Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Ursula K. Le Guin: A ​kisemmizettek

2020. március 20. - Timár_Krisztina

le_guin_kis.jpg

2019. december 14. 

5/4,5

A fél csillag levonása főleg a kiadásnak szól, nem a szövegnek. A szöveg minősége első osztályú, ráadásul az a fajta fantasztikus irodalom, amit én szeretek: ahol a háttér fontosabb a cselekménynél. Illetve ez így nem pontos: a cselekmény a fasorba' se lenne pont e nélkül a háttér nélkül; minden eleme ebből a háttérből következik. És az jó. Csak nem mindenki szereti. Szerencsére én igen.

Szeretem, ha nem egyszerűen eseménysort kapok, hanem megismerhetem azoknak a szereplőknek a gondolkodásmódját, akik az eseményeket kezdeményezik, részt vesznek bennük, végrehajtják őket. És azt a világot, amely ezt a gondolkodásmódot kitermeli magából: nyelvet, szokásokat, hagyományrendszert, történelmet. Szeretem, ha egy fantasztikus regény írója minden részletében kitalálja azt a világot, amely választ ad a "miért?"-jeimre. Miért gondolkodik X éppen úgy, és miért csinálja éppen azt? Le Guin pedig odáig elmegy, hogy nem egyszerűen szavakat talál ki az általa kitalált nyelveken, hanem azt találja ki, hogy az adott nyelven mire van szó és mire nincs, meg hogy ezeknek a szavaknak a jelentése mennyiben írható körül és mennyiben nem. Mégpedig nem elvont fejtegetések útján, hanem oly módon, hogy a következő oldalon pont azért ne értsék meg egymást a szereplők, mert az adott szó adott jelentését nem értik, és pont ebből következzen a következő cselekményfordulat. Tökéletes.

Néha éppen csak egy hangyányit unalmas. Vagyis inkább sok. Ahogy ilyenkor mondani szoktam: fene a gusztusomat. Vagy ahogy más mondhatná: nem jó énnekem semmi. :)

Amúgy nem is. Többnyire tényleg tetszett. Főleg, amikor az egyik szereplő a saját nyelvéről lefordít a másikéra egy súlyos sértést (imádtam a regénybeli sértéseket: "haszonimádó", "egoizáló", "te altruista"; esküszöm, használni fogom!), a másik meg a saját nyelvén bóknak veszi. Szegény sértegető így járt.

Azt, amit a két különböző politikai berendezkedésről mondani lehet, az előttem szólók már elmondták. Vigyázó szemetek mandrisra vessétek. Egyetértek vele abban, hogy érzékelhető, melyik rendszerhez húz Le Guin szíve, de azért nem fekete-fehér az a világábrázolás, úgyhogy én nem éreztem benne didaktikusságot.

Azt, amit a szereplőkről mondani lehet, talán még nem mondták el elegen: rokonszenvesek, elevenek, lehet velük azonosulni, de nem tökéletesek, adott esetben alantas dolgokat is tudnak művelni. A kedvenceim azok az apró jelenetek, amelyekben az anarresiek érzelmi életét ragadja meg néhány mondatban az elbeszélő. Némelyik a szívemet facsarta, olyan szép, pedig rám nehéz ám így hatni. És nincs benne egy szemernyi giccs.

A kiadás viszont kritikán aluli. 1. belekáprázik az ember szeme a sűrűn szedett, apró betűs oldalakba, 2. tele van nyomdahibákkal, 3. mégis mi ez a borító?!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6915539734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.