Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Vénusz

avagy folytatódnak a hármastáji novellák

2020. április 20. - Timár_Krisztina

6412906315_75c8798aa6_z.jpg

Sütő Fanni kihívást indított a blogján. A feladat: novellákat írni úgy, hogy mindegyik a Naprendszer valamelyik bolygójához kapcsolódjon. Mivel az én fantasyírói világomban eleve komoly szerepe van az égitestekhez kötődő mítoszoknak, testhezálló kihívásnak találtam, és megpróbálkoztam vele. Az övé itt olvasható. Az én első novellám, azaz a Merkúrról szóló, itt. A novellák nem időrendben követik egymást.

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható.

A fenti kép egy 1450-es hóráskönyvből való, forrás: https://artmirrorsart.wordpress.com/2012/03/25/147/

 Az átváltozás

– Ajtónyitáskor három születés fog végbemenni. Pontosan ugyanabban az időben.

Még a felénél sem tartott a tél, de az utóbbi napokban engedni kezdett a fagy. Az apró szigetek napos foltjairól eltűnt a hó. Ismeretlen forrású meleg áramlatok itt-ott egészen elvékonyították, nyitogatták a láp jegét. Az evező és a ladik orra kásává tudta törni. Majdnem olyan könnyedséggel lehetett haladni a nádi ösvényeken, mint tavasszal.

Csak az anya méhe maradt zárva.

– Nagyon szenved – mondta az öregember.

– Hiba volt magára hagynod – mondta a vak. – De persze kire hagytad volna?

Fiatal nő volt az anya, talán huszonöt éves, esetleg kicsit több. Termete nem is magas, nem is alacsony, tagjai puhák, világos bronzvörös arca kerek, vonásai szelídek, de határozottak. Mivel úgy érezte, ha felemeli a karját, enyhül a fájdalom, az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a sziget egyetlen fájába kapaszkodik. A hideg ellenére mezítláb volt. Nem viselt egyebet egy vastag szövetből készült, kopott, világoskék kötényruhánál. Most fél kezével az ágat szorította, másikkal a hasát fogta, úgy figyelte nagy, vizeskék szemével a három érkezőt.

Csak második ránézésre tűnt fel, hogy két kezén összesen tizenkét ujj nőtt. Semmi egyéb nem mutatta arisztokrata származását, mert a haját koldusmód rövidre vágta, egykor finom bőrét pedig kikezdte előbb a nyári nap, aztán a téli hideg.

– Melyikőtök a bába? – kérdezte.

– Ő – mondta a vak, és a kislány felé intett.

– Mind a kettő – mondta ugyanakkor az öreg.

– Egyikünk se – mondta ugyanakkor a kislány.

A vak az öreg ladikján érkezett, a lápon át. Nyílt víz maradt a ladik nyomán, benne a part menti növények darabokra tört képével. Valamennyien – ki közvetlenül, ki hallomásból – évek óta ismerték a láp jellegzetes tulajdonságát: azt, hogy sokkal jobban tükrözött, mint bármely más vízfelület. Minden körvonalat hajszálpontosan rajzolt ki, csak a színeket mélyítette el, és a fényeket tette gazdagabbá. Az iszapja tartalmazott valami furcsa anyagot, amelytől a nevét is kapta.

burne-jones_edward_the_mirror_of_venus_1875_hi_res.jpg

Edward Burne-Jones: Vénusz tükre. Forrás: Wikimedia Commons.

– Tükör – mondta az öreg, miközben félig szárazra húzta a ladikot. A vizet nézte, de a vakhoz beszélt. – A többiek úgy szólítottak téged, hogy Tükör. Miért adták neked a láp nevét?

A vak az öreg felé fordította az arcát. Egy pillanatra a kezét is fölemelte, hogy megérintse a mellette lebegő, korong alakú tárgyat. Szép férfi volt. Vajsárga bőre – amely csorbaföldi származásra vallott – szinte áttetszően feszült rá madárszerűen finom arccsontjaira. Haja már szürkére őszült, de ha megmozdult, sovány tagjai fiatalos kecsességgel hajlottak. Világtalan tekintetétől gyors egymásutánban kétszer rázta ki a hideg az öreget. Pedig önmagában semmi taszító nem volt ebben a nefelejcskék szempárban. Talán csak az, hogy a homorú, fémtálra emlékeztető korong, amely mindenhová követte a levegőben, pontosan ugyanilyen árnyalatú kék derengést bocsátott ki magából.  Mintha víz volna, úgy vibrált benne a fény. A legjobb lett volna odasújtani az evezővel, és darabokra törni, mint a gyűrűző láp a tükörképeket.

De nem lehetett. Mert most éppen ezekre volt rászorulva. Először is erre a hideglelős ábrázatú vakra, aki állítólag látja, mi megy végbe a jövőben és az emberek fejében. Aki ráadásul merészeli a láp nevét viselni. Ennek a gyönyörűséges, soha meg nem unható, évszakonként megújuló csodának a nevét, amely még soha nem hagyta cserben. És most egy mágussal kénytelen osztozni a nevén. Gyalázat.

– Nem a láp nevére gondoltak, hanem erre itt – mondta szelíden a vak, ahogy finoman végigsimított a fémen. Az érintéstől a nefelejcsszínű derengés hirtelen megélénkült. – Ez is tükröz, csak nem ugyanazt. Nem lesz méltatlan a láphoz, amelyet annyira szeretsz. Egyébként neked nem muszáj így szólítanod. Hívhatsz Vízvarázslónak.

Az öreg igyekezett nem odahallgatni, és inkább a ladikra összpontosítani. Ha ez tényleg belelát a fejébe, akkor előbb-utóbb komoly bajba kerül.

4116963_z.jpg

Nem pont ilyen a tükör, de még ez hasonlít rá a legjobban. Itt találtam.

– Ne idegeskedj, öreg, ritkán csinálja – szólt oda a kislány. – Ahhoz, hogy gondolatot olvasson, meg kell erőltetnie magát, azt meg nem szereti.

