Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Háborús közelkép és lélektani dráma (Joseph Conrad: A párbaj / Ridley Scott: Párbajhősök)

2020. augusztus 31. - Timár_Krisztina

51l_ewvos1l.jpgRitkán fordul elő, hogy én előbb lássam a filmet, mint ahogy a könyvet olvasnám. Még ritkábban, hogy egyértelműen a filmnek nyújtanám a pálmát. Méghozzá úgy, hogy a filmre vitt alkotás történetesen egy klasszikus. Joseph Conradot nem tudja akárki túlszárnyalni. Na jó, de Ridley Scott nem is akárki. Tényleg kihozta a szövegből a maximumot, sőt, önelvű, saját jogán klasszikussá vált alkotást kerekített ki belőle. 

A történetet pár szóban össze lehet foglalni: Napóleon két tisztje egész sorozatnyi párbajt vív egymással, és közben úgy zajlik az életük, a háborúban betöltött szerepük, az emberi kapcsolataik, hogy mindent ez a küzdelem határoz meg. Conrad megtörtént esetet dolgozott fel ebben a hosszú elbeszélésben (kisregényben?), alig megváltoztatott nevekkel, csak éppen a kezdetet és a végkifejletet találta ki hozzá, mert éppen ezt a kettőt senki se tudta. Gyerekkorában még akár találkozhatott olyanokkal, akik személyesen ismerték a szereplőket. (1908-ban jelent meg a szöveg.)

Jelentem, a „miért?”, az tökéletes. Nem lövök le poént, ha elárulom, mi lehet az oka annak, hogy két ember éveken át egymást ölje, a kibékülés legkisebb esélye nélkül, úgy, hogy soha el nem árulják másnak az indítékot: a nagy semmi. scott_duellists.jpgAz úgynevezett sértés akkora hülyeség, hogy azért ember nem menne neki felebarátjának – tehát nem vallható be, mert akkor mindenki rajtuk röhögne, tehát végig kell csinálni, tehát végső soron az állandóan közvetlen közelből várt halál is teljesen értelmetlen. Akihez pedig állandóan közvetlen közel tartózkodik a halál – egy ellenségtől még biztosabban, mint magától a háborútól –, az kénytelen újra meg újra végiggondolni az életét is. 

A két főszereplő jelleme és stílusa teljesen különböző: Feraud indulatos adrenalinfüggő, aki a halál közvetlen közelében van elemében, és nem érdekli a végkifejlet, amíg biztos lehet benne, hogy valamelyikük belehal; D'Hubert józan stratéga, akinek a gondolkodásába bőven befér a bajtársiasság és a barátság, örül a katonai karriernek, de túl is szeretné élni. Erejük egyenlő, kiegészítik egymást, tulajdonképpen össze is barátkozhatnának, tehát egymás ideális ellenfeleivé válnak. Aminek értelme ismét csak: semmi.

Ami a végkifejletet illeti, az elejétől kezdve azt gondolja az olvasó, hogy tudja, mi fog történni – vagy legalábbis sejti, maximum három lehetőséget tud elképzelni –, és valami egészen más történik. Az, ami soha a büdös életben eszembe nem jutott volna. Ez már önmagában nagyon tetszik (mármint hogy ennyire szokatlan legyen a végkifejlet), hát még ami történik. 

duellists_1.pngKinek ajánlom a szöveget? Akik szeretik a szokatlan fordulatokat, és akik nem riadnak vissza a hosszas fejtegetésektől, sem lélektani, sem katonai vonalon. A két utóbbi természetesen össze is függ, mégiscsak katonákról beszélünk. Napóleon egyszer sem jelenik meg a színen, mégis pontos képet kapunk a napóleoni háborúk mindennapjairól. Mert van olyan: a háborúnak is léteznek mindennapjai, amikor éppen nem lőnek, viszont kell szállás, ellátás, megfelelően kezelt fegyverzet és egyenruha, háborútól függő vagy független bajok gyógyítása, sőt még hobbi is. 

duellists_3.pngScott aztán ehhez képest még emeli a tétet. Nemcsak megtalálja azt a két színészt (Keith Carradine-t és Harvey Keitelt), akik tökéletesen meg tudják jeleníteni a két főszereplő jellemét, viselkedését, állandóságát és változását. Nemcsak a feszültséget tudja a végletekig fokozni – színészi játékkal és vágásokkal – úgy, hogy a nézőt egy ilyen gyér cselekményű filmmel is odaragasztja a székbe. Nemcsak azokat a bizonyos mindennapokat mutatja meg, hitelesen, naturalisztikus pontossággal. Hanem még szépséget is alkot. Én el nem tudom mondani, mennyire. Hogy válogatta össze azokat a külső és belső tereket, amelyek ennyire pontosan megfelelnek nemcsak a szöveg, hanem az egész kor hangulatának? Meddig tartott, amíg megvárta, hogy pont megfelelőek legyenek a fények, az árnyékok, a hőmérséklet, a madarak hangja, még a csapadék is? (És ezt 1977-ben, minden számítógépes segítség nélkül.) Ez az ember még azt is kiszámította (vagy megtalálta a megfelelő operatőrt, aki kiszámította neki), hogy ha ennyi fokos szögből nézzük azt az ajtót, és annyi fokos szögből látszik az a tükör, és közben a tér félig üres, kivéve azt a hat-hét teljesen fölöslegesen és értelmetlenül elhelyezett tárgyat, na, akkor fogja pont a megfelelő mértékben nyomasztani vagy felemelni a nézőt. És a festményekhez szükséges fényhatásokkal fotózott csendéleteket még meg se említettem. Se a zenét, a fülembe ragadó fuvolaszólóval. 

duellists_2.jpg

Egyik legkorábbi filmje volt. Akárhányszor újranézném. De Conradtól legközelebb inkább a Heart of Darknesst olvasom újra, vagy valamelyik másik regényét veszem sorra. 

Pontszámok: 

Könyv: 10/8

Film: 10/10

A képek forrásai: 

https://www.amazon.com/Duellists-Keith-Carradine/dp/B00006JU7U

https://www.comingsoon.net/movies/news/564186-exploring-ridley-scotts-directorial-debut-the-duellists

https://hu.pinterest.com/pin/458100593346757617/

https://www.flickr.com/photos/37961306@N05/4490447228/in/photostream/

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr416183328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása