Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Angol barokk őrület (Robert Burton: The Anatomy of Melancholy)

2020. március 15. - Timár_Krisztina

burton.jpgEzt én minimum a késő prekambrium óta el akartam olvasni. Gyakran előfordult, hogy az éppen olvasott szakirodalom hivatkozott rá, továbbá tudtam, hogy az általam tanulmányozott brit írók, költők könyvtárában megvolt, és használták is. Tanultam arról, hogy a melankóliáról egymagáról többet írtak, mint a másik három vérmérsékletről együttvéve, és egyértelműnek tűnt, hogy ez a XVII. századi monstrum alapmű kell, hogy legyen a témában. Nekem pedig ezt a témát most nagyon alaposan körül kell járnom. Aztán az sem csökkenti a mű jelentőségét, hogy a fülszöveg szerint a modern európai civilizáció egyik alapkövét adja.

Több okból is örülök tehát, hogy Képopera molytárs kihívásának köszönhetően kénytelen voltam legfeljebb két hónap alatt abszolválni ezt a bizonyos alapművet. Amelyről olvasás közben az is kiderült, hogy csaknem enciklopédikus tudást rögzít, rengeteg hivatkozást tartalmaz egyéb művekre. Valamint az, hogy kiválóan lehet belőle latin nyelvvizsgára gyakorolni. A szerző ugyanis abban a korban alkotott, amelyben már lehetett nemzeti nyelven komolyan vehető munkát írni, de még a latin nyelven alkotott műveknek volt nagyobb presztízsük. Ezért a könyv gyakorlatilag kétnyelvű, én pedig igazából nem ezerkétszáz, csak hét-nyolcszáz oldalt olvastam el, amennyiben rendszeresen előbb latinul, majd szabad angol fordításban közöl minden idézetet. (Sokkal ritkábban görögül is.) Ha valamilyen témát illetlennek ítél, akkor oldalakon keresztül húzódik a latin szöveg, és nincs is fordítás. Bevallom, ezt a kb. nyolc oldalt teljes egészében átugrottam, főleg a február végi határidő okán, de vissza fogok térni hozzájuk, az tuti.

Leginkább mégis azért örülök ennek a könyvnek, mert túl vagyok rajta. A határidő nélkül ki tudja, meddig tartott volna átverekedni rajta magam. Nem a latin miatt.

Nagy könyv, fontos könyv, megkerülhetetlen könyv (főleg a mérete miatt), de nem ok nélkül fordult ki a kezemből húszéves koromban. Ez nem a mai olvasási módszerekhez készült. Akik ezért évszázadokig rajongtak, azoknak vagy semmi egyéb dolguk nem volt, vagy kiválóan elvoltak egy-egy könyvvel évhosszat, és oly mértékig tisztelték a szerző műveltségét, hogy legfeljebb tudat alatt, szégyenkezve vették észre egy-egy durvább önellentmondását, nem is szólva a források kitekeréséről.

Mert Burton (is) az a fajta szerző, aki szerint ha egy idézet a szövegkörnyezetével együtt már nem az ő álláspontját bizonyítja, akkor ám vesszen a szövegkörnyezet, sőt: ha a pontosan idézett szöveg önmagában sem az ő álláspontját bizonyítja, akkor vesszen a pontos idézet is. Ráadásul még az a rossz tulajdonsága is megvan, hogy nem mindig lehet azonosítani az ő álláspontját, mivel egyik oldalról a másikra minden további nélkül száznyolcvan fokos fordulatot tud venni az érvelés.* Még az előszó is elismeri, hogy a munkának számos hibája van, de persze oly ügyesen és (ál)szerényen megfogalmazott módon, hogy az olvasónak már eszébe se jusson hibákat keresni. Csak hát az van, hogy keresni nem is kell, beleugranak azok az arcába keresés nélkül is.

Kezdve azon, hogy már a mű alaptémájának a definíciója sincsen rendben. Mert ez a könyv nem a melankolikus vérmérsékletről szól, hanem az őrületről mint olyanról, a melankóliát azonban nem egyszerűen az őrület szinonimájaként kezeli, hanem hol az őrület szinonimájaként, hol a vérmérséklet megnevezéseként, ahogy éppen eszébe jut, és találja ki az olvasó, mikor melyiket használja.

Mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Akkor sem, ha különösen a vége felé rendszeresen átkapcsoltam gyorsolvasásra, mert az angol barokk körmondatok rendkívül fárasztóak, és nagyon szeretik hatszor hatféleképpen elmondani ugyanazt, amiről én már elsőre rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Nem bántam meg, annak ellenére, hogy Burton azt a fajta komédiát műveli, amelyet ki nem állhatok (ld. Erasmus, sőt Maturin írásait [összeborzadva feljajdul]). Ettől a fajta felülről alánézős, a világot apró, nyüzsgő emberkék kavalkádjának mutató, ennyi-őrült-között-csak-én-vagyok-helikopter komédiától jobb esetben elalszom, rosszabb esetben hányingerem lesz. Mégsem bántam meg az olvasást. És nemcsak azért, mert régi adósságomat végre letudtam, és mindent, amire tudom, hogy később szükségem lesz, kiírtam belőle, tehát többet nem kell végigszenvednem.**

Azért nem bántam meg, mert akár megkaptuk a melankólia ellentmondásmentes definícióját, akár nem, ez a Burton-féle elbeszélői hang tökéletesen (és kimerítően) megmutatja, mit is jelent a hagyomány szerint melankolikusnak lenni. Akár akarta, akár nem, ő lett a Melankolikus Elbeszélő, felülről nézője az őrült világkomédiának; okos, halk szavú, szomorú, ritka öntelt és erősen rosszindulatú, aki egyszer-egyszer akár még a saját hibáit is hajlandó észrevenni,*** és hamiskás(nak szánt) félmosollyal be is vallja őket, mintha azt mondaná: látjátok, milyen jó fej vagyok, még azt is elárulom, hogy ÉN is tudok hibázni, ugye még jobban szerettek érte? Elég rémes érzés az ilyen embernek szemébe mondani, hogy: NEM.

Nem bántam meg, mert a sok apró anekdota között, amelyeket felsorol, számos olyat találtam, amelyet későbbi nagy írók felhasználtak a regényeikhez, szóval irodalomtörténeti érdekességnek is teljesen jó a könyv. És nem bántam meg azért sem, mert tényleg meg lehet tudni belőle jó sokat a melankólia (sőt a többi három vérmérséklet) kultúrtörténetéről, vagyis pontosan arról, amit kerestem benne. Még mágikus recepteket is tartalmaz. Ötletforrásnak kiváló, értem, hogy miért használták annyian.

Csak ne kellett volna ehhez az egészet végigolvasni.

Egyébként a Gutenberg.org oldalra feltöltött verziót olvastam, amely egy (általam csatolt) XIX. századi kiadás alapján készült, csak jegyzeteket illesztettek a végére. De a jegyzetek gyakorlatilag kizárólag hivatkozásokat tartalmaznak arra, hogy melyik idézet honnan való. Iszonyú munka lehetett összeállítani, hogy milyen könyvekből dolgozott Burton. Nem arra valók, hogy végigolvassa őket az ember, hanem arra, hogy utánanézzen egyik-másik idézet forrásának.

* SPOILER Olyan apróságokat már meg se említek, hogy az őrület egy közveszélyes fajtájának tartja azt, ha valaki kizárólag a saját vallását tekinti egyetlen igaz vallásnak, holott igazán mindenki felfoghatná, hogy az egyetlen igaz vallás a lutheránus, ezt bizonyítja a következő Szent Ágoston-idézet is… Nem viccelek, ez teljesen komoly érvelési módja a szövegnek. Illetve az érvelő teljesen komolyan veszi. Bocs minden evangélikustól, gondolom, világos, hogy nem ellenük szólok. Másik kedvencem: Amit itt a nőkről írok, az mind igaz, ők is bevallják, ezt bizonyítja a következő idézet is, amely egy nő szájából hangzik el Pietro Aretino vagy Geoffrey Chaucer művében. Igen, jól tetszenek látni, férfiírókat idéz, és nem éppen dokumentumjellegű műveket, mint pl. a Canterbury mesék.
** Esetleg, ha a munkaköröm része lesz, vagyis fizetnek érte. Sokat.
*** Ellentétben, mondjuk, Maturin hibátlan erényű hőseivel. Ezért nem csillagozom le Burtont, míg a Melmothnak még sok is volt az a kettő és fél. Nem csillagozom le, értékesnek tartom, csak nem nekem valónak, ezért nem kap csillagot egyáltalán.

Ezt 2019. február 24-én írtam. 

Kiadási adatok: J. Cundee / J. Cuthell / J. Sewell / J. Walker / Lackington, Allen / Ogilvy & Son / Otridge & Son, London, 1800. 1276 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1515521310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása