Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Lehangol, de föl is emel (Darvasi László: Vándorló sírok)

2020. február 26. - Timár_Krisztina

vandorlo.jpgElég sok novelláskötetet olvastam az idén, „egy nap – egy novella”-módszerrel, Darvasi az élmezőnyben végzett.
Nem mondom, hogy minden novellával (vagy inkább elbeszélések ezek) egymásra találtunk, de ez nem is feltétlenül számít. „Kritikusi szememmel” mindegyiket jó írásnak találtam, remek alapötlettel és kidolgozással, legfeljebb nekem személy szerint nem mindegyik tetszett.* De említették már más értékelők is, hogy mennyire sokszínű ez a kötet (szinte nem is egy kötet, hanem legalább három), és ehhez a véleményhez én is csatlakozom, márpedig ha egy kötet novellái sokfélék, az a normális, hogy az egyiknek ez tetszik benne, a másiknak meg az.

Vannak benne bibliai történetek posztmodern feldolgozásban, „kínai” történetek, az európai középkorban játszódó történetek, és mai abszurdok. Némi mágikus realizmus is felbukkan itt-ott. Szomorú, lehangoló, adott esetben sivár közegeket ábrázolnak ezek az írások, pusztulás felé haladó emberi sorsokkal, mégis annyi szépség és szeretet van bennük – még ha csak az utánuk való vágyakozás formájában is –, hogy mégse keserű szájízzel fejezi be őket az olvasó. Meg persze éppen annyi (vagy több) egyedüllét, közöny, rosszindulat, erőszak. Apró emberi aljasságok, magányos kisember életébe betörő személytelen hatalom, kilátástalan vándorlás. Mesék, amelyek rosszul végződnek. Amelyik mégse, annak nagyon halovány az a mosoly a végén.
Ha valaki kíváncsi egy-egy történet megítélésére, az értékelés alján mindegyikről talál egy-egy rövidke véleményt. Nyomokban spoilert tartalmazhat.

Beismerem, nem minden történetet értettem, de ez egyáltalán nem zavart. Azért nem zavart, amit egységesen minden novella esetében méltatni tudok: a stílus miatt. A stílus nem „máz” a történeteken (az ilyen stílusfelfogásoktól egyébként is hideglelést kapok), hanem nélküle el se lehetne képzelni ezeket a történeteket. Amelyek közül jó néhány bevallottan a kimondott/leírt szó hatalmáról is szól. Ezeknek különösen hálás közönsége voltam. Egyébként meg egy rossz mondat nem volt az egészben. (Legfeljebb egy-két elgépelés, de az nem a mondatok hibája.)

Engem lehangolt, de föl is emelt ez a kötet. Örülök, hogy olvashattam.

* Abszolút kisebbségben vannak a nem tetszők, szóval ezért nem (sem) vonok le semmit.

Ezt 2016. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Magvető, Bp., 2012. 324 oldal

Fa: Az első sorok olvasásakor rájöttem, hogy én ezt ismerem. Még mikor megvette a könyvtár, akkor, négy évvel ezelőtt, olvastam el. Nem is értem, miért nem vettem ki akkor a kötetet, mert nagyon tetszett.
Pedig szomorú. De közben szép is. Egyértelmű bibliai asszociációk, váratlan fordulattal a végén, amely azonban a maga fura módján szintén illeszkedik a bibliai történethez.

Árulás: Nagyon szép, és talán boldogság is van benne. A halottak már csak ilyen mozgékonyak, igen. Viszont a végét akkor se értem, ha négybe vágnak.

Teregetés: Ölég depressziós (ez is), és most erről nem is szeretnék többet mondani.
Amúgy jól meg van írva.

A festő és a szomszédja: Tökéletes! Klasszikus és mai pontosan illeszkedik egymáshoz, hol erőszakos, hol derűs, egyszerre ismerős és idegen.

Tündérdomb: Jaj, de durva. De nagyon jó. Tele van szépséggel, magánnyal, kegyetlenséggel. Meg művészettel. Meg az átlagember életébe betörő hatalommal.

Malkus: A második Újszövetség-parafrázis: annak a katonának a csodálatos története, akinek a fülét levágták a Gecsemáné-kertben. Most utánanéztem: tényleg van köze a nevének az olajpréseléshez! :)
Szóval csodálatos a történet – de attól még nincs happy end. Mitől lenne, Darvasi írta. ;) Bennem a bolygó zsidó képét is asszociálta.

Szegény Henrik: Szörnyű ez a történet, tele fájdalommal, gonoszsággal, tébollyal, árulással (a legszörnyűbb, hogy úgy követik el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne), mégis tudnak valamit a szereplők, ami igazi érték. Leginkább az áldozathoz van köze, azt hiszem.

Jaufre Rudel: Talán a legjobb darab a kötetben – objektíve nézve; amúgy egyáltalán nem minden pontján tetszett, annyira beteg nem vagyok. Nem véletlenül került pont a közepére, jó helyen van ott. Összetett, gondolatébresztő, izgalmas posztmodern elbeszélés, oldalakat lehetne teleírni róla, és egész tisztességes dózisban tartalmaz mágikus realizmust. Nem akármi munka lehetett megírni.
Ezt is olvastam már régebben, és nem az a felejthető fajta szöveg, mert szinte minden fordulatra emlékeztem.
Úgy meg különösen érdekes olvasni, hogy az alapjául szolgáló középkori történetet ismerem, Halász Katalin előadásaiból, nyugodjék békében, piszok jól tudott mesélni, nagyon érdekeseket, csak jegyzetelni ne kellett volna. :P De ötöst kaptam tőle a középkor-vizsgámon, úgyhogy csupa kedves dolgot gondolok róla ma is, és nem felejtem. Mekkorákat röhögtünk szegény Jaufre Rudel fennkölt és magasztos lovagregéjén, az előadóval együtt. Hát ehhez képest várható volt, hogy a posztmodern verzió minden lesz, csak fennkölt és magasztos nem… de azért ilyen végkifejletet… még mindig nem biztos, hogy értem. SPOILER Túl azon, hogy Jaufre vagy hülye, vagy pont ilyen végkifejletet akar, mert különben nem igyekezne csökkenteni a vágykeltő távolságot. Ezt értem. Azt is, ami történik vele. De hogy miért kellett helyettesíteni a szolgájával, azt nem fogom fel. SPOILER VÉGE

Peppo, a Jézus-manöken: Nagyon durva, nagyon szép, szerintem Borges is készséggel a magáénak vallaná. De Láng Zsolt is eszembe jutott volna. Nem mintha utánzat volna, nagyon is darvasis. :) Tisztaság utáni vágyról szól és ennek jegyében végzett kegyetlenségről. SPOILER Azt hiszem, értem, miért saját magát választotta áldozatul a festő: mert rájött, hogy a gyerek tehetségesebb, mint ő, márpedig a nagy műalkotáshoz a művésznek kell áldozatot vállalnia, nem a modellnek, így dukál. A legnagyobb mocsok viszont a herceg, ez egészen biztos. Hiszen ő a végső megrendelő. SPOILER VÉGE

Ricardo de Cruz vándorló sírja: Posztmodern, mágikus realista, újramesélt történet a XV. századból, háttérben a spanyol inkvizíció. Fúdejó.

Fernando Asahar tökéletes élete: A végkifejletig egész jól megértettem mindent (a szavaknak márpedig erejük van, mely a szerzőjüktől független – vagy nem), de immár kezd hagyománnyá válni, hogy a Darvasi-elbeszélések végével egyszerűen nem tudok mit kezdeni.
Nem mintha zavarna. 

A Boromirok: E' vaj valami, vaj menyen valahová. Hogy mi, azt én nem tudom. Jó szöveg, csak elmentünk egymás mellett. Ő valahová, én meg mágiatörténetet olvasni.

Ha Wanger [sic!] ferdébben tartotta volna: Abszurd a javából. Kicsit beckettes, nagyon darvasis. Mozdulatlanság, emléktelenség, értelmetlen és önpusztító erőszak.

A Nagy Hullakereső Verseny: Szürreális, nyomasztó disztópia, egy sajátos valóságshow-val meg jó sok ürülékkel. Rejtély, hogyan értik meg egymást a szereplők, mert a kérdésnek meg a válasznak rendszeresen semmi köze egymáshoz, még sincs közöttük kommunikációs zavar.

Tanácsok kutyatartóknak: Abszurd, de nagyon hétköznapi fajta. Végletes nyomorúság és magány… de azért szépség is van benne, és szeretet.

A Holm-féle előadás: Őrült jó szöveg, és mivel a főszereplő is határozottan meg van kattanva, nem is zavaró, amit nem értek benne. Ez a doppelgänger-effektus nagyon el van találva.

A szomszédom halála: Kis magyar abszurd. Sajna annyira nem abszurd, hogy ne tudjam elképzelni. 
Az egy dolog, hogy a férfi paranoiás. De hogy az asszonynak is csak ennyi esze legyen?!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8415493206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása