Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

2020. március 08. - Timár_Krisztina

evszazadnal.jpg

2018. február 9. 

5/5

Nagyon szép könyv, többen is ajánlották már nekem, és hát az se rossz ajánlólevél, hogy Rab Zsuzsa fordította. Ajtmatov még mindig tudja, hogy kell megragadni és jól összefacsarni az ember szívét, pedig ő aztán nem érzeleg egy pillanatig se. Ez a regénye ráadásul „sci-fi”-ként fut, ezen külön meglepődtem. Nem ok nélkül került rá a címke, és nem ok nélkül szerepel a történetben a sci-fi vonal, de egyébként még csak nem is törekszik rá a regény, hogy megfeleljen a műfaj követelményeinek.

Ez nem kalandregény, nem is a filozofikus sci-fik fajtájából való. Valahol a fele tájékán kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy ebben a regényben Ajtmatov a sci-fi legrégibb vonulatához, ha úgy tetszik, a gyökerekhez nyúl vissza. Hogy úgy sci-fi ez, ahogyan az Ikaromenipposz vagy a Klimius Miklós az.* Csak most nem a csúfondáros-mosolygós, hanem a komoly-szomorú arcát mutatja ugyanaz a hagyomány.

Több szálon futó, még több idősíkot átfogó történet ez, amelyet nemcsak a térbeli kapcsolat (azonos helyszín) tart össze, és nemcsak az idő (az a bizonyos évszázadnál hosszabb egyetlen nap, a halott utolsó útjának napja). Sokkal mélyebb alapra épülnek, sokkal erősebbek azok a kapcsok. Ott vannak a beszélő és/vagy ismétlődő személynevekben, helynevekben, a két felidézett ősi mondában, a szereplőkhöz tartozó háziállatok sorsában, a regény elején és végén felbukkanó (és rövid időre nézőpontszereplővé váló) vadállatokban, és mindenekelőtt ott van magában a vasútban, amely mellett a szereplők dolgoznak, szenvednek, hozzámérik a teret, beleölik minden erejüket, az egész életüket. Olykor megfogalmazzák ezeket a kapcsolatokat,** olykor az olvasóra marad a megfogalmazásuk, és ez így pont jó. Éppen annyi segítséget kapunk, amennyi elindítja az ember gondolatait, befejezni nekünk kell.

Például összekötni az űrben játszódó vonalat a Földön játszódó vonallal. Nem nehéz. Van egy nyitott és egy zárt világ.*** Lehet találgatni, melyik a mienk. Eltaláltátok. Minden megnyilvánulásában bezár és bezárul; a mindenkori „másik” megjelenésére egyféleképpen tud reagálni: fallal és fegyverrel. Néha átmeneti enyhülés érződik, néha értéket tud teremteni, néha össze tudnak fogni a kisemberek egy-egy pillanatra. Csak ez sajnos nem elég. Pedig az űrkutatós vonal elvileg a lehető legtökéletesebb államközi együttműködésen alapul. Kivéve, amikor az első látható eredményen összevesznek, és csak egyvalamiben tudnak egyetérteni: hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ha beledöglünk is. Márpedig bele fogunk. Annyira sokatmondó, ahogy Edigej megkérdi a hadnagytól: mit gondolsz, fiam, te talán sose fogsz meghalni? És a hadnagy zavarba jön, de azonnal újra „lezár”, megmarad a saját külön kis játékszabályai illúzióvilágában. És ez még csak nem is új a nap alatt: az évszázados történelem ismétli meg önmagát az emlékezettől megfosztott, üresfejű szolga alakjában. Csak éppen tőle nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezetet veszik el, az anyanyelvével együtt. Nagyon, nagyon kritikus, nagyon keserű regény ez – még 1980-hoz képest is az. Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – Tóth Ákos magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie.

Szóval bármilyen meglepő: ez nemcsak sci-fi, nemcsak korrajz, nemcsak szimbólumoktól átszőtt lélektani regény, ez bizony „ökoregény” is. Nekem személy szerint különösen elkeserítő az, ahogyan az Aral-tó eltűnéséről mesél. Fogalmam sincs, miért, hiszen soha a közelében se jártam, de valahogy a gyerekkorom részévé vált a térképe, és pár éve elképedve láttam, hogy alig maradt belőle valami. Ebben a regényben aztán még nagyobb elképedéssel láttam, hogy voltaképpen már az én gyerekkoromra is alig maradt belőle valami: hogy hazudott a térkép, és amikor általánosban azt tanították, hogy a Föld legnagyobb tavai közé tartozik, akkor bizony elavult tudást tanítottak, mert azt kellett volna mondani: „tartozott”.

Közben „mellesleg” még az iszlám nagyon sajátos fajtájáról is képet kaptam. Edigej szovjet időkben is félig-meddig megőrzött vallása egészen, egészen más, mint a Közel-Keleté, érzékelhetően megmaradt benne a sztyeppei népek ősi vallásának sok-sok vonása is. Mindez pedig, azzal a kételkedéssel együtt, amelyet a szovjet időszak oltott Edigejbe, meg azzal az erővel, amellyel mégiscsak a hagyományrendbe kapaszkodik, valami rokonszenves, sőt ismerős elegyet alkot.

Szép könyv, a megőrzendők közül.

* SPOILER A földönkívüli civilizáció arra való, hogy rámutasson az emberiség hibáira, bűneire; utópisztikus és ámulatba ejtően tiszta világ, amelyhez mi soha nem érhetünk fel, már csak azért sem, mert szándékosan zárjuk el tőle magunkat.
** SPOILER Kazangap magát és Edigejt a Rajmali-monda szereplőihez hasonlítja, bár éppen abban nem hasonlítanak rájuk, amire Kazangap gondol; Edigej a végén teljes joggal mankurtnak nevezi Szabidzsant.
*** SPOILER Két olyan civilizáció, amelyek egyaránt környezeti problémákkal küzdenek, jelenleg éppen – az 1970-es évek végét írjuk!!! – az elsivatagosodással. Az egyik civilizáció összefog és segíteni próbál, pedig még bőven van ideje – a másik hatalmi érdekeknek engedve úgy bezárul, hogy tulajdonképpen meg sem kísérli a cselekvést.

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1982. Rab Zsuzsa fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6315510468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.04. 18:35:27

"Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – Tóth Ákos magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie."

Hát, igen. Az évszázadnál hosszabb ez a nap hetedik mondata: „Förgeteges Edigej – ez az én állásfoglalásom a szocialista realizmus alapvető elvéről, amelynek tanulmányozása során a legfőbb alak a munkás ember volt és maradt.”

Ami pedig a hogyant illeti, azaz hogyan jelenhetett meg a regény: találtam néhány irodalomtörténeti adalékot, engedelmeddel, megosztom veled. :-) A regény 1979-1980-ban született, eredeti címe Abroncs volt, amikor Ajtmatov folyóiratközlésre átadta nyomban közölték vele, hogy ilyen címről szó sem lehet, ekkor ő Paszternak utolsó versének, az Egyszeri napoknak egy sorát ajánlotta (ez az a bizonyos "az évszázadnál hosszabb ez a nap"), amit szintén elutasítottak. Kifogásolták továbbá Abutalip tanító történetét, úgyhogy ez csak töredékesen került be a regénybe (a magyar fordításban máig így olvasható) és még számos ponton törlést és javítást kértek. Végül az első, a folyóirat-közlés Burannij állomás címen jelent meg 1980-ban. A könyvkiadás már Az évszázadnál hosszabb ez a nap címen látott napvilágot, de az eszközölt változtatásokkal; az Abutalip-vonalat csak 1989-ben írta meg, pontosabban dolgozta fel Ajtmatov egy önálló kisregényben, a Dzsingisz kán fehér fellegében. olvastam egy, ha jól emlékszem 2004-es, interjút amiben nyíltan beszélt arról, hogy ő mindvégig a rendszer híve volt, azaz ha nem is volt boldog attól, hogy így bántak vele és a munkáival, a nagy cél (a kommunizmus) érdekében elfogadta, magától értetődőnek tekintette, műveiben nem az eszmét kritizálta, hanem annak elhajlásait (azaz nem rendszerkritikát írt, hanem kommunista önkritikát, ad absurdum, kommunista propagandát).

Hogy mindez miért érdekes szerintem ma is? Írtam erről egy bejegyzést, ha van kedved hozzá, itt elolvashatod: magyarido.blog.hu/2018/11/01/egy_keseru_igazsag_890

Timár_Krisztina 2020.05.04. 19:17:55

@Szabó A. Imre:
Elolvastam, tanulságos volt.
Egyáltalán nem lep meg, hogy így nyilatkozott az interjúban. Mint ahogy az sem, hogy az Abutalip-történetnek csak egy része került bele a szövegbe. (Tudok a folytatásról is, csak még nem olvastam, de számon van tartva.)
Az lep meg, hogy ettől függetlenül megjelenhetett a mű. Mert az egy dolog, hogy Ajtmatov úgy gondolta, hogy ő nem az eszmét kritizálja, hanem az elhajlásait, és hogy ő maga kommunistának tartotta magát. Ismertem én olyan, magát kommunistának tartó magyart, akit halálra ítéltek '56 novemberében, és ki is végeztek volna, ha nem távozik az országból. Senkit nem érdekelt volna, hogy ő hogy gondolja.
Ajtmatovnak nem kellett emigrálni, és igen jó könyveket írt, és időnként meg is jelenhettek, ennek borzasztóan örülök, de ezt (szerintem) az általad idézett interjú csak részben magyarázza meg. Attól még jól tetted, hogy megosztottad, köszönöm.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.05.04. 22:37:08

@Timár_Krisztina:

"Az lep meg, hogy ettől függetlenül megjelenhetett a mű."

Azért jelenhetett meg, mert a kommunista kultúrpolitikának az volt az érdeke 1980-ban, hogy ilyen regények jelenjenek meg. Ilyen művekkel demonstrálták, hogy a szocializmus a létező világok legjobbika, mert képes a folytonos megújulásra, a hibák felismerésére és orvoslására és a rendszer számára az első az ember. Ebből természetesen egy szó sem volt igaz, mert már 1917-től a nyers hatalmi érdekek irányították az elvtársak minden lépését, de e köré az érdekpolitizálás köré olyan ideológiai és kulturális díszletet vontak, amivel nemcsak saját népüket, de a világ egy jelentős részét is megtévesztették, orránál fogva vezették (akit pedig nem sikerült, no, azokkal szemben is megvoltak a módszereik és eszközeik). Te szereted a misztikus dolgokat, ezért neked leírom: valóságos "fekete mágia" volt, amit műveltek. Amiért még ma fontos ezekről a dolgokról beszélni, az az, hogy amit létrehívtak, megidéztek, nem múlt el nyomtalanul, máig működik és hat. Pont.

S ha már eszembe jutott, leírok még egy szemléletes példát a "miért jelenhetett meg?"-sorozatból. :-) Bulgakov a Kutyaszív című kisregényét 1925-ben írta, a Mester és Margaritát halála előtt, 1940-ben fejezte be. A Mester és Margarita "már" 1966-ban megjelenhetett, míg a Kutyaszív csak 1987-ben, a kommunizmus végnapjaiban adták ki, amikor a legfelsőbb vezetés előtt már nyilvánvaló volt, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Vajon miért? Azért, mert a Mester és Margarita a sztálinizmus (az emberi hitványságokkal és gyengeségekkel való ördögien cinikus visszaélés) tükre, Hruscsov és köre megjelentetésével demonstrálhatta, hogy ők leszámolnak a sztálini idők hibáival, lám, a szocializmus képes a megújulásra, míg a Kutyaszív magát az kommunista ideológiát és az általa teremtett új embert leplezte le, ezért míg az ideológia és az arra épülő rendszer uralkodott nem kerülhetett nyilvánosságra. Pont.

Timár_Krisztina 2020.06.13. 09:09:42

@Szabó A. Imre:
Bocsánat, erre nem reagáltam. Annak idején, amikor írtad, nem volt rá időm, utána meg kiment a fejemből. Most (úgy-ahogy) pótlom.
Tehát: Köszönöm a választ, tudom, hogy létezett ilyen gondolkodásmód, hogy demonstrálni kell az önkritikát, de valóban nem írtam bele a könyvértékelésbe. A kérdés nem erre vonatkozott — ezek szerint nem volt egyértelmű, hogy mire, vagyis nem megfelelően fogalmaztam meg, elnézést. Olyasmire, amire se te, se én nem tudjuk a választ, maximum az, aki ott és akkor ott volt, döntést hozott, tehát mi soha nem is fogjuk megtudni. Nem is vártam el, hogy bárki meg tudja válaszolni.
süti beállítások módosítása