Na igen. A „másodszor”. Ez a sovány, inas, felnőtt tekintetű kölyök, akit hol Ajtónak, hol Cselezüstnek szólítottak a társai – bármit is jelentsen ez a bolond név −, és nem volt hajlandó beszállni a ladikba, inkább a saját járművén akart utazni. Egy sarkaiból tokostul kiszakított berkenyefa ajtón, amelyet előzőleg gondosan bereteszelt, nehogy keresztülessen rajta. Bár nem ütné meg magát, állítólag magától is tud repülni. Egyszerűen feldobta a levegőbe az ajtót, amely ráfeküdt a szélre, mint ladik a vízre, aztán végighasalt rajta, és így utazott a fejük fölött a szigetig. Közben azzal szórakoztatta magát, hogy összevissza mozgatta az alacsonyan növő faágakat, és igyekezett megfogni velük egyik vagy másik evezőt. Egyszer, amikor az öreg egyáltalán nem várta volna a csapdát, majdnem felfordította a ladikot. Hangosan el is küldte a kölyköt az anyjába és az apjába külön-külön, aztán, amikor a kölyök önkéntelenül ránézett a vakra, és visítva röhögni kezdett, akkor még egyszer. Viszont vele legalább tudott mit kezdeni. Tudta, hogy átmenetileg a kölyök segítségére szorul, aztán, ha végzett, a bokájánál fogva csóválja meg a levegőben, és hajítja ki a szigetéről. Na de ez a nefelejcskék szemű, akiből csak úgy süt az egész emberiség iránt érzett szeretet, és mégis van benne valami megfoghatatlanul baljós?!

− Még hogy szeretet. Se Törvényük, se rendjük – gondolta magában. – A templomtorokba kellene hajigálni őket egytől egyig.

Aztán azt se tudta, hogy fojtsa el ezt a gondolatot, mert a jelek szerint nemcsak a vak, hanem a kölyök is konyított valamit a gondolatolvasáshoz.

– Ha egyikőtök sem bába, akkor… – A kapaszkodás nem használt: a nő megállt a beszédben, lehunyta a szemét, aztán eltorzult az arca a fájdalomtól. Az öreg elkerekült szemmel nézte. Amíg azon gondolkodott, hogy vajon hozzáérhet-e ehhez a nyomorulthoz, a vak tétovázás nélkül a nő mellé lépett, és hagyta, hogy az rátámaszkodjon. Bizonyára a hangok alapján tájékozódott. 

– Hová menjünk? 

No igen, a kunyhó viszont nem adott ki hangot. Így aztán az öreg is kénytelen volt segíteni, akár undorodott ettől a népségtől, akár nem. 

Kicsiny, háromszögletű kunyhó volt, félig földbe ásott, nádtetős, mint a nádi emberek otthona általában. Elöl ágasfa tartotta a tető két felét, amelyek gúla alakban futottak össze hátul. Az öregen kívül a két kecskéje lakott benne, azok most kissé meglepetten konstatálták a népszaporulatot.

Megpróbálták az ágyra fektetni a nőt, de könyörgött, hogy segítsenek neki legalább félig függőleges helyzetben maradni. Így aztán inkább leültették, aztán az öreg néhány fahasábot dobott a tűzre.

– Cselezüst, hol maradsz már?

– Itt… itt vagyok – dadogta a kislány az ajtóból. Tátott szájjal, ijedten figyelt, most valóban egy gyerek tekintetével.

– Gyere már ide, te vagy a szélmágus. Azok a legjobb bábák.

– Én megmondtam, hogy nem vagyok bába! Megmondtam, hogy egyetlen gyerekszülést csináltam végig életemben, tavasszal lesz tizenegy éve! Azt is megmondtam, hogy olyan jöjjön, aki ért is hozzá! Igen, felfogtam, hogy nincs közöttünk más, aki legalább a gyógyításhoz értene, mert aki volt, az meghalt. Viszont rólad azt mondták, tudod, mit kell csinálni, akkor csináljad!

– Ha pofon ütném, az használna neki? – fordult az öreg érdeklődve a vakhoz.

– Azt próbáld meg! – kiabálta a gyerek, de legalább már nem hisztérikus rémülettel, hanem dühvel. Utána egy pillanat alatt le is csillapodott. – Azt jósoltad, hogy ajtónyitáskor fog végbemenni a születés. Hoztam az ajtómat, tudok vele varázsolni, meg is próbálom, de semmi egyebet!

Megfordult, kilépett a kunyhóból, és egy kézmozdulattal maga elé röpítette az ajtót. Az úgy állt meg a kislány előtt a saját küszöbén, mintha lelkes állat vagy hűséges szolgáló volna. Régi, ötszögletű berkenyefa ajtó, kerettel, retesszel, míves faragásokkal, csak úgy magában a sziget közepén. Az öreg majdnem rosszul lett ennyi mágia láttán. A kislány elhúzta a reteszt, megfogta az ajtó gombját, és taszított rajta egyet. Aztán még egyet, erősebbet. A harmadik mozdulatnál már kezdett pánikba esni.

Mert arra se nyílt ki.

– Jól sejtem, hogy mégiscsak kénytelen leszel mással próbálkozni? – kérdezte a vak.

– Értsd már meg – fordult vissza a kislány a kunyhóban ülők felé –, hogy nem tudom, hogy kell…

– Akkor most eltűnsz innen. – Ezt a nő mondta. Egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkezett, olyan erővel húzta egyenesre a derekát. Most a tekintetén is látszott a származása, nemcsak a kezén.

– Boldogan.

– Állj, állj, állj! Mit is szokott mondani Földmérő, amikor nevel téged? Hogy szélmágus ne gondolkodjon. Biztos, hogy szükséged van arra a tudásra?

– Egészen biztos. – Ezt megint a nő mondta. – Mivel máskülönben nem hagyom, hogy hozzám nyúlj.

– Nyugalom, nyugalom – szorította meg a kezét a vak. Aztán a biztonság kedvéért a derekát is átkarolta. – Valamit mi is tudunk segíteni. Az ő keze kell a varázslathoz, de az én tapasztalatom sem értéktelen. Gyerekkoromban, a falumban gyakran hívtak szülésekhez segíteni, mert bármelyik bábánál biztosabban meg tudtam mondani, hogyan fekszik az anyja hasában a gyerek. Akkor még nem voltam mágus, de ehhez értettem. És elég jól emlékszem, mire van szükség szüléskor. Öreg, melegíts vizet, készíts elő tiszta ruhákat, és melegítsd meg azokat is. Te mondd meg: a víz elindult-e már?

– El, de el is állt hamar.

– Akkor még hiába fáj, soká fog megszületni. Cselezüst, gyere ide. Majd én mondom, te meg csinálod.

– De az ajtó… azt jósoltad a tükrödből, hogy ajtónyitáskor fog végbemenni a születés. Három is.

– Micsoda?!

– Ne idegeskedj, minden rendben lesz.

– Egészen biztos, hogy nem három gyereket hordok a méhemben!

– A jóslat pedig igaz kell, hogy legyen. Na, várj csak. – Elengedte a nő kezét, hogy maga elé húzza a tükrét. Ugyanazzal a mozdulattal ölelte magához, mint ahogyan embert ölelt volna. A tükörben a ragyogás erősödött, aprókat hullámzott, hol itt, hol ott vetődött föl a levegőbe. A másik három megbűvölten nézte. Még a kislány is, pedig megszokhatta már. A férfi összeráncolta a homlokát. – A jóslat pedig igaz kell, hogy legyen – ismételte, minden szót külön megnyomva.

– A te jóslataidat mindig csak utólag lehet felfogni! – csattant rá a gyerek.

– Valóban egyetlen magzatot érzek – folytatta a vak, kicsit meglepve. – Nem tudom, hogyan fog beteljesülni a jóslat, de beteljesül, ez biztos. Tedd ide a kezed, Cselezüst. Érintsd meg. Itt a feje, érzed? Itt meg a lába…

– Óriási. Lábbal lefele van fordulva. Még ez is. Nem, én ezt…

– Meglesz – suttogta váratlanul a nő, és megszorította a kislány kezét. – Mégiscsak maradj. Most érzem, hogy ha megérintesz, sokkal könnyebbnek érzem magam. Meglesz, én bízom bennetek.

babakonyv0001.jpg

Anyaméh barokk módra, forrása az első magyar bábakönyv.

– Megkérdezhetem, hol van az apa? Özvegy vagy?

– Nem. Nagyon szerettem, most is szeretem, de nem házasodtunk össze. Nem volt rá szükség. Egyetlen szerelmes éjszakát akartam magamnak, tökéletest. Az volt. Mindkettőnk számára az első. Most már minden egyéb fölösleges. Soha többé nem lesz szükségem szerelemre.

– Jó nagy hülye vagy – mondta a kislány, érettebb tekintettel, mint valaha. A férfi is vágott egy furcsa fintort. Annál is kevésbé tudott uralkodni az ábrázatán, mert soha nem láthatta a másokét.

– Hogyan is érthetnéd meg? – mosolygott le rá a nő szelíd-szomorú méltósággal. – A szélmágusokat a vérük hajtja. Nagyon meg kell öregedned ahhoz, hogy felfogd: a földi szépség csodálata csak egy lépcső a szellemi tökéletesedés útján. A földi szerelem is puszta átmenet. Még az én esetemben is. Pedig én olyan férfit találtam, aki jóval több annál, mint amit ez a világ adhat. Aki maga a lélek.

– Ahhoz képest egész ügyesen összehozta neked ezt a gyereket – vigyorodott el a kislány. A nő enyhén vállat vont. Láthatóan nem értek fel hozzá a gúnyos megjegyzések.

A vak kérdései annál inkább. Ő sem értett egyet a nővel, valószínűleg nem is értette, amit beszél, de elég volt egy egész kicsit érdeklődnie a mondottak iránt, és a nőből már ömlött a szó. Sem a fájdalma, sem a saját jajgatása nem akadályozta meg abban, hogy beszéljen. Érzékenységről és érzékfölöttiségről, tisztaságról és önfeláldozásról, fényről, ámulatról és túláradásról. Egyre különösebb, titokzatosabb értelmű kifejezéseket használt, itt-ott nyilvánvalóan költeményekből, könyvekből idézett. Talán egész életében összesen nem beszélt ennyit a szerelemről. A kecskék egyre rémültebben figyeltek.

– A gyermekem tökéletes lény lesz. Ilyen apától, ilyen boldogságból más nem születhet a világra. Olyan örökséget visz tovább, amely hozzásegíti majd ahhoz, hogy átalakítsa a világot.

– Úgy tudja mondani, mintha énekelne – suttogta az öreg.

– Szegény gyerek – mondta a kislány. – Miért akarod, hogy mindenki utálja?

– Soha semmi másom nem lesz, csak ő – folytatta a nő, oda se figyelve. – Át fogom neki adni mindazt, ami vagyok, és ő még jobbá változtatja majd. Más férfira, földi szerelemre pedig soha nem lesz szükségem.

– Hallod? – nézett a kislány a férfira. – Na, ehhez tartsd magad.

Ettől a hangtól azért még a vak is zavarba jött. Már egész bizalmas viszonyban érezhette magát a nővel, de erre kissé visszább húzódott, és elengedte a nő derekát. Mintha el is pirult volna. A nő oldalt fordult, és láthatóan csak most, hogy a fájdalom átmenetileg kissé alábbhagyott, fogta fel, hogy a férfi eddig gyakorlatilag a karjában tartotta.

– Hadd nézzelek csak. A kezed lágy, mint az enyém, de az arcod egész más. Fordulj ide.

– No, mit látsz?

– Én téged, de… de hiszen… te vak vagy.

– Úgy valahogy – mosolygott a férfi. – Én megnézhetem az arcod?

– Hogy…?

Aztán megértette. A férfi felemelte mindkét kezét, és óvatosan a nő arcához érintette az ujjai hegyét. A nő egy pillanatra önfeledten lehunyta a szemét.

– Nagyon szép vagy.

– Tudod, mi a szépség? Nem voltál mindig vak?

– Születésemtől fogva az vagyok.

– De hiszen… úgy mozogsz, mint a látók.

– Mert víz közelében vagyok, és a víz erőssé tesz. Az a mágiám alapja. Mint ahogyan az egész világé is.

– Én azt tanultam, a világ tűzből született – vetette közbe az öreg, most már nagyon halkan és udvariasan. – Minden gyereknek ezt tanítják.

A vak leeresztette a kezét, mély levegőt vett, mint aki nagyszabású szónoklatra készül, de a kislány felvisított:

– Ne! Csak ezt ne! Egyebet nem hallgatok, amióta ismerem! Te ne tudd meg – ezt a nőnek mondta –, milyen érzés egy kicsi szigeten huszonöt mágussal összezárva lenni télire! Hogy azok mennyit ölik egymást! Ez például egyfolytában arról vitatkozik mindenkivel, aki szóba áll vele, hogy melyik elem áradt ki elsőként a Tengelyből. Kérlek szépen, mondd neki te is, hogy bele se kezdjen, különben nem fogja be a száját estig. Ti ketten meg nem veszitek észre, hogy amúgy ez a nő itt szülni fog?!

Ha azt várta, hogy a nőben szövetségesre talál, csalódnia kellett. Az vissza sem nézett rá, továbbra is a jósra figyelt.

– Te is tudod, hogy az igazság megismerése és kimondása mindennél fontosabb. Ha az arcodba, a szemedbe nézek, mintha önmagamat látnám.

– Mi mást látnál? Tükörnek hívják!

Az öreg kábultan hallgatta a három mágust. Egyedül a kislány szavait értette, valamiért mégis sokkal jobban vonzotta a másik kettő.

Soha nem élt át még hasonlót sem. Évtizedek óta a saját szigete magányában, begyakorolt rend szerint zajlottak a napjai. A kunyhó, a halászhálók és a kicsiny ültetvény megnyugtató háromszögében mozgott. Változást nem hozott az életébe más, csak az egymást hathavonta váltó három évszak: tél, tavasz, nyár. Nádi emberként, a Tenger Lázadása óta kiközösítettként nem tehette meg azt, amit a falusi vagy városi hármastájiak. Azok úgy éltek, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzenek a földdel, ezzel a veszélyes elemmel, amely az idők kezdetén kiszakadt a négyesből, és azóta el van átkozva, ellentétben a másik hárommal, amelyeket bármely tisztességes ember használhat. Ő nem fedhette be a földet, sem kővel, sem gyékénnyel. Egyrészt túl kicsi volt a világa ahhoz, hogy kitagadjon belőle egyetlen göröngyöt is. Másrészt éppen a föld segítette hozzá ahhoz, hogy rendszeresen érintkezésbe léphessen a láp többi lakójával, és ne menjen el egészen a megmaradt esze. De abban nem volt semmi mágikus. Semmi! Még akkor sem, ha az évtizedek napsütése és szele a bőrét is a földhöz hasonlóvá cserzette, hogy az eredeti színét már sejteni sem lehetett. Nem. A nádi embereknek semmi közük ezekhez.

Arra, hogy létezik a máguskolónia, abból jött rá, hogy megérezte: valahol törés támadt a lápi szigetek rendszerében. Még évekkel ezelőtt. Ezeknek a fajzatoknak sehol nem adnak engedélyt letelepedni, de előfordul, hogy olyan helyet találnak, távol minden településtől, ahol nem kell engedélyt kérni. Kora tavasztól tél közepéig alig két-három kis család lakja a telepet, de amikor beállnak a fagyok, mindenféle csavargóknak is ideiglenes szállást adnak. Azok tudtak most rajta is segíteni, amikor dühítő módon éppen őrájuk szorult. Mert éppen az ő szigetére vetette a rossz sors ezt a szerencsétlen nőt. Először csak azt látta, hogy tizenkét ujja van. Ennek jó lesz segíteni. Hiába, hogy nádi ember nem áll szóba a maga fajtáján kívül senkivel, és még azt is meggondolja… azért egy nemesnek a pártfogása – vagy inkább mindjárt kettőé, mert felnő az a gyerek egyszer – még nekik sem megvetendő. Csak hát aztán pár nap után észrevette a nő, hogy az öreg nem fél a föld rögétől, hanem bizony még a kezébe is veszi, a halántékához is érinti, úgy figyeli, mit súg az elméjének – nem a rög, hanem a szomszédai. És azt gondolta ez a nyomorult, hogy varázsol, és éppen csak a nyakába nem borult, hogy micsoda, egy másik mágus, hát hiszen ő is éppen az, csak még a tenyere nincs megjelölve. Már az igaz, hogy a Hármastájon még a Törvény Őreinél is jobban tisztelik a várandós anyát, a csecsemőt és a haldoklót, de a Tükörtől messze esik a Törvény Háza, és aki a lápon lakik, azt kiközösíteni se tudják jobban. Úgyhogy csáklyával ment neki az öreg, hogy takarodjon az ő szigetéről, a nő meg ügyetlenül ugrott félre, nekiesett az ágasfának, és onnantól kezdve jajgatott, hogy elindult a gyerek.

Így aztán két választása maradt az öregnek. Vagy sorsára hagyja a nőt, aki esetleg belehal a szülésbe a gyerekkel együtt, és mivel nem lehet tisztességgel eltemetni, a továbbiakban lápi kísértetként fognak neki kellemetlenkedni, azokról meg olyanokat lehet hallani, hogy fényes nappal is a nadrágjába csinál tőle az ember – vagy keres neki segítséget. Lehetőleg egy másik mágust, mert az kénytelen is lesz segíteni.

– Ajtónyitáskor három születés fog végbemenni. Pontosan ugyanabban az időben.

Ezt jósolta a lápnevű vak, abból a fémtálból, amelyet a tükrének hív. Ezért szólították elő rögtön az Ajtónak nevezett gyereket.

Erre föl kiderül, hogy a szülés még messze van, az ajtót nem lehet kinyitni, ez a világ szégyene boszorkány pedig úgy tud beszélni, mintha álmodna az ember. Álmodna, de nem ám csalfa bolondságot, hanem olyat, amilyet csak ritka furcsa hajnalokon szokott. Mélyet, mint a kutak. Micsoda egybeesés: pontosan akkor, amikor az öreg azt gondolta, „kutak”, a nő valami szökőkútról kezdett beszélni. A szökőkút fehér kőből készült, kristálytiszta vizet permetezett a magasba, hogy aztán csillogjon a napban, ahogy visszahullik, mert erőssé és ifjúvá tette az embert, és csak a király fürödhetett benne. Az öreg esküdni mert volna, hogy valóságosan látja maga előtt azt a kutat. Valóban kristálytiszta volt a vize, de nem átlátszó, hanem éppen olyan fényesen tükröző, mint a láp. Milyen jó volna, ha csak a kezét és az arcát megmoshatná benne. Hiszen nem volna azzal kevesebb a víz, jutna attól a királynak is elég…

1_fountain_2.jpg

Az alkimisták szökőkútja. Itt találtam a képet.

– Téged hogy is hívnak? – fordult a nő a kislányhoz. – Cselezüstnek vagy Ajtónak?

– Mind a kettőre hallgatok. Az Ajtó a mágusnevem, Cselezüstnek a dajkám nevezett el.

– A „cselezüst” ködföldi szó, igaz? Valóban, az arcod is szürke, tehát ködföldi vagy. Azt a fémet jelenti a neved, amelyik fényes, mint az ezüst, éles tükörképeket mutat, mint a láp, és fürgébben folyik a víznél?

– Pontosan.

– Akkor talán könnyebben megérted (nem most, majd egyszer), hol is lehet meglelni ezt a szökőkutat. Az ifjúság forrását. Mert ami ebből folyik, az nemcsak víz, hanem „cselezüst” is egyúttal…

– Igen, tudom. Meg azt is, hogy hol van. Leginkább a fejedben.

– Nem igaz – gondolta az öreg. – Hiszen én is látom, az én fejemben is itt van. Pontosan úgy, ahogyan ő mondja. Sőt, a tükörképeket már az előtt láttam, hogy ő említette volna.

– Ez nem ilyen egyszerű! – tiltakozott a nő.

– Milyen mágus is vagy? – kérdezte a jós. – Víz, mint én, ugye?

– Víz, igen.

– Mi a neved? Úgy értem, a mágusneved, persze, hiszen az igazi nevét senki nem árulja el csak úgy. Hol van az orvosságod?

A nő zavarba jött. Halvány bronzvörös arca elsötétült a feltoluló vértől. Tétován a ruhájába nyúlt, és elővont egy vékony bőrszíjat, amely a nyakában lógott. Rajta halványlila és égő narancsszín foltokban irizáló, félkör alakúra csiszolt kék opál. Az öreg keze megállt a mozdulatban, aztán felemelkedett, és tétován végigtörölte a homlokát. Tekintete úgy fogadta magába a szépséget, minden birtoklási vágytól mentesen, akár egy kisgyerek.

– Ez az – suttogta a nő, és csak egy pillanattal később fogta fel, hogy jónak mondja. – Fogd meg.

– Egy sima kődarab? Egy vízmágusnak? Földmágusok használják az ilyet, és nem orvosságnak. Hogy varázsolsz te ezzel?

– Nagyon szép kő – mondta áhítattal az öreg. – Amióta élek, soha nem volt részem ilyen gyönyörűségben.

– Tényleg? – érdeklődött közönyös hangon a kislány. – Nekem minden naplementekor, ha nem túl borús az idő. De persze aki nem mágus, az alkonyatkor összecsinálja magát a babonás félelemtől, és a vackára bújik. – Figyelmen kívül hagyta az öreg dühös tiltakozását, miszerint ő azért tér nyugovóra alkonyatkor, mert neki megvan az ép esze, és zavartalanul folytatta: – Idefigyelj, te Vízboszorkány. Ugye jól sejtem, hogy nem születtél mágusnak?

blue-opal-stone.jpg

A színei stimmelnek, a formája nem, itt találtam. 

A nő, mint akinek csak most tűnik fel, hogy valami nincs rendjén a kislánnyal, összehúzott szemmel mérte végig a másikat, jó alaposan kihasználva felnőtt teste magasságát.

– Az áldozatom tett mágussá.

– Az jó. És megmondod, hogy mit áldoztál fel?

A nő lejjebb hajolt, egészen felnyitotta a szemét, amely most éppen olyan árnyalatokban játszott, mint az opál, és olyan hangon súgta, ahogyan a víz szalad:

– Magamat.

A kislány mindkét kezét a nő térdére támasztotta, és hasonló hangnemben súgta vissza:

– Marhaság.

– Hogy merészelsz…

– Gyerek vagyok, nem hülye. Nem is vagy mágus.

A vak egy mozdulattal megragadta, és tenyérrel felfelé fordította a nő bal kezét, aztán végighúzta rajta az ujjait. Mire a nő visszaránthatta volna a kezét, már mindhárman tudták.

– Nem vagy megjelölve.

– Akkor miért mondtad, hogy mágus vagy? – kiáltott rá felháborodva az öreg. – Miért adtad magad össze ezzel a trágya népséggel – a kislány elvigyorodott, a férfi szelíd mosollyal vállat vont –, ha nem voltál rákényszerítve? Hiszen magasan fölöttük állsz, hiszen még nemesi véred is van!

– Mert náluk van az igazság… és most segítsetek...

A vak megint átfogta a derekát, a kislány megint rátette mindkét kezét a nő hasára, de ezúttal már egyik sem használt.

– Nagy baj lesz, mondtam, hogy olyat hozzatok, aki ért hozzá…

– Próbáld meg most kinyitni az ajtót.

De az ajtó továbbra sem mozdult. Akármelyik oldalára került a kislány, kőfal nem zárhatta volna a rejtett világot ilyen makacsul.

– Az orvosságod, ha jól sejtem – mondta a nő, fájdalmában is gúnyos fensőbbséggel. – Sokra… mész vele… úgy látom… jaj…

– Mondjad csak, csúfoljál csak, nem én akarok szülni, a te bőrödre megy!

– Nem tudod… uralni… a saját varázstárgyadat…

– Azt se tudod, hogy a mágusok nem uralják se az orvosságukat, se az elemüket, hanem összhangban működnek vele? És még azt mered állítani, hogy meghoztad az áldozatot? Neked meg, te szerencsétlen, nem mond a tükröd valami újat? Hogy mikor a rezes rákba akar kinyílni ez a roncs, hogy rágná meg a szú?

– Nem tudok a tükrömbe nézni, már mind a két kezemmel őt kell tartanom…

– Majd én – ajánlkozott az öreg, mély tisztelettel a hangjában. – Ha megengeded, kisasszony. Talán még jobb volna, ha felsegítenélek, az előbb könnyebb volt viselned állva…

A „kisasszony” még az eddigieknél is nagyobbra nyitotta a szemét, és láthatóan alig akart hinni a fülének. Ránézett az öregre, de a tekintetében most se látott csodálatnál egyebet, úgyhogy előkelő fejmozdulattal bólintott, az öreg pedig valóban felsegítette az ágyról. Látszott, hogy alig bírja egyedül, mégis igyekezett egyszerre erősen és gyöngéden tartani, valahogy úgy, ahogy az anyakutya állkapcsa tartja a kölyökkutyát.

– Igazad van, Cselezüst. Most többet látok. Ahol a szülés elkezdődött, ott fog befejeződni.

– A kunyhó falánál kezdődött.

– Hát persze! Nem zárt helyen, hanem a küszöbön! – ütött a kislány a homlokára. – Hol máshol, logikus. Neki is tudja támasztani a hátát az ágasfának, hogy a lehető legtovább állva maradhasson… nem! Most jön, végre jön, igaz?

A nő csak bólogatni tudott.

– Ültessük le! – vezényelt a vak.

– Hideg lesz neki a föld – tiltakozott az öreg –, inkább hozom gyorsan a széket, tartsd addig… Ráülni úgyse fog tudni, de legalább nekitámaszkodhat…

Most már igazán megindult a szülés. A vak vezényelt, a kislány próbálta követni az utasításokat, egyre jobban reszketve az idegességtől.

– Érzed a lábfejét? Nagyon jó. Merrefelé van a sarka, az anyja hasa vagy a háta felé?

– A hasa felé… de csak az egyik van meg...

– Ha a hasa felé, az jó. Hidd el, rendben lesz. 

Az öreg is látott már egyet-mást életében. Tudta, hogy ehhez a munkához tapasztalat és képzettség kell, vagy legalább rendkívül sok türelem és testi erő – de nyilvánvaló volt, hogy pont ebből a kettőből van a gyereknek a legkevesebb. Fogalma se volt az öregnek, hogy mitől lett ebből a felnőtt szemű kislányból ilyen fiatalon mágus. Az viszont nagyon hamar meglátszott, hogy nem szerénykedésből állította, hogy nem bába.

Már az arckifejezésén is látni lehetett, mennyire gyűlöli az egész helyzetet. Mivelhogy az öreg főleg a kislány arcát figyelte, hogy ne kelljen azt néznie, mi történik az anya ölében. Nem akarta látni ezt a mindennaposságában is ijesztő titkot, nem akarta ezt az egész társaságot, a legjobban szerette volna messzire zavarni őket a szigetéről, de ha már el kellett, hogy viselje őket, hát legalább azt szerette volna, hogy ennek a zenélő hangú nőnek ne kelljen ennyit szenvednie.

– Cselezüst, próbáld úgy, ahogy távolból mozgatáskor szoktad. Akkor nem a kezeddel kell dolgoznod, hiszen az túl gyenge és kicsi, hanem a mágiáddal. 

– Mi a rákért nem te csinálod, ehhez úgysem kell látni, én se látom, mit csinálok!

– Nyugodj meg…

– Nem nyugszom meg! Gyere ide a helyemre, te tudod, mit kell csinálni!

– Nem tudom, csak hallottam. Ereje a te kezednek van.

– Nincs, fogd már fel végre! El fogom törni valamijét a gyereknek. Az anyja meg vérzik. Az van, hogy megakadt valami valahol. Biztos, hogy nem rendes mederben mennek a dolgok, szerintem nem láttad jól. És amíg itt vagyok, még csak ahhoz a rohadt ajtóhoz se tudok hozzányúlni, hogy hátha már volna kedve kinyílni! Rám bízták ezt a feladatot, de nem én vagyok az, aki el tudja végezni! Te esetleg el tudnád, de lusta, gyáva dög vagy, és könnyebb neked, ha csak ott üldögélsz! – A vak vállat vont, sunyítva, kissé meghunyászkodva. – Énnekem ebből elegem volt, most idejössz a helyemre, amíg én még egyszer megpróbálom kinyitni az ajtót!

– Ha tudsz... a távolból mozgatni… – zihálta a nő. – Nem mész sehova... a távolból próbálod meg kinyitni...

– Még most is tudsz parancsolni? – bólintott elismerően a vak.

– Az ősanyáim… törvényt is tudtak… hozni szülés közben…

– Minden szent lelkekre, te királyi vérből való vagy?!

– Mi van, idáig nem láttad a gondolataiban? Vagy csak arra nem néztél? Hát így már egészen más, ugye. Így királyilag fog elvérezni! Nem lehet igaz, ennyi felnőtt között én egymagam képviselem itt a józanságot!

Így szólt ő, a sziget közepén álló, sehová nem tartozó ajtó tulajdonosa.

– Hát miféle mágia segíthetne a kisasszonyon? – kérdezte az öreg remegő szájjal. Látszott, hogy perceken belül sírva fakad.

– Ugyan miféle? – súgta a vak, megszorítva a nő kezét.

– A sajátom, igaz? – súgta vissza nyögve az anya.

– Tudod, hogy úgy van.

– Értek a mágiához… de képtelen vagyok varázsolni… jaj… mert az áldozatom nem volt elég.

– Mit kell inkább feláldoznod? Miről kell lemondanod? Mi a legfontosabb dolog a számodra jelenleg?

– Nem. Azt nem! Hogyan mondhatnék le róla? Ki tudna jobban gondoskodni róla nálam?

Az öreg eddig bírta sírás nélkül. Egyik könny a másik után csordult le földszínű arcán.

– Tudod, hogy ki. – A vak ismét végigsimított a nő arcán. – Jó helye lesz mellette. Etetni is tudja majd. Tud neki adni kecsketejet.

– Nem, nem, képtelenség. Hisz nincs senkim rajta kívül. Soha nem is lesz.

– Ha nem mondasz le róla, akkor nem lehetsz mágus. És ha nem leszel mágus, akkor nem maradhat életben. Érted?

– És lesz más. – Ezt már a kislány mondta, szokatlanul komoly hangon. – Lesz, hidd el.

– Nekem nem kell senki. Őutána nem…

– Tényleg?

– Ó, minden szent lelkekre, akik a Tengelyben lakoznak! – Az anya mindkét kezét az arcára szorította. – Hát kit akarok én becsapni? Titeket, magamat? Hiszen már egy ilyen apró érintésnek is örülök, mint a tied. Az az igazság, hogy még nem léptem át a szellemi létbe. Még szükségem van a földi boldogságra. Majd ő. Igen. Ő átalakítja a világot.

– Átadod az öregnek?

– Igen. Át fogom adni.

– Nevet is ő adhat neki?

– Igen! Még azt is! Csak jöjjön a világra egészségesen!

– Valamivel jelöld meg a tenyerét, öreg. Karcold oda a mágusok háromszögét.

– Az a csáklya jó lesz – mondta a kislány nyomott hangon. – Különben is, mit hever ott? Még a végén valaki belelép.

– Arra egyébként is szükség van – mondta az öregember rekedten. – Én… azt mondtad… ahol elkezdődött… ott fog befejeződni… hát a csáklya is itt volt, amikor kezdődött, mert én… én hozzá… én megpróbáltam… a csáklyával… bocsáss meg, kisasszony! – Mogyorónyi könnyek potyogtak a szeméből. Jó eséllyel legalább negyven éve nem sírt. – Tessék, itt van, vágjátok, én nem bírom… – Elfordult, nem bírta nézni. A következő pillanatban már kiáltva zokogott bele a világba. Még az anya sikolyánál, még a gyereksírásnál is hangosabban.

Csak akkor tért magához, amikor harmadszor kérdezte tőle az a kétnevű gyerek, hogy meleg-e a fürdővíz. Akkor néhány mély levegő után elhallgatott, a keze fejével úgy-ahogy szétmázolta a könnyeket, és visszament a kunyhóba a vízért. Meleg kövön hagyta, úgyhogy még nem hűlt ki. Kihozta a tiszta ruhával együtt, lemosta az újszülött kislányt, utasítás alapján elkötötte a köldökzsinórt is két helyen. Az neki jutott eszébe, hogy a kést, amelyikkel elvágják, előzőleg egészen forró vízbe kell mártani. Közben minden további baj nélkül világra jött a gyerek mása is, amelyet a már elvágott zsinór kötött az újszülött kislány testéhez. Az öreg közben a kisbabával a karján a sarkig nyitott berkenyefa ajtót bámulta, amelyen túl nem a láp látszott, hanem puha, tömény sötétség.

– Magától nyílt ki vajon? – gondolta az öreg. – Ez lehet a második szülés? Tudom, hogy minden gyerekhez tartozik egy ilyen… más, de ugyan mire való? És mi lesz vajon a harmadikkal?

– Akárhonnan nézem, ez egy gyerek, nem három – mondta a kislány, szokatlanul csöndesen. Most ő is a nyitott ajtót bámulta, míg néhány gyors mozdulattal körbekötötte meleg ruhával a nő altestét. – Több pedig nem jön, az biztos. Vigyétek be a házba. Én addig még tudom tartani a kisbabát. Aztán tényleg fogja más.

– Adjátok ide – suttogta a nő. – Csak egyszer. Olyan szép.

– Ne felejtsd el, hogy nem te adsz neki nevet.

– Hagyd már abba, tudja magától is. Elég baj neki, hogy le kell mondania róla. Fektessétek az ágyra, aztán hadd fogja meg.

Az a két ember, aki láthatta volna, hogyan néz az anya először és utoljára a kisbabájára, szemérmesen fordult el a látványtól. Bámulták helyette az ajtón túl a naplementét meg a kelő teliholdat.

– Esti álom ideje van… – dünnyögte az öreg. – Hát abból ma nem lesz semmi… Azt mondják, nem hoz szerencsét, ha este születik az ember.

– Napkeltekor születni viszont szerencsés dolog, szóval hátha jut valami a holdkeltekor születetteknek is.

– Lehet. Végül is a Hold erősebb a Napnál.

– Mi?

– Gondolkodom néha ilyeneken. Hogy lehet, hogy a Nap nem látszik éjjel, viszont a Hold látszódhat nappal is.

– Ó. Ez igaz. Hát akkor különösen nincs okunk megijedni az estétől…

– Csúfolódj csak. Túlságosan bátrak vagytok, ti mágusok. Főleg te. De hát te nem is vagy ebből a világból való. Se gyerek nem vagy, se felnőtt. Rögtön az elején láttam.

– Tényleg? – vigyorodott el a kislány. – Rögtön az elején? Egész jó földmágus lennél, tudod?

– Ne feszítsd túl a húrt. Ne sértegess. Én soha nem állok be közétek. Nálad meg ennél a hibbant jósnál messze többet érek, őhozzá meg – lágyult el a hangja – az életben nem fogok fölérni.

– Jó lesz, ha átveszed azt a kisbabát, öreg – szólalt meg a bizonyos hibbant jós. – Később nehezebb lesz odaadnia.

És a kis szélmágus ezt a jelenetet sem bírta végignézni. Az összes vagánysága kevésnek bizonyult hozzá. Most a földön heverő csáklyába kapaszkodott bele a tekintete. Egyszerű szerszám volt, amilyen minden hajósnál akad: hosszú fanyél, amelynek egyik vége vasalt hegyben végződött, és a hegy egyik oldala lefelé görbülő kampóba ment át. Legfeljebb a kivitelezése számított különlegesnek: az, ahogyan a szokatlanul rövid hegy nem különült el a szokatlanul szépen ívelt kampótól, hanem összeolvadt vele, így pedig a kampó leginkább…

– …holdsarlóra emlékeztet – mondta a kislány csöndesen.

earthshine-moon-crescent-st.jpg

Bob King fotója, itt találtam

– Hogy? – emelte fel a fejét a vak.

– Akkor született meg a gyerek, amikor a csáklyát a kezedbe fogtad. Mutasd csak a tenyered. Hallod? Mutasd a bal tenyered. – Többször el kellett ismételnie a felszólítást, míg a nő felfogta, hogy őhozzá beszél. Még akkor is a lányát nézte, nem a másik két mágust. A kis mágus rakott a tűzre, majd letérdelt a nő mellé, és erőnek erejével maga felé fordította az arcát. – A sebed. Nézd meg a sebed a tűz világánál. Egészen begyógyult. – A nőhöz most először jutott el a külvilágból bármi, ami nem a gyerekével volt kapcsolatos. Enyhe ámulattal bámulta a tenyerében a teljesen behegedt háromszöget. – Figyelj csak... alul vérzel még, igaz? – A nő továbbra is a sebhelyét bámulta, nem is válaszolt, csak a fejét csóválta meg egy kicsit. – Nem?! 

– Olyan nincs – mondta a vak.

– Olyan sincs, hogy valakinek pillanatok alatt begyógyuljon a seb a tenyerén. Még az enyém se gyógyult be ennyire gyorsan, amikor megvágtak, pedig én is hamar túl voltam rajta. Úgy lettem gyógyító. – A kislány egy kézmozdulattal magához húzta a csáklyát, majd a nő kezébe nyomta. – Mit érzel?

A nő fölnézett rá. Újra az a határozottság jelent meg az arcán, amelyet aznap egy-egy villanásra már láttak. Ezúttal tartósan ott is maradt.

– Erőt.

– Akkor ez az orvosságod. Mindig így van. Mindenki egészen véletlenül találja meg azt a tárgyat, amely igazán mágussá teszi. Majd megtanulod, hogyan dolgozz együtt vele. Ha tetszik, ha nem, ezentúl Csáklyának fognak hívni téged a mágusok, úgy, ahogyan engem Ajtónak, őt Tükörnek. Mindenki más számára Vízmágus vagy Vízboszorkány lesz a neved. Így szokás. A régi neved, bármi volt is, felejtsd el.

A nő, akit mostantól Csáklyának neveztek, lassan körbeforgatta az orvosságát. Nézte, hogy játszik az élesre fent holdsarló-pengén a tűzfény. Aztán fölkelt a helyéről, lesöpörte magáról a meleg holmit, visszasimította a lába szárára a kopott kék kötényruhát, és úgy, ahogy volt, mezítláb, kilépett a holdvilágra. Először kibomlott hajából kezdett csurogni a víz, aztán a keze fejéből, a lábából, végül a ruhája szegélyéből is. Mire a vízpartra ért, oda, ahol még nem állt újra össze a jég, már úgy tudott belelépni a Tükörbe, mint ahogy más az országúton jár. Meg se fordult, el se búcsúzott senkitől. Egyszerűen beleolvadt a vízbe.

Nagyjából egy órával később, amikor már egészen besötétedett, két árnyék pihent a sziget végében, egy kicsi meg egy nagy. Mögöttük a magányos, csukott ajtó. A kunyhóból néha nyöszörgés hallatszott ki, aztán halk, ügyetlen dúdolás, míg a kisbaba el nem hallgatott. A két árnyék közül az egyik a holdfényt nézte a vízen. A másik semmit. De azért sok mindent látott.

– Én már tudom – mondta a kisebbik árny –, hogy mi volt a másik két születés.

– Most már én is.

– Ja, utólag mindig könnyű értelmezni a hibbant jóslataidat. Született a szigeten a kisbabán kívül egy mágus meg egy apa. Hogy megváltozott az öreg... Ez még nagyobb csoda, mint az, hogy a nő vízzé vált. 

– Ahogy mondod. 

– Előre nem tudtad volna ugyanígy elmagyarázni? Esetleg azt, hogy a csáklyát tegyük a kezébe?

– Nem. Most mit csináljak?

– Ha néha esetleg egy kicsit megerőltetnéd magadat. Bár az már nem te lennél.

Megint hallgattak egy darabig.

– Még mindig nem bocsátottál meg, igaz?

– Anyám miatt? Hogy ott hagytad, amikor tudtad, hogy meg fogják ölni? Hát… azt mondják, a szélmágusok haragja nem tart sokáig.

– Meg azt is mondják, legalábbis Földmérő, hogy túl sok még benned a föld, és ki kell, hogy nevelje belőled.

– Gyűlölöm, amikor így beszél.

– Ha egyszer igazat mond…

– Igazat… ugyan mi az? Én például abban se vagyok biztos, hogy a gyereknek olyan nagyon jó lesz így. Az öreg szereti, de vajon tartós lesz az átváltozása?

– Hogyne. El is fogja kényeztetni rendesen. Hozzászoktatja majd, hogy csak körülötte forog a világ. Aztán ha sok év múlva ismét jön valaki a szigetre, aki számot tart az öreg szeretetére, akkor egy rettentően féltékeny lánnyal kell majd szembenéznie az illetőnek. Lehet, hogy még emberhalál is esik.

– Öö… ezt te a tükrödben láttad?

– Dehogy, ez csak találgatás, csak a tapasztalat mondatja velem. A gyerek jövője nagyon bonyolult, idő kellene, hogy foglalkozzak vele.

Cselezüst egy pillanatra csöndben maradt, aztán kinyújtotta a kezét, és úgy megszorította az apja karját, hogy az halkan felkiáltott.

– Te… ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy igazából bele se néztél még a kislány jövőjébe?!

– Ugyan már, mi…

– Ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy nem mondtál a nőnek igazat, amikor közölted vele, hogy feltétlenül le kell mondania a kisbabájáról?!

– Én nem mondtam neki semmit. Ő mondta ki. Én csak megmutattam neki önmagát. Az a dolgom. A helyes önismeret vezet az erényhez, és azon alapszik a boldog…

– Te most nagyon, de nagyon gyorsan mondd meg, hogy mit láttál igazából abban a jövőben!

– Azt, hogy az anyja komolyan gondolta, hogy soha senkije nem lesz a kislányán kívül. Hogy tényleg soha nem választ magának új párt, hogy el fogja fojtani az ösztöneit, és ezzel ártani fog mindkettőjüknek. Majd egyszer a távoli jövőben lenne újra szerelmes, amikor már egyáltalán nem bírná egyedül, és akkor…

– Ezt teveled a tapasztalat mondatja, vagy a tükrödben láttad?!

Tükör mély levegőt vett, és öntudatosan felvetette a fejét.

– Nekem az a dolgom, hogy segítsek az embereknek szeretetben, kiteljesedve élni.

– Te egy felelőtlen, lusta, piszok dög vagy, akinek nem volt kedve a saját varázserejével segíteni egy születendő gyereken, és ezért elszakította az anyjától! Hiszen ez azt jelenti, hogy másképpen is kinyithattuk volna azt az ajtót! Hogy mást is jelenthetett a jóslatod! Ezért nem akartad elmondani előre a jelentését! És ráadásul azt gondolod, hogy ezzel a hasznára voltál! Én meg még csak bele se fojthatlak a Tükörbe, mert tudsz a víz alatt lélegezni! Hát én már azt hittem, talán mégiscsak el fogunk boldogulni egymással, de ezek után soha többet nem kérek belőled. Találj vissza a mágustelepre egyedül. Úszva.

Fölugrott Tükör mellől, megragadta az ajtót, feldobta megint a levegőbe, és belevitorlázott a teliholdba. Szép látvány volt, kár, hogy nem látta senki.

Mint ahogy Tükör világtalan tekintetét sem, azt a bizonyost, amelyiktől néhány órával korábban kétszer rázta ki a hideg az öreget. Neki magának erről fogalma se volt. Nagyon meglepődött volna, ha valaki azt mondja neki, hogy van valami baljóslatú az ábrázatában. Hiszen ami tükröz, annak a mélyére nem láthat senki, és ott akár veszélyes dolgok is lakhatnak.

Mélyet sóhajtott, aztán álmodozva, félhangosan megjegyezte:

– Attól, hogy nem a tükrömben láttam, még lehet igazam. Egyébként pedig a szélmágusok haragja nem tart sokáig.

img_20190817_134357.jpg

Saját fotó. A kép 2019 nyarán egy Balaton-parti sétán készült. Pontosan ilyen alakúnak képzelem el a Cselezüst-féle ajtót, eltekintve természetesen a négyszögletű rácstól. Jelzem, a kaput nem mi nyitottuk ki, mi hozzá se nyúltunk, így találtuk.

Mivel én nem vagyok sem orvos, sem bába, és ismereteimet az első magyar bábakönyvből szereztem, elnézést kérek minden hibáért, amelyet esetleg elkövettem a történetemben. Ünnepélyesen esküszöm, hogy ami a novellában az anyával és a kisbabával történik, azt a Heinrich von Crantz Bába mesterségre tanitó könyve (1766) alapján írtam bele. Abból indultam ki, hogy a Hármastáj világában is körülbelül annyit tudhatnak a szülészetről, mint a XVIII. századi Európában. A könyvről itt írtam, aki be tudja szerezni, utána is nézhet. (Frissítés: Kuszka-Kónya Emese is hozzátette a tudását, hogy hitelesebb legyen az ábrázolás, nagyon szépen köszönöm a segítségét.)

Ezenkívül a következő műveket használtam fel a novellához:

Alchemists and magicians of old Prague (www.museumofalchemy.com)

Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve (itt írtam róla)

Mircea Eliade: A szent és a profán

Herman Ottó: A magyar halászat könyve

Publius Ovidius Naso: Átváltozások (itt írtam róla)

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban nagy-nagy köszönet illeti dr. Zalka Csengét az alapötletért, azaz a férfi bába meséjéért (esküszöm, ha kinyit a könyvtár, Ámi Lajost fogok olvasni!).

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9315625074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása