Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Amur menti nép- és egyéb mesék (A nyírfa-fiúcska)

2020. április 22. - Timár_Krisztina

nyirfa.jpgEz a kötet kétféle mesét tartalmaz: amelyik nagyon érdekel, és amelyik semennyire. Szürreális építmények, fantasztikus utazások ezen a világon és odaát, ügyes és bátor harcosok, akik mindenkit megmentenek, fura eredetmítoszok – ez mind rendben. Ugyanitt érdekességek a kelet-szibériai népek történelméről, szokásairól, hitéről – nagyon rendben. A szovjet érdekeknek megfelelően átírt (vagy akár éppen a kötet számára írt) osztályharcos mesék – na, azok már egyáltalán nincsenek rendben. (Megjelenési év: 1957. Többet nem is mondok.) Népek meséi sorozatban jelent meg a kötet, azaz igényes, jól összeállított sorozatban, ezért is lepett meg kezdetben, hogy még csak azt sem jelzi a kiadvány, hogy melyik mese melyik kultúrából való, sőt a szerkesztőt sem nevezi meg. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert voltak mesék, amelyeket egyáltalán semmilyen kultúrának nem lehetett volna megfeleltetni, és Diószegi valószínűleg ezért nem vállalta, hogy ráírják a borítóra a nevét. A helyében én is rosszul lettem volna ezektől a sehova nem tartozó meséktől. Kár a többiért. Hogy ilyen társaságba kerültek. 

Tudom, hogy Szibéria sokszínű és sokkultúrájú terület, egyáltalán nem hideg sivatag, sem nem kihalt őserdő. Népeinek irodalmával régóta barátkozom. Legutóbb egy négy kisregényt tartalmazó kötetet olvastam ezeknek a népeknek a képviselőitől, de a térségben játszódó kalandos útirajz is osztatlan tetszést aratott köreimben. Az előbbiből Sesztalov kisregényének samanisztikus elemeivel találtam sok-sok kapcsolódási pontot a mesemotívumok között. Az utóbbinak pedig különösen örültem, mert nagyon sok minden visszaköszönt ezekben a népmesékben a Derszu Uzala világából, és ez megkönnyítette az értő olvasást. Élveztem, hogy újra hallok ezekről a távoli kis népekről (orocsok, ulcsák, udebék... korábban sose hallott nevű kultúrák). Ezúttal belülről ismerhettem meg egy kicsit a gondolkodásukat. Már amikor a betoldott mesék írója hagyta.

Egyébként azért többnyire hagyta, bár szemfülesnek kell lennie az olvasónak, hogy rájöjjön: amelyik mesében valamelyik népet említik, az valószínűleg annak a népnek a meséje, amelyik meg nem köthető egyértelműen sehova, az belepofátlankodás betoldás. Ezeket továbbá arról is fel lehet ismerni, hogy a sámán mindig hülye és/vagy rosszindulatú és/vagy kapzsi, és csakis arra utazik, hogy becsapja az embereket, míg a fizikai munkát végző nép egyszerű gyermeke testi erejével és józan eszével győzedelmeskedik. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, hanem azt, hogy nehezen elképzelhető, hogy sámánhitű népek maguktól kitaláltak volna ilyeneket. Az már könnyebben elképzelhető, hogy valaki kitalálta nekik. Esetleg úgy, hogy létező mesék motívumait felhasználta hozzájuk. Kár is ezekre több szót vesztegetni. 

Találtam benne nemzetközi mesemotívumokat is, ha nem is túl sokat (például az igazi és a hamis menyasszony meséje itt is megtalálható, és az állatmesék között is akadnak ismert típusok), de nem ezek érdekeltek igazán. Az alvilágjárós mesék, azok nagyon ott vannak! A testvérét cserben hagyó Indiga, akinek a legkülönbözőbb próbákat kell kiállnia (nyújtózkodó indák, félkezű-féllábú törpe, kígyó diadémmal a fején stb.). „Az első sámán” megsokszorozódó égitestjei, amelyeket nyíllal kell lelőni. (Ahogy Eliade megírta, ezekben a mesékben az íj és a nyíl is betölthet sámándobra emlékeztető, evilág és túlvilág között közvetítő szerepet.) És ott van a Csengős Fenyő, amelynek kérge férgekből áll, gyökerei kígyók, levelei kerek fémtükrök, virágai harangocskák, csúcsán villogó fémagancsok! Ez milyen menő világfa! Nekem is kell! Mármint írni róla, nem az udvarra. A „Hogyan keletkeztek a rovarok” egymást megmentő lánytestvérei is tetszettek, meg az, ahogyan mozsárban összetörik a gonoszt. Nemkülönben „A coboly-lelkek” testvérpárja, akiknek rá kell jönniük, hogy nem ölhetnek meg minden cobolyt, ellenben segíteniük kell visszatérni a cobolyoknak a földre, ezért kötelet dobnak az égbe, és szépen kitapossák a Tejutat. (Ebből egy apró motívumot láttam már magyar népmesében is, amely szintén emlékezetes maradt.) Ezektől a meséktől csak úgy hegyeződött a fülem, és jegyzeteltem is szépen. Annak, aki a kötet közepén éktelenkedő izéktől kiborul, üzenem, hogy ilyen sámános mesék a vége felé is találhatók, szóval csak túl kell élni azt a pár kötelező darabot, és megint értelmes mesék jönnek. Megértem ezt a szerkesztési módot.

Ezekhez méltó Diószegi utószava, amely szépen összefoglalja az Amur menti népek hitvilágát, és semmit nem foglalkozik a betoldásokkal. Köszönet neki így utólag (a másik sámános könyvéért is), nagyon értékes kis kötetet állított össze. Kár, hogy ezektől a népektől csak pár kis villanás jelent meg magyarul, biztosan nekik is vannak hozzáértő íróik, akiknek jó volna olvasni a műveit. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1957. 186 oldal, Diószegi Vilmos fordítása, Loránt Péterné illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr815604910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása