halálosan komolyan veszik az életet, még akkor is, ha éppen röhögnek rajta. Hogy ha nem élhetnek összhangban önmagukkal, akkor egy nagyúri gesztussal inkább eldobnak maguktól mindent, vagyont, szerelmet, becsületet, egészséget. És hát az az összhang lehetetlen. Annyira szembemegy az egész társadalommal ezeknek az embereknek az igénye – azt hiszem, túlságosan ijesztő bátorság kellene a megvalósításához. Amekkora embernek talán nincs is. Vagy csak nem hisznek benne eléggé.

Sokáig azt gondoltam, Miskin herceg, a címszereplő, ez a szent bolondként tisztelt és kinevetett lény a katalizátor. A szavai, a cselekedetei, a viselkedése arra valók, hogy – tudtán és szándékán kívül – ráébresszék az embereket arra, milyenek valójában. Hogy hogyan volna érdemes élniük, és hogyan nem élhetnek. Olyan keveset beszél – mármint a többiekhez képest –, annyira jól megérti mindazt, amit ki sem mondanak, és minden parancs vagy egyéb tudatos ráhatás nélkül olyan látványosan meg tudja változtatni a többiek viselkedését, hogy legalább ötszázötven oldalon át nem tudtam másra gondolni, mint hogy ő idézi elő az egészet a megjelenésével. Attól kezd álomszerűnek tűnni a világ, hogy ő belekerül. Vagy inkább az ő belekerülése, a puszta léte leplezi le ennek a lehetetlen, hazugságokon és egymás kijátszásán alapuló Oroszországnak az irracionalitását, és mutat fel egy másik Oroszországot. Talán azért is vonzza annyira a többiek szeretetét és gyűlöletét (igen, egyszerre mind a kettőt), mert azt látják benne, amik lehetnének, ha a saját életüket élnék, nem pedig az elvárások bonyolult hálójának igyekeznének megfelelni. És talán éppen azok őrülnek meg körülötte a legjobban, akik a legnagyobb szakadékot érzékelik valódi önmaguk és az elvárások között. (Szerencsétlenek, egyiket jobban sajnáltam, mint a másikat. Az, ahogyan másokat kínoznak, piskóta ahhoz képest, amit saját magukkal művelnek.) Velük kerül sajátos szerelmi négyszögbe. Ha tehetnék, széttépnék a herceget, hogy mindenkinek jusson belőle egy darab, mert nélküle nem tudják a maguk útját járni. Lehet, hogy azért okoznak annyi fájdalmat neki. Az a széttépés. 

Mert hát Miskin tényleg mindvégig önmagát adja. Felismeri az elvárásokat, felfogja, hogy a többiek azoknak megfelelően élnek, és csak az ő kedvükért alkalmazkodik is hozzájuk, de ez soha nem válik készséggé a számára. Ráaggatott madzagok, amelyeket egy pillanat alatt könnyedén leráz, mihelyt egy kicsit nem rájuk koncentrál. Amíg ilyennek láthatom, tulajdonképpen tetszik a regény, a ricsajozó karneváli kaotikusságával, a kegyetlenül túlírt körmondataival és a követhetetlen agyú oroszaival együtt. 

Ilyennek is kellene ennek maradnia. Csak hát aztán eljön az az idő, amikor Miskin is saját nézeteket kap. És az nem áll jól neki. Nem a nézetek, azok illenek hozzá. Hanem hogy vannak neki. Miskin ne prédikáljon, Miskin legyen. Figyeljen a többiekre, állítson eléjük a maga ügyetlenségével, álmélkodásával, szomorúságával, megbocsátó szégyenkezésével, bölcs gyermeki ártatlanságával eszményképet úgy, hogy soha ne érhessék el azt, mert saját magukat kellene elérniük. Mihelyt ez megszűnik, valami végzetes törés megy végbe a regényben is, a szereplők életében is. Meg az én olvasmányélményemben is. Igen, tudom, ő is ember, pontosan ezek a fejezetek mutatják meg, hogy az, és részemről éppen annyira irracionális dolog azt várni, hogy ne ember legyen, mint a szereplők részéről... nem is azt mondom, hogy ettől a regény rosszabb... csak azt, hogy nekem nem tetszett tovább.

Úgyhogy bocs, de ez számomra nincs tíz pont. 

Hogy miről szól? Hát... oroszokról. :) Ünnepélyesen megesküszöm, hogy a kétszázadik oldalnál még nem tudtam volna megmondani, mi számít cselekménynek. Szerintem nincs is. Nem mintha hiányzott volna. Amikor lett valami, tisztára depressziós lettem. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1976. 626 oldal, Makai Imre fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3616364960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